Artmagazin 27
Na mi van? tette fel a kérdést a Műcsarnok, ezzel biztatva a közönséggel folytatott aktívabb párbeszédre kortárs művészeinket. Minthogy az e kérdéssel tematizált kiállítássorozat a Reneszánsz Év keretében, illetve inkább keretéből valósult meg, volt egy mű, ami nem hagyta kielégítetlenül a miniszteri elvárásokat sem, és egy olyan álépítkezést mutatott be köztéri munkaként, ami a négyes metró amúgy is kedélyborzoló projektjét hackelte meg. A Képíró utcai Kisterem Galéria előtt megjelent egy OSBlapokkal elkerített rész, körülötte néhány sitthalom, a kerítéselemeken a szokásos tájékoztató feliratok, hogy itt épül a 4-es Metró Kálvin téri megállójához tartozó szellőző, amelynek rácsa – és itt jön a miniszteri elvárás – magát Mátyás királyt formázza. Megbízó: Altajai Parakutató Projektiroda és Menedzsment Kft., építész, tervező: Mellékúttervező Vállalat stb. Mondjuk a kiállított tárgyegyüttesen valóban az egyetlen hagyományos értelemben vett művészies elem a Reneszász Év hundertwasseriánus, a FreyWill zománcékszerekre emlékeztető logója volt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az utca embere, akivel pont a párbeszédet kellett volna folytatni, inkább felidegesítette magát, és csak a boldog keveseknek állt össze, hogy itt most a belvárosban uralkodó állapotokra történik utalás, és az urakat megkapáltató Mátyás király szellemében össze kellene kacsintania járókelőnek, művésznek, galériásnak Demszky Gábor és Hiller István háta mögött. A tipikus utca emberének azonban inkább csak a vörös köd ereszkedett az agyára, és vagy azt kérdezte, miért kell neki ilyen mocsokban élni, vagy nem is kérdezett semmit, csak kiordibált az ablakán, hogy ha itt ilyeneket csinálnak, akkor ő majd ezt a saját módszereivel fogja lebontani, szétverni és elszállítani, hiszen a buzik is kaptak a fejükre nemrég, és az ilyeneket igenis így kell elintézni. A na mi van? kérdésre tehát az a válasz, hogy felmérve a kortárs művészet magyarországi helyzetét, születik egy elég jó, a művészek, közönség, galériák, intézmények közötti kommunikációt élénkítő kiállítástervezet, aminek ugyan abszurd módon a Reneszánsz Év égisze alá kell komolyan, röhögés nélkül valahogy behúzódzkodnia, születik egy olyan mű is, direkt erre az alkalomra (amit Lakner Antal talált ki és épített meg a Téreltérítés Munkacsoportban tevékenykedő BME- és MOME-hallgatók közreműködésével), ami mellett viszont elvileg nem lehetne elmenni igazi, a mindenféle városlakóból közösséget kovácsoló röhögés nélkül, ehelyett viszont feljelentést, önkormányzati bontó-határozatot és a fent már idézett befogadói megnyilatkozást váltva ki, pár nap alatt eltűnik a süllyesztőben, és még csak egy jó kis médiabotrány sem kerekedik belőle. Mondjuk, tényleg mit is várnánk, amikor most nyáron az RTL Klub a Pasik című sorozatát ismétli, és pár év elteltével ismét azon nevethetnek a tévénézők, hogy Bajor Imre elhatározza, festő lesz, de az első kiállítása megnyitóján megjelenő nagy hatalmú (hehe) műkritikus egyedül a Gálvölgyi János által rosszul összerakott IKEA-könyvespolcban tudja felfedezni a művészi értéket, rögtön megveszi egy múzeumnak hatmillióért és világ körüli kiállítás-körutat szervez az új tehetségnek. Így. Tehát ha tényleg cél a kortárs magyar művészet létjogosultságának elismertetése, a művek eljuttatása a nagyközönség ingerküszöbéig, sőt a normális, értő és valóban párbeszéden alapuló ember-kortárs képzőművészet viszony kialakítása, akkor itt még nagy munka vár mindenkire, akinek a közvetítés a feladata. Művészeti írókra, tévésekre, rádiósokra, marketingesekre, valamint a biciklistákra.
6 Topor Tünde: Gyomlálás a varázsló kertjében – beszélgetés Fertőszögi Péterrel, a nemrég zárult Gulácsy-kiállítástrendező Kogart Ház művészeti vezetőjével
12 Kiállításajánló
16 Földes András: A viccfestészet halott – tudósítás a MUMOK Bad painting – good art kiállításáról
20 Kovács Ágnes: „Az erőpróba” – a müncheni művészeti akadémia 200 éve
26 Muladi Brigitta: A denevérszárnyú kígyó röpte – még egyszer a Lipcse-jelenségről
34 Kürti Emese: Olajból festmény – Art Moszkva 2008
38 Kiállításokról 44 Nagy Edina: Berlini cikcakk – Berlin Biennále 2008
48 Artanzix
50 Lénárt Anna: A vonal teste – Vera Molnar és François Morellet a Vasarely Múzeumban
54 Hernádi Miklós: Festőélet Magyarországon – interjú a 70 éves Hencze Tamással
58 Babucsik Anna: „Azóta sem nyílt olyan szép galéria, mint amilyen a miénk volt...” – interjú Pátzay Vilmával 2. rész
65 Révész Emese: Múzeumban érlelt gyümölcsből édes befőtt – Hajdú Kinga festményei
70 Jótékonyság, mecenatúra
72 Fáy Miklós: Wagner a szemnek
76 Böröczfy Virág: Korszakalkotó tekintetek – a fotográfia legnagyobb mesterei a Szépművészeti Múzeumban
82 Parti Szilvia: Fényrajztól a dobozképig – interjú Barakonyi Zsomborral
90 Gutenberg-galaxis – könyvajánló
Múzeumban érlelt gyümölcsből édes befőt
„Sétáljunk erdőben, gyűjtsünk mezei virágot, menjünk ki a szántóföldekre, rágcsáljunk »tejes« búzát, papsajtot, irtsunk parlagfüvet... vagy menjünk ki a kertünkbe (ha van), és vessünk magokat, palántáljunk, kapáljunk, gyomláljunk, öntözzünk, és kívánjunk jó, csendes esőket” – írta Hajdú Kinga a Start Galériában 2004-ben megrendezett kiállítása elé.
SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ
Na mi van? tette fel a kérdést a Műcsarnok, ezzel biztatva a közönséggel folytatott aktívabb párbeszédre kortárs művészeinket.
A fény embere
Kepes György (1906– 2001) születésének centenáriumára
Száz esztendeje, 1906. október 4-én született Kepes György a Heves megyei Selypen. Olyan családból származott, ahol az írástudás és a világ megismerésének vágya meghatározó erejű volt. A 19. század végén volt egy orvos sarkkutató a családban Kepes Gyula (1847–1924) személyében, de akadt köztük filozófus, ügyvéd, szabadságharcos, diplomata, mûfordító és újságíró is, itthon a család legismertebb tagja valószínűleg, a ma már médiasztárnak számító Kepes András. Elsősorban az ő, valamint mûvészek, tisztviselôk és szakemberek együttes erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az életmű 1991-től Egerben, a Kepes György Vizuális Központban megismerhetô.
"Az erőpróba"
Amikor a müncheni művészeti akadémia 1858-ban első jubileumát – az alapítása óta eltelt első ötven évet – ünnepelte, a szervezőbizottság az ünnepség színhelyéül a nem sokkal azelőtt elkészült csodálatos üvegpalotát, a Glaspalastot választotta. Az Üvegpalota adott otthont az „Első Általános Német Művészeti Kiállításnak”, amelyet a Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia és Német Művésztársaság együttesen rendezett, és amelynek célja akkor még a német „nemzeti” művészet bemutatása volt. Nem véletlenül, hiszen Európa ekkoriban a világkiállítások lázában élt, amelyek, mint Werner Hofmann fogalmazott, a haladás apoteózisai és egyúttal a történelmi tudat demonstrációi is voltak. A nyitás a Német Birodalom többi állama felé nagy figyelmet keltett, és megalapozta azt is, hogy München művészeti központtá válhasson.
Bad painting good art
A festőknek a közhiedelem szerint az a fő céljuk, hogy valami szépet fessenek, vagy ha szofisztikáltabb lelkekről van szó, akkor mély, filozofikus, társadalmilag és kulturálisan értékes alkotásokkal járuljanak hozzá a világ folyamatos jobbulásához. A sztereotípiák közül viszont hiányzik annak a festőnek a képe, amelyik a vászon elé állva teleszívja a tüdejét, és tudati energiáit arra összpontosítja, hogy valami igazán rosszat fessen. Közhelyeset. Stílustalant. Ügyetlenül kidolgozottat.
Korszakalkotó tekintetek
A Szépművészeti Múzeum ez év nyarán megint világsztárokat felvonultató tárlattal örvendezteti meg látogatóit. A kiállítás különlegessége, hogy a hazánkban a hagyományos művészeti ágak mellett kevésbé favorizált műfaj, a fotográfia mestereinek műveiből ad válogatást, ráirányítva a figyelmet arra az ellentmondásos helyzetre, hogy míg a fotó művészetként való elismertsége igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon, nincs még egy olyan művészeti ág, amelynek nemzetközi vérkeringésébe az ország ennyi élvonalbeli alkotót adott volna.
