Artmagazin 19
Madonna a művész, mindenki múzsája
Napjainkban a világ annyira komplexszé, sokdimenziósan integrálttá vált, hogy szinte mindig és mindennek csak a burkológörbéjével érintkezünk – közvetlen kontaktus, igazi impresszió helyett. Rengeteg dolog van karnyújtásnyira az embertől, de köztünk és e dolgok között vékony és roppant nehezen áthatolható hártya feszül. Közel vannak, és mégis végtelenül távol, egy másik világban, egy másik dimenzióban, Kepler, Kierkegaard, József Attila és Van Gogh ugyanúgy, mint Madonna. A műveikkel való érintkezésnél rendszerint fennakadunk a felszínen, és akármilyen nagy művész is Madonna, általában nem látunk mást, csak egy nőt a tévédobozban, rásütjük, hogy egy sima díva, egy popsztár, Josephine, az egerek királynője, semmi más. Nem csoda, hogy napjainkban annyira közkedvelt dolog az állatterápia, legyen az illető állat delfin vagy ló, mert segítségükkel átélhetjük a közvetlen kontaktusteremtés csodás élményét, és ez az, amiből a lehető legkevesebb jut mindenkinek.
Ein Ungar in Venedig - a biennále-dosszié
Január végén megszületett a döntés az 52. Velencei Biennále magyar résztvevőjéről. A beadási határidőig 12 kurátor nyújtotta be pályázatát, amelyet öttagú zsűri (András Edit, Boros Géza, Nemes Attila, P. Szűcs Julianna, Páldi Lívia) bírált el. A nemzeti biztos szerepét ellátó Petrányi Zsolt részletes sajtóközleménye szerint a zsűri első körben a kiírásoknak tökéletesen megfelelő pályázati anyagokat vitatta meg, „de ezek között nem találtak egy olyat se, amelyet a dolgozatokban prezentált formában megvalósíthatónak ítéltek volna”.1 Majd a hiányos és hibás pályázati anyagokat szemrevételezték (a 12-ből 4 db!), amiből az egyik felkeltette a testület figyelmét.
Magyarok Münchenben 4. – „A csodás Kelet” festője – Eisenhut Ferenc
„Már holnap utaznék Cairo felé, mennék én direkt a szép világnak.”
GfZK avagy törölköző ajándékba - interjú Barbara Steinerrel
Barbara Steiner, a lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst (GfZK) igazgatója a tranzit.hu 2006 szeptemberében induló művészetelméleti és gyakorlati szabadiskolájának első szemináriumát vezette.
Milyennek találta a tranzit-szemináriumot és hogy érezte magát a workshop-szituációban?
A kezdeményezés nagyon fontos. A szabadiskolában elmélyülhet a már meglévő tudás, készséggé válhat a tapasztalat. Lényegesnek tartom, hogy a résztvevők különböző területekről érkeztek, földrajzi és diszciplináris értelemben egyaránt. A tapasztalataim nagyon jók, élveztem a kialakult vitákat, és sokat megtudtam a magyar kontextusról.
Tér-képek - Vojnich Erzsébet műveiről
Vojnich Erzsébet mintegy húsz éve fest néptelen belső tereket, amelyek azonban implikálják az emberi jelenlétet. Épületek külső képeit is festette, de azokban is a geometria, az épületek matematikai törvényeknek engedelmeskedő horizontális–vertikális tagolása dominál: mintha azért érdekelné Vojnichot az épület kívülről is és belülről is, mert az a tömegével és a falai által befogott térrendszereivel egyszerre kozmikus és emberi, mint az univerzális rend földi, anyagi nyelvre való lefordítása.
Az a kizárólagosság és kutató magatartás, amivel Vojnich a falakkal határolt tereket festi és rajzolja, tanítja a nézőt, amennyiben az ismert világból az ismeretlen felé vezeti. Szilárdan álló struktúrákat meggyőzően ábrázolni nem sokkal kisebb teljesítmény, mint megépíteni őket; mindkettő feltételezi az elgondolás, tervezés és kivitelezés logikus egymásra épülését, a szerkezetek funkciójáról és karakteréről való tudást és a gravitáció bensőséges ismeretét. Vojnich képein rend van, az épületelemek olyan súllyal nehezednek a földre, mint a jól megfestett portré modellje.
Történelmen innen, történelmen túl
Pinczehelyi Sándor (1946) munkásságából tavaly ősszel adott ízelítőt az érsekújvári Művészeti Galéria, mely az utóbbi évtizedben intenzívebben figyel a magyar művészetre. A Kassák városában működő intézmény, hűen a nagy ős ars poeticájához, arra törekszik, hogy a jelenben éljen, színvonalas kortárs művészeti kiállításokat rendezzen s fellazítsa a határokat a hazai és külföldi művészet között. Három évvel ezelőtt Pinczehelyi Sándor részt vett egy párbeszéd jellegű kiállításon – Július Kollerrel (1939), mely egyaránt rámutatott a művészek közös és egyéni vonásaira. Ezután merült fel az idei önálló kiállítás gondolata, amely Látogatás címen 2006. szeptember 7. – október 14. között meg is valósult. A kiállítás tényleg ízelítő volt, hisz érintette az előző korszakokat, a hangsúlyt a 70-es évekbeli főművek átértelmezésére és az utóbbi évek termésére helyezve. Párhuzamosan voltak jelen a visszatekintő-átértelmező és újat kereső tendenciák.
Nagy múltú műkereskedelmi cég keres...Interjú Szentpétery Kálmánnal, a BÁV Zrt. vezérigazgatójával
A magyarországi műkereskedelemnek hosszú ideig volt meghatározója a BÁV és annak jogelődjei. A cég történetét az Artmagazin egy sorozat formájában már feldolgozta, de a rendszerváltás körüli időszak izgalmas eseményeinek, illetve az 1999-től kezdődő változások lényegének ismertetésével még adósok vagyunk. Nézzük tehát, hogy mi történt attól kezdve, hogy ön idekerült a céghez!
A műkereskedelmi tevékenység a BÁV egész forgalmának hány százaléka, mennyire stratégiai jelentőségű, terveznek-e bővítéseket, vagy ez az üzletáguk inkább csak imázsépítő elem?
Amikor én 1999-ben idekerültem, a BÁV-nak csak egyik ága volt a műkereskedelem. Az alapító okirat, illetve a cégbíróság szerinti fő tevékenységünk a használtcikk-kereskedelem. De nem az a fő jövedelemszerző tevékenységünk.
Pornózúza versus művészetfar-hát, avagy Szöllősi Géza belsőséges művei
Szöllősi Géza idén ismét egy sikeres magyar filmprodukció special art designereként tűnt fel Szász János Ópium című, többszörösen díjazott filmjében. Ezzel egy időben, 2007. február 1–24-ig látható egyéni kiállítása a Körzőgyárban.
A megnevezés mágiája
Új terminus technicus született: „magyar vadak”. A Nemzeti Galéria nagy sikerű kiállítása és kitűnő katalógusa olyan magától értetôdôen jó művek között teremtett magától értetődően szoros szellemi kapcsolatot, mintha fogalom és tartalma között a kapcsolat, a néven nevezés mögött sok évtizedes lenne a tradíció. Valószínűleg azért gyűltünk egybe, mert a magától értetődés még sem volt azért annyira magától értetődő. Valami történt a szakmában, amelynek nyilvánvaló következményei lesznek az akadémiai művészettörténet-írásban, a műgyűjtői praxisban, sőt talán a közművelődés alapszókincsében is.
Biennale 2007
Ein Ungar in Venedig
Január végén megszületett a döntés az 52. Velencei Biennále magyar résztvevőjéről. A beadási határidőig 12 kurátor nyújtotta be pályázatát, amelyet öttagú zsűri (András Edit, Boros Géza, Nemes Attila, P. Szűcs Julianna, Páldi Lívia) bírált el. A nemzeti biztos szerepét ellátó Petrányi Zsolt részletes sajtóközleménye szerint a zsűri első körben a kiírásoknak tökéletesen megfelelő pályázati anyagokat vitatta meg, „de ezek között nem találtak egy olyat se, amelyet a dolgozatokban prezentált formában megvalósíthatónak ítéltek volna” (1). Majd a hiányos és hibás pályázati anyagokat szemrevételezték (a 12-ből 4 db!), amiből az egyik felkeltette a testület figyelmét.
Látogatóban El Kazovszkijnál - A Galatheák mindig férfiak voltak...
Ismerve mindazt, amit alkotsz, nagyon sok irányba elkanyarodhatott volna az életed, nem feltétlenül csak a képzômûvészet felé. Ez lehetett volna a színház, az irodalom, de akár a tudomány is. Mi az oka annak, hogy mégis rajzban, festészetben fejezed ki magad leginkább?
A legközelebb a nyelv állt és áll hozzám, a vers és a próza, a film és a színház is szóba jött, de az elsô helyen a természettudomány állt. Hosszú ideig nem akartam képzômûvészettel foglalkozni, a természettudomány ezer kérdése foglalkoztatott. A mikrobiológiától a csillagászaton át sok minden érdekelt, de még a pszichológia is vonzott. Ami igazán izgatott, az a kapcsolatrendszer a tudományágak között, illetve azok a szélsô értékek, ahonnan tovább lehet lépni. Ennek ellenére tudom, bármilyen egyetemre mentem volna, a végén festô vagy író lettem volna. Alkatilag alkalmatlan vagyok a tudóséletre.
Egy családregény vég nélkül - Túry Mária és Kádár György hagyatéka a budai Galéria Léniában
Miért van az, hogy nem szeretjük a szocreált?
Ennek több magyarázata is lehet: elsősorban ugye eszünkbe juthat a szoborpark elrettentő, atomizmú zászlóvivőivel és szovjet katonáival. Aztán másodsorban beugranak a békásmegyeri lakópark hegynyi hasábjai, végül a kultúrházak kalászlengető, oszloplábú asszonyokat megörökítő mozaikjai. Pedig a helyzet nem ilyen egyoldalú, csak a történelemnek még annyira friss, emésztetlen időszaka ez, hogy telve vagyunk előítéletekkel, és így nehéz csupán esztétikai szempontból bírálni az ekkor készült műveket. A politika ugyan keményen megszabott bizonyos esztétikai és különösen tematikai elvárásokat, de hát attól mi még nem tartjuk pár száz év múltán jónak Rubens Medici-falképeit, annak ellenére, hogy az színtiszta propaganda? Vannak olyan szocreál „művek”, melyekkel úgy járunk, mint a hagymával, csak hántjuk, hántjuk a rétegeket, hogy hátha…, de végül nem marad semmi. Akadnak viszont szép kivételek is, ezeket megéri hámozgatni.
Mûtárgyaink védettségérôl – hivatalból
Örömmel vettük az Artmagazin vállalkozását, hogy a 2006. évben két lapszámban is közölte a műtárgyak védettségére vonatkozó körkérdés válaszait. (Köszönet érte!) Örülnünk kell ugyanis, a vélemények akár a védettség jelenlegi rendszere mellett, akár ellene szólnak, hogy ez a téma az utóbbi hónapokban egyre inkább érdekli a nyilvánosságot is.
„A TÜKRÖN A LEHELET...” - Fábri Zoltán emlékkiállítása
„Az első világháború harmadik évében, a mérleg jegyében születtem. A háború végének közellátási nehézségeit még eszmélet nélkül éltem át. Nagyapám hatéves koromban gyûjteni kezdte a rajzaimat. Kilencévesen csodálkoztam, hogy az iskolában is felfigyeltek rám. Tízéves voltam, mikor a megromlott korona helyett a pengô lett a pénz. Tizenhat évesen a gimnáziumban Shakespeare-t játszottam, szavalóversenyeket, rajz-, festmény-, szoborpályázatokat nyertem. A Képzômûvészeti Főiskolán a felvételi vizsgám sikerült. Tizenkilenc éves koromban a Nemzeti Szalonban kiállítottam. Filmélményem Marcel Carné, Renoir, René Clair, Duvivier. A harmadik év végén Réti István mesterem közölte, hogy a következő évre tanársegédnek szemelt ki. Nem mentem vissza, mert felvételi vizsgát tettem a Színmûvészeti Főiskolára, s felvettek. Diploma után a Nemzeti Színház igazgatójától, Németh Antaltól négyéves szerzôdést kaptam. Grillparzert, Kós Károlyt, Shakespeare-t, Giraudoux-t rendeztem, kisoperasorozatot a Városi Színházban, díszleteket terveztem, játszottam. Katonai behívót kaptam.
Poptárgyak, satöbbi
Január 18-án új kiállítás nyílt az acb Galériában Pop, tárgyak, satöbbi címmel.
Több mint húsz évvel Jean-Michel Basquiat és Keith Haring zajos bevonulása után a New York-i kiállítóterekbe és a mûkereskedelembe, Magyarországon a hagyományos struktúrát követô kiállítási helyszínek számára még mindig problematikus az intézményi háttérrel „nem szentesített” alkotások bemutatása. Nádudvari Noémi és Sebestyén Ágnes, a galéria munkatársai elsô önálló kurátori munkájukban mintha éppen ezt a „szentesítést” hajtanák végre fôként fiatal, tanulmányaikat frissen befejezett vagy éppen – legalábbis intézményi szempontból – nem mûvész alkotóktól válogatva.