Márciusban 17. alkalommal került megrendezésre Maastrichtban a világ legjelentősebb műkereskedelemi vására, a The European Fine Art Foundation szervezésében.
A cikksorozat első két részében olyan képhamisítási típusokat mutattam be, melyeknek közös jellemzője, hogy maga a festmény eredetileg nem a megtévesztés szándékával készült, csupán a későbbi csalárd átalakítások után vált alkalmassá a vásárlók és műgyűjtők félrevezetésére. Az ily módon manipulált képek után most a szoros értelemben vett hamisítványokról lesz szó, közülük is elsőként a legnagyobb kihívást jelentő darabokról, amelyek még az utánozni kívánt művész életében készültek.
A hazai múzeumok szakemberei a magyar műkereskedelem rendszerváltás utáni változásaival egy időben újraértékelték a múzeumi műtárgybírálati munka szerepét. A műtárgypiac szereplőinek (eladók, közvetítők, kereskedők, szakértők, vevők) igen eltérő szakmai felkészültsége és etikai normái negatív tünetek sokaságát eredményezték. A műtárgyak művészettörténeti vizsgálatában gyakorlott, de az üzleti fordulatokban járatlan szakmuzeológusokat szakmai és etikai értelemben is próbára tette az a roham, amely a kilencvenes évek második felében indult meg a múzeumi intézmények felé.
"Mintha nem létezne elég nagy hard disc... Az, amelyet legutóbb vásárolt, már megtelt. Szerezzen be egy olyat, amelyet soha nem nő ki.... Vegye meg cégünk 1.3 gigabyte-os kapacitású termékét!" - olvasom a (mára már viccszámba menő) hirdetést a WIRED magazin egyik 1994-es számában. A reklám irodai munkára ajánlotta a (nem olcsó) terméket. Tíz évvel később otthonainkban is hétköznapinak számítanak a minimálisan 30-60 Gb-s tárolókapacitású számítógépek, de ha - mondjuk - zenehallgatásra vagy mozizásra használjuk őket, egy-egy éjszakai internetes letöltés után már ezeket is kinőjük. A számítógép nevét a tudományos felhasználás miatt kapta - mára elsősorban kommunikációs eszköz és csatorna. Telefonbeszélgetéseink, filmjeink, tévé- és rádióműsoraink, leveleink, vagy híreink egységes rendszerű elektronikus adatcsomagként születnek, kerülnek átvitelre és tárolásra. A legelterjedtebb operációs rendszerünk fotó- és képfeldolgozó, zenei keverő és filmszerkesztő eszközzel is rendelkezik, az otthoni, amatőr felhasználók számára. A professzionális művészet is újszerű képalkotó eszközhöz, zenei instrumentumhoz, mozgóképszerkesztő szerszámhoz, röviden, multimédia-eszközhöz jutott.
Hincz Gyula (1904-1986) pályakezdését a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Olgyai Viktor, később a szabadabb szellemben oktató, a legmodernebb európai művészeti irányzatokat közvetítő Vaszary János útmutatása határozta meg. A kortárs európai törekvések közvetlen megtapasztalásának lehetőségét azonban valódi mecénásként Rados Ernő gyűjtő-műkereskedő - aki az 1910-es évektől számos tehetséges növendék, többek között Uitz Béla, Krón Jenő, valamint Bene Géza és Peitler István támogatója volt - biztosította a fiatal művész számára.
Kevés kortárs festőművész fordul olyan következetesen és elkötelezetten aktuális társadalmi kérdések felé, mint a fiatal generációhoz tartozó Iski Kocsis Tibor. Jól körülhatárolt festményciklusokban gondolkodik, a szociális érzékenység és a fotóhűségen alapuló kiváló festészeti technika mégis koherens egésszé fűzi össze sorozatait. Legutóbb, Ökoturizmus című sorozatában az ember és természet viszonyát manapság legjobban leíró jelenséggel, az ökológiai egyensúly felborulásával foglalkozott. Most egy másik, legalább annyira releváns társadalmi probléma, a globalizáció és a háborúk hatásával küzdő egyén önazonosság keresésének kérdéseit vizsgálja.
Képeinek többsége első látásra olyan, mintha a megfestett vásznat oldószerbe mártották, majd hirtelen kirántották volna. Azok közé a fiatal művészek közé tartozik, akik teljesen egy húron pendülnek koruk vizualitásával. Az optikai információk manipulálása ugyan sok évszázados múltra tekint vissza, mégis ma, a 21. század elején, amikor a digitális képek lassan teljes hegemóniát gyakorolnak képi befogadásunk területén, joggal érezzük, hogy ez épp most aktuális kérdés.
A szóban forgó mester a Dürer előtti német grafika egyik legjelentősebb művésze volt, aki a 15. század második felében mint festő és grafikus működött. Egyik nevét a Wolfegg-kastélyban őrzött „Hausbuch" elnevezésű kéziratos könyv után kapta, amelyet tollrajzokkal látott el. Ez a könyv a késő középkori német kultúra egyik legfontosabb tárháza, az illusztrációk a hercegi udvar és a mindennapok életét mutatják be. A másik elnevezést annak köszönheti, hogy az amszterdami Rijksmuseum tulajdonában van művei jelentős része. Mindegyik fennmaradt sokszorosított grafikai lapja hidegtű-technikával készült, ami különlegesnek számított a 15. században. Kortársai, Martin Schongauer és azok a művészek, akik ma már csak monogramjaikról ismertek, egytől-egyik rézmetszeteket készítettek és a lehető legmagasabb példányszám elérésére törekedtek. Ezzel szemben az Amszterdami Kabinetmester olyan technikai megoldást választott, amely eleve csak néhány levonat készítését tette lehetővé.
Április második felében, az Andrássy út 112. alatt, az egykori FMK helyén, megnyílt a KOGART ház, Kovács Gábor Alapítványának központja. Az elmúlt hónapok kurátor botrányai, a sajtóban jól követhető pro és kontra nyilatkozatok felfokozták a nyitókiállítással kapcsolatos várakozást.
Válaszolnak: Mravik László, (művészettörténész), Spengler Katalin és Somlói Zsolt (műgyűjtők), Barki Gergely (művészettörténész), Nudelman László (műgyűjtő), Kovács Lola (festő), Juhász Sándor (művészeti író), Kováts Lajos (műkereskedő, a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény alapítója)
Nehéz hetem volt, már megint. Tudom, nem csak nekem, szinte mindenkinek. Mostanság ilyen idők járnak errefelé a medencében. Valahogy, ez mintha nem ugyanaz a medence lenne, mára víz sem olyan kellemes, langyos, mint volt. Az utóbbi időben kezd kihűlni. Egyre többen panