Artmagazin 24
Címlapunk gratuláció a magyar pavilon Velencében aratott sikeréhez, ami nemcsak a 2007-es év legnagyobb szenzációja, hanem a magyar művészet velencei szereplésének történetében is a legnagyobb elismerés, amit valaha is kaptunk. A sikert hozó munka, mint ahogy arról már többször is beszámoltunk, Andreas Fogarasi Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című videósorozata és annak pavilonraszabott installálása volt. A zsüri indoklása szerint „a kiemelkedő nemzeti kiállításért járó Arany Oroszlánt egy olyan pavilon kapja, ahol az építészet és a kultúrtörténet segítségével elgondolkodtató és költői kapcsolatokat hoztak létre a tartalom, a képi nyelv és a kiállítás architektúrája közt. A zsüri elismerésre méltónak tartja a művész megközelítését is, amellyel a modernitást, illetve annak utópiáit és kudarcait vizsgálja közös történelmünk kontextusában.” (A körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetően a zsüri az eddigi gyakorlattal szakítva nem a Biennále megnyitásakor, hanem több hónap után, a novemberi zárás előtt döntött a díjakról, többször is visszalátogatva az egyes pavilonokba. A látványosabb munkákat elunták, a magyar kultúrházak üres terei pedig a partot mosó lassú víz monoton hullámain besodródtak a zsüritagok agyába, ahol aztán Arany Oroszlánná transzfigurálódtak.) A Biennálé történetében eddig négy magyar, illetve a magyar pavilonban kiállító művész kapott díjat: Ferenczy Károly (1905, festészeti aranyérem), László Fülöp (1907, festészeti aranyérem), Aba Novák Vilmos (1940, a legjobb külföldi festőművész), Joseph Kosuth (1993, a Biennále különdíja).
4 Artfair-képek
6 Rieder Gábor: Rekordtermés 2007
10 P. Szűcs Julianna: Mi ma a festészet? – tudósítás New Yorkból
16 Fáy Miklós: Meztelen nőkkel egy szobában – kései Tizianók Bécsben
22 Nóra jelenti: Szerelemáradat - Kunsthalle, Bécs
24 Artanzix
26 Vécsey Axel: „Jót írtál rólam Tamás” – Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája
28 Radványi Orsolya: Ligeti Antal művészete rajzvázlatai és festményei tükrében
34 Kiállításajánló
44 Topor Tünde: Kahnweiler csendestársa – a Rupf-gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban
48 Adél Thüroff: Nő kaméliával – Paula Modersohn-Becker Brémában
55 Jósvai Péter: feLugossy László – a dimenzionista
60 Perenyei Mónika: Kronosz és társai – gondolati vertigo Braun András kép-festményei kapcsán
67 Kürti Emese: Túrórudi, Combino, szabadság (Nemes Csaba Remake I-X.) – társadalomkritikus művészet Magyarországon. Vázlat.
74 Albert Ádám: Értelmetlenségből katedrális – Neo Rauch festészete
80 Sárvári Zita: Made in the East – egy lipcsei festő a pécsi Vasarely Múzeumban
83 Juhász Anna: Kép a tévében – beszélgetés Málnay B. Leventével
86 Gutenberg-galaxis
90 Babucsik Anna: Műkereskedő-portrék I. – beszélgetés Nagyházi Csabával 3.
Ligeti Antal művészete rajzvázlatai és festményei tükrében
Bár a 19. század közepének hazai tájfestészete az utóbbi években a gyűjtők körében nagy népszerűségnek örvend, a művészettörténész-szakma mégsem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. Az impresszionizmusból eredő látvány-tájfestészet és Nagybánya méltán hangsúlyos szerepének tárlatok sorát szenteljük, ezek mellett azonban érdemes megismerni és bemutatni a közönségnek az ezt megelőző időszak fontos alkotóinak életművét is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem most ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik a romantika korában élt, a táj értő és minden egyes elemét átérző, részletező pontossággal visszaadó festő, Ligeti Antal (1823–1890) tájfestészetét bemutató kiállításával. A tárlat tisztelgés nemcsak Ligeti művészete, de épp ennyire a festő életművének kutatásával évtizedeken át foglalkozó Szabó Júlia munkássága előtt is, aki ezt a felfedező munkát elkezdte, de befejezni sajnos nem adatott elég ideje. Ő rendezte a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában lappangó – vázlatként készült, de sok esetben önálló alkotásként is kiváló – mintegy 123 rajzot. Ezután született meg a kiállítás ötlete: megmutatni a 19. századi tájfestők alkotótechnikáját, hogyan készítették apró megfigyelések, vázlatok sokaságának segítségével kisebb-nagyobb méretű olajképeiket.
Kahnweiler csendestársa – tanmese gyűjtőknek
A Szépművészeti Múzeum január 27-ig nyitvatartó kiállítása mintha tanulmányi anyag lenne mindazok számára, akik az izmusok történetét szeretnék áttekinteni, de nem a főművek között lapozva, könyvből, hanem álldogálva, élőben nézegetve kubista, szürrealista, konstruktivista festményeket, szobrokat, grafikákat. Nem a közönségnek már ismerős, emblematikus műveket (valószínűleg azt is nehéz lehetett eldönteni, mi hirdesse a kiállítást, mert még a Klee-k között is kevés a Hundertwasser plakát mellé kitehető, csalogató darab), hanem olyasmiket, amik valaha egy lakás falain lógtak – és az archív fotók alapján láthatjuk, hogy ez a lakás nem volt hivalkodó, sőt. Egy svájci rövidáru-kereskedőé volt, Hermann Rupfé, aki ugyan évente kétszer ellátogatott Párizsba, és minden évben kényelmes panziókban, később szanatóriumokban üdült a feleségével, de mindenfajta nagyzolás távol állt tőle, és minden vásárlását szigorú üzleti megfontolások alapján ejtette meg, mondjuk már 1907-től kezdve. Az persze furcsa, hogy rögtön fauve és kubista képek kerültek hozzá, szinte mind már keletkezése évében.