Wagner a szemnek
Volt régebben, a VHS kazetták dicső közelmúltjában egy kedves videóm: a Rózsalovag némafilmen. Kétségbeesett és szükségszerűen elbukott harc, mégis nemes, menteni a menthetőt, tudjuk, hogy a zene a lényeg, de annyira, annyira szeretjük a zenét, hogy azt reméljük, a puszta történet is fölidézheti majd a dallamokat. Nem idézi föl, éppen a lényeg hiányzik, olyan, mint Toscanini pálcáját mutogatni, vagy a Figaro házassága prózai változatát játszani, bohónak bohó, de kit érdekel, hogy a lakáj mit machinál a levelekkel.
Fényrajztól a dobozképig
A fiatal festőművész sikeres évet tudhat maga mögött: megszerezte doktori fokozatát az MKE-en, Strabag alkotói díjasként csoportos tárlaton szerepelt a LUMÚ-ban, majd önálló kiállításon mutatta be legfrissebb képeit a NextART Galériában. Az új év sem indulhatott volna rosszabbul: (az MTV Networks Magyarország szervezésében) a VIVA Televízión futó „Kép a Képben” c. műsor egyik díját is elnyerte.
A denevérszárnyú kígyó röpte (1) - még egyszer a Lipcse-jelenségről
A számtalanszor feltett kérdés, hogy miért éppen Lipcse városa az, amely meghatároz egy évtizedeken átívelő kortárs képzőművészeti sikertörténetet, rögtön érthetővé válik, ha először a Lipcsei Iskola elnevezés után kutatunk. Hamar kiderül, hogy ez a kifejezés nemcsak a képzőművészetben ismert, hanem az irodalomtörténetben, szociológiában és a nyelvészetben is, de elsősorban a pszichológiában, ahol a tudományág egyenesen a lipcsei egyetemen Wundt kísérleti pszichológiai műhelyéből nőtt ki.
A vonal teste
„Útjára ered egy aktív vonal szabadon, céltalanul” – ezzel a mondattal kezdődik Paul Klee Pedagógiai vázlatkönyve. A vonal mint önálló geometriai fogalom, amely többé nem ábrázol, nem körvonalaz és nem szimbolizál, valóban a klasszikus avantgárd idején indul útjára mind a vásznon, mind térplasztikák részeként, majd pedig a hagyományos műalkotások kereteit szétszakítva önállóan, a szabad térben.
Jótékonyság
A véres huszadik századi történelemnek köszönhetően Magyarországon nincsen kialakult hagyománya a filantrópiának. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban jól bejáratott szisztéma szerint működnek a magánalapítványok, eltartva komoly szociális intézményeket vagy éppen privát múzeumokat.
Mecenatúra
Az Amadeus-ösztöndíj hosszú és szívós munkával a képzőművészeti színtéren kiépülő pályázati rendszer fontos résztvevője lett. Az alapítványt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető tanára, Baranyay László professzor még 1993-ban hozta létre, a hirtelen piaci körülmények közé került komolyzenei tehetségek felkarolására.
Gyomlálás a varázsló kertjében
Legalább négyszer tanulmányoztam már át a ház három szintjét betöltő Gulácsy-kiállításukat, és nem tudom megállni a kérdést: Hogy mertek belevágni egy ennyire nehéz feladatba? A Gulácsy-életmű az egyik legingoványosabb területnek számít a magyar művészettörténetben. Még mindig jórészt feldolgozatlan, tele kérdéses művekkel, ugyanakkor hatalmas műkereskedelmi sikerekkel, amelyek nyomán logikusan várható a hamisítványok felbukkanása. A nagyon egyszerű és tényszerű történet az, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó megkeresett minket egy készülő monográfia támogatásának kérésével. Ekkor jött az ötlet, hogy a monográfia mellé kellene egy olyan kiállítást rendezni, amely a művészre irányítja a figyelmet. Négy évtizede, az 1965-ös székesfehérvári óta nem rendeztek nagy gyűjteményes Gulácsy-kiállítást, Budapesten pedig 1922-ben volt ilyen utoljára.
Berlini cikcakk
Az idei, 5. alkalommal megrendezésre került Berlin Biennále, hogy stílszerűek legyünk, az árnyékra vetődés tipikus esete. Ha azt mondjuk, hogy a bázeli Kunsthalle vezetője, a lengyel származású Adam Szymczyk és társkurátora, az amerikai Elena Filipovic szervezte kiállítás, az Amikor a dolgok nem vetnek árnyékot, nem váltotta be a hozzáfűzött, tulajdonképpen megalapozottnak tűnő reményeket, lehet, hogy finoman fogalmazunk. Megalapozottak voltak a remények azért, mert a kortárs képzőművészeti köztudatba a kilencvenes évek végén olyan kiállításokkal, mint a Roundabout (CCA Varsó, 1998), a Mark Kremerrel és Charles Eschével közösen rendezett Amateur (Kunstmuseum Goeteborg, 2000), a Painters Competition (Galeria Bielska BWA, Bielsko-Biala, 2001) stb. berobbant Szymczyktől mindenki nagyon sokat várt.