Artmagazin 108
E számunk szinte minden cikke alapkérdéseket feszeget, még a látszólag ártalmatlanabbak is. Az, hogy mik a történések egy múzeum terében, hogyan kerülhet abba egy festő, főleg, ha a művészeti határátlépések korában (amikor a valódi határátlépés egyébként épp lehetetlen vagy nagyon megnehezített) nem akarja megvárni, amíg mások belehelyezik, egy festő számára alapkérdés. Birkás Ákos erre olyan választ adott, ami a korszellemnek éppúgy megfelelt, mint saját, úgy is mondhatnám operai hagyományainak (édesanyja, mostohaapja révén az Operaház központi szerepet játszott családjuk életében) és többnyire vitriolos humorának. Azon is muszáj elgondolkodnunk, mik lesznek fontosak egy-egy nehéz élethelyzetben, vagy épp mi adhat reményt, aztán vigaszt, amikor visszafordíthatatlanná válnak dolgok. Pontosabban, amikor szembesülni kell azzal, hogy visszafordíthatatlanok. És azzal is számolnunk kell, mi marad valaki után, és azzal mit kezdenek a következő generációk. Az is érdekes kérdés, min múlik, hogy egy művész merrefelé hajlik, milyen módszereket választ, hogy Lesznai Annát idézve, rendbe tegye a világnak egy kis, kimetszett darabját. Építkezik vagy rajzol? Úgy alkotja meg a saját világát, mint egy feltekert szőnyeget, amit ő gurít ki, vagy geometrikus jelek rendszereként, esetleg egyre inkább ugyanúgy, mint amilyen a valódi világ, csak a nagyon bonyolultan bepörgetett jelrendszerek segítségével szinte megszólalásig hasonlóra teremtve? És akkor a gyűjtőkről (legyenek akár magán-, akár közfeladatot ellátó múzeumi emberek) még nem is beszéltünk, hogy ők mit és miért gondolnak megőrzésre méltónak.
Mi lesz tehát velünk a halálunk után, mi marad a mögöttünk állókra, ők mit és hogyan őriznek meg belőlünk, ehhez tudunk olvasóinknak megint csak adalékokkal szolgálni és olyan, szó szerint konstruktív példákkal, mint amilyen az az ostendei kiállítás, ami még részletesebben leírt európai összefüggésrendszerbe helyezi például Kassák Lajos művészetét (akinek itthoni újraértékelésén tavaly három kiállítás is dolgozott). De újraértékelhetjük az ötvenes évek itthoni művészetét is, most épp a grafikát, egy most látható miskolci kiállítás kapcsán, és olvashatunk a rendkívül ellentmondásosnak nyugodtan nevezhető Bortnyik-életmű egy központi műfajáról is, pontosabban az ezt feldolgozó könyvről. És az is jó gyakorlat az örökséghez való viszonyunk felélénkítésére, ha egy Bécsben élő magyar szemével nézünk rá. Például a valaha Moszkva térinek nevezett metrókijárat emblematikus legyező formájára. Rögtön megnyugodhatunk, a művészek csodálatosan kiszámíthatatlanok. Sose tudhatjuk, miből mi lesz általuk. Csak az biztos, hogy valami, ami az által él, hogy mi nézzük. /t.t./
4-5
ARTANZIX
6-7
Kiállítás
Szikra Renáta: A TUDATLANSÁG KIŰZETÉSE
8-14
Esszé
György Péter: FESTŐ VOLTAM, SZERETTEM A FESTÉSZETET
Birkás Ákos önarcképei
16-19
Kiállítás
Lépold Zsanett: KETTŐS LÁTÁS
Andreas Fogarasi a Vintage-ban
20-25
Kiállítás
Mélyi József: AZ ÖTVENES ÉVEK BÉLYEGE
Szocreál grafikák Miskolcon
26-29
Frida
Horváth Gyöngyvér: FRIDA, AVAGY A FÁJDALOM DOMESZTIKÁLÁSA
30-33
In memoriam
Szakács Béla Zsolt: IN MEMORIAM SÁGHY MARIANNE
Sághy Marianne: ÁTLÉNYEGÜLÉS – Maria de Faykod keresztútja
34-39
Esszé
Weiner Sennyey Tibor: A CIPRUSLOMBOT SZELLŐ HAJTJA SZÉT
Békássy Ferenc és egy meg nem épült kápolna
40-41
Kiállítás
Topor Tünde: ORNAMENTALIZMUST? AZT!
A balatonfüredi Lesznai-kiállítás egyik képe kapcsán
42-47
Interjú
Ébli Gábor: MAGÁNGYŰJTÉS VAGY INTÉZMÉNYESÜLÉS?
Beszélgetés Szöllősi-Nagy Andrással
48-57
Tanulmány
Dobó Gábor – Szeredi Merse Pál: FOLYÓIRAT-SZERKESZTŐK KÖZTÁRSASÁGA
Hasonlóságok és kapcsolatok a belga és a magyar történeti avantgárdban
58-63
Gutenberg-galaxis
Forgács Éva: A REKLÁM HELYE
Bakos Katalin: Bortnyik Sándor és a Műhely. Bortnyik Sándor tervezőgrafikai munkássága (1914–1947) és a „magyar bauhaus” (1928–1938)
Dunai Andrea: DÖNTÉSEK
Kovács Ágnes: A hajlított kalap. Elhurcolt magyar műkincsek
Martos Gábor: EGY ÉPÜLET, ÉS AMI MÖGÖTTE (BENNE) VAN
Ziegler Ágnes: A brassói Fekete templom – Reformáció és renováció
A cipruslombot szellő hajtja szét
Békássy Ferenc nevét a nagyon elhivatott irodalomkedvelőkön kívül is kezdi megismerni a közönség, de velük szemben előnyben voltak azok, akiket jó szerencséjük valamikor már elvezetett a legendás alkotóházba, Zsennyére, az ottani kastélyparkba. Annak falu felőli sarkába temették el 1915-ben az akkori birtokos fiát, a világháborúban elesett 22 éves költőt, aki Cambridge-ben a Bloomsbury-körhöz tartozó barátait hagyta hátra (például Maynard Keynest) és akinek egy érzelmes adriai hajóutazást megörökítő Adriaticáját Virginia Woolfék adták ki, posztumusz. Sírjára a család kápolnát akart állítani, ennek üvegablakait pedig a szintén angol inspirációjú gödöllői művésztelep egyik vezéralakja, Nagy Sándor tervezte. Hozzánk az összes művét, levelét kötetbe szerkesztő költőtárs írt róla.
Átlényegülés
Sághy Marianne utolsó nekünk szánt írása megrázó aktualitást kapott korai halála által.
Az ötvenes évek bélyege
Az ötvenes évek fogalmát gyakran bélyegzőként használjuk. Bizonyos értelemben persze minden fogalmunk és minden múltat összefoglaló mondatunk olyan, mint egy stempli: egy rövid, érthető és könnyen ismételhető meghatározással próbáljuk összefogni a széttartó emlékeket, illetve megkíséreljük kollektívvá tenni az egyéni élményt vagy elképzelést.
Festő voltam, szerettem a festészetet
„Festő voltam, szerettem a festészetet, tulajdonképpen ragaszkodtam is hozzá, de nem lehetett. A festészet a hatalom diskurzusához tartozó nyelvezet volt, ez volt a baj. Akármit mondott is az ember a festészet nyelvén, az valahogy az akkori politika-értelmiségi párbeszéd része lett, egyszerűen azért, mert a kultúrpolitika akceptálta a festészetet, mint nyelvet.”
A reklám helye
Újra és újra hihetetlennek tűnő dolgokba ütközünk: „Bortnyik Sándorról mind ez ideig nem készült monográfia”, olvassuk a jelen kötet előszavában. Most sem átfogó életműösszegzést tartunk a kezünkben, de Bakos Katalin tényekben és adatokban gazdag könyvéből megismerkedhetünk a művészet- és kultúratörténet még mindig kevéssé feltárt területének, a reklámgrafikának néhány évtizednyi fejezetével – Bortnyik munkásságán keresztül.
Magángyűjtés vagy intézményesülés?
A rendszerváltást követően huszonöt éven át az UNESCO-nál dolgozott: előbb a párizsi központban a vízügyi hivatal igazgatójaként, majd Delftben a szervezet hollandiai egyetemének rektoraként. Kihasználva e nemzetközi lehetőségeket, feleségével, Nemes Judit képzőművésszel egyetemes merítésű műgyűjteményt hoztak létre a kortárs geometrikus tendenciákból, Max Bill, Julije Knifer, Jésus Rafael Soto, Manfred Mohr és más nemzetközileg is vezető alkotók munkáiból. A gyűjtemény külön is összpontosít a franciaországi magyar művészek – Hantai Simontól Reigl Juditon át Pán Mártáig – bemutatására. A húzónevek mellett a gyűjtőpáros figyelt a kevésbé ismert emigráns magyar alkotókra is (Mathias Liptay, Stephan Kilar). Ugyancsak átfogó a magyarországi válogatás a klasszikusoktól (Vajda Lajos, Korniss Dezső) az élő klasszikusokon (Bak Imre, Konok Tamás) át a fiatalabb generációkig (Boros Tamás, Saxon-Szász János). Mióta hazaköltöztek, keresik a kollekció magyarországi közgyűjteményi elhelyezésének lehetőségét. Kiállítás- és katalógussorozatot indítottak a gyűjtemény egyes részeinek – mint a fotográfia, a konstruktív művészet, kinetikus alkotások, összesen hét-nyolc egység – szakszerű bemutatására, hogy a szakmai és a szélesebb közönség is megismerje az anyagot. Ennek részeként 2019-ben három fővárosi kiállítóhelyen lesz látható válogatás a művekből és megjelenik a katalógussorozat két újabb kötete. Szöllősi-Nagy András hidrológussal a saját gyűjtői út vagy a múzeumi, intézményi kanonizálódás dilemmájáról beszélgettünk.
A tudatlanság kiűzetése
Női dolgozószobába készült ez az örökké aktuális allegória, Isabella d’Este magánszentélyébe, a Castello di San Giorgióba. A studiolo műfaja a 15. században jött divatba; ez a helyiség volt hivatott arra, hogy ott olvasson, levelet írjon, vagy esetünkben a férje, Federico Gonzaga humanista udvarába érkező tudósokkal és művészekkel társalogjon a szoba lakója.
Döntések
Informatív és némely tekintetben hiánypótló könyvet jelentetett meg Kovács Ágnes művészettörténész – maga a téma a nemzetközi szakirodalmat is foglalkoztatja.
Folyóirat-szerkesztők köztársasága
Egy avantgárd lap egyszerre volt művészeti fórum, mozgalom, intézményrendszer és a korabeli művészeti hálózat aktuális terepe. A határokon átívelő művészeti párbeszédbe bárki bekapcsolódhatott Keleten és Nyugaton, persze csak ha elég újszerű, provokatív mondanivalója akadt.
Ornamentalizmust? Azt!
Lesznai Anna nevét ha meghallja az ember, már ugrik is a szeme elé az Ady-párna meg az Új versek, a Ki látott engem? borítója és egy körtvélyesi kert-képzet, meseillusztrációszerű kastélyka, nagyon színes virágok. De hogy ezeken a korai műveken kívül mit csinált, az finoman fogalmazva sem jut elsőre eszünkbe, hiába van meg az alap-Lesznai-szeretet. Mint ahogy az sem, hogy élete végéig tanított; az amerikai évek alatt, miután örökségeit több lépésben lenullázta a történelem, ez jelentett férjétől – aki sikeres illusztrátorként elég jól keresett – független jövedelmet. Tanítványokat vállalt, az általa nyújtott képzést úgy kell elképzelni, mintha valaki a MOME textilszakához tartana előkészítőt, csak olyan érdekes világnézeti összefüggésrendszerbe ágyazottan, hogy azon még ma is csak ámulhatnánk.
Kettős látás
Fogarasi analitikus és kutató művészete a múlt történéseiből merít, és azokat feldolgozva igyekszik feltérképezni a jelen problémáit dokumentatív és szobrászati eszköztárral. Nemcsak az épített környezet fizikai átalakulása érdekli, hanem társadalmi, közösségi szerepének változása is. Egyszerre foglalkozik az emlékezetpolitika kérdéskörével és a kulturális keretek átalakulásának problematikájával. A végeredmény mindig egy hosszú folyamat során több, egymástól (látszólag) különálló téma összefonódásaként jön létre.
Frida, avagy a fájdalom domesztikálása
Az Artmagazin már harmadszor hirdette meg cikkíró versenyét, legutóbb a Frida Kahlo-kiállítás kapcsán, amelynek három nyertes írása az Artmagazin Online-on olvasható. A pályázat jeligés volt, de a zöldginkgo jelige mögött egy korábbi kedves szerzőnket sejtettük. Amely érzet be is igazolódott, így az ő írását itt közöljük, az orvostörténeti utalásokat külön is értékelve.
Egy épület, és ami mögötte (benne) van
Ziegler Ágnes (korábbi publikációiban még Bálint Ágnes; házassága után vette fel a férje nevét) a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett művészettörténet-diplomát, és már ottani szakdolgozata témájául is Brassó legendás és közismert, a városképet – sőt a város életét is alaposan – meghatározó és a turisták által is előszeretettel látogatott-csodált műemlékét, Erdély legnagyobb templomát, az európai gótikus építészet legkeletibb megnyilvánulását választotta.