Szépség története
Umberto Ecót nem kell bemutatni, bármihez is nyúlt az elmúlt fél évszázad során, arannyá vált. Az itáliai filosz most – az irodalomelmélet, a szakdolgozat-kalauz és a regények után – az esztétikai album műfajában alkotott nagyot. Ilyen műfaj ugyan nincs, de Eco gond nélkül teremt egyet. Mégpedig egyből egy iskolacsináló klasszikust, egy saját CD-ROM „megkönyvesítésével”.
Tiziano könyvben
Tiziano esetében nem az anyaggyűjtés, hanem az adatok megfelelő rostálása a nagy feladat. A Taschen kismonográfiájának szerzője, Ian G. Kennedy ebben jeleskedik is, jó érzékkel válogatva a festőfejedelem remekművekben és anekdotákban gazdag életművéből. Hiszen ne felejtsük el, hogy Tiziano velencei költő barátja, a szabadszájú Aretino valóságos PR-hadjáratot folytatott a festő egy-egy jobb képéért már a 16. század derekán, elégséges tápot adva a legendáriumnak!
Mi ma a festészet?
Yoshio Taniguchinak, a New York-i Museum of Modern Artnak, a MOMA átépítőjének úgy kellett megoldania az enormis gyűjtemény egzisztenciális gondját, hogy az innováció kecskéje is jóllakjon, a hagyomány káposztája is megmaradjon. A kis kocka mellé óriáshasábot emelt, a kis kocka és az óriáshasáb közötti kisajátított telken bővítette a függőkertet, a kis kockát is és az óriáshasábot is annyi fehérrel és üveggel, annyi fénnyel és derékszöggel árasztotta el, amennyiről a hajdani Weimar tervezői legfeljebb álmodni merhettek. Az 53. és 54. utcák közé szorított új épületegyüttesre Pihilip L. Goldwin és Edward Durrel Stone, a harmincas években fölhúzott, haloványan szerény bauhausos sorház építői aligha ismernének rá.
Rekordtermés
Ha az egymást követő árrekordokat nézzük, nem lehet vita: a műkereskedelem virágkorát éljük. Legalábbis a tengerentúlon, bár az európai központok (főleg London) is igyekeznek felzárkózni New York mögé. Az Artprice 2006-os jelentése szerint a nemzetközi műtárgypiac egy esztendő alatt 25 százalékos növekedést produkált (lásd: www.artprice.com), főleg a festészetnek köszönhetően, ami az aukciós eladások háromnegyedét teszi ki. És persze az Egyesült Államoknak köszönhetően, ahol az árverési tételek közel fele eladásra kerül. A rekordárakért a versenybe pár éve beszállt amerikai pénzemberek is felelősek (például az idén sokat emlegetett hedge fund milliárdosok), akik hol úri passzióból, hol befektetési szándékból hajtják fel az árakat – sohasem látott mértékben. Nem csoda tehát, ha a továbbiakban felsorolt rekordösszegek szinte kivétel nélkül az elmúlt egy-két évben születtek meg. Ráadásul a konjunktúrának nincs vége, az amerikai ingatlanpiac nyári megingása – úgy tűnik – nem veszi el a nagybefektetők étvágyát. A virágzás folytatódik...
„Jót írtál rólam Tamás” - Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája
A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egyik ékköve az az apró festmény, amely az imába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. A középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti. A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, ahol az olvasópultra helyezett, részben nyitott kódexek árulkodnak arról, hogy a helyiséget általában barátok jelenléte és gondolatai telítik meg élettel – szinte még ott vibrál a levegőben a zsolozsmára elsiető szerzetesek lépteinek zaja. Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás.
Meztelen nőkkel egy szobában
Az elkényeztetett múzeumok nehézkességével tálalja a Kunsthistorisches a Tiziano-kiállítást. Nekik mindegy, úgyis vannak elegen. Ebbe a múzeumba nem akarnak senkit sem becsalogatni, nem akarják rábeszélni a helyieket, hogy vegyék át még egyszer az anyagot, az arculatteremtés szenvedélyében találtak egy rémes zöld árnyalatot a neon és a fűzöld között, ez most a jegy színe, és ilyen színű molinók lógnak a falakról. Viszonylag értelmetlen a lógatás, hiszen nehezebb a zöld lepedő alapjá tájékozódni, mint megkérdezni a hosszú hajú útbaigazító fiút, vagy akár csak menni, logikusan fölfelé, a képtár felé. Az úton az ember átmenetileg fölfüggeszti Canova iránti rajongását, mert a Thészeusz fejbe vágja a kentaurt már szemből nézve is szörnyű idomtalan, ha pedig elkövetjük azt a hibát, hogy a lépcsőforduló után visszanézünk rá, akkor megcsodálhatjuk a hős puhácska állát és deformált fejét, a furkósbot és a sisak közötti kényszerű márványhíd pedig csak tovább ront a helyzeten. De már benne vagyunk Tizianóban, a két művész egy templomban fekszik ma, ráadásul Canova faragta Tiziano sírja fölé az emléket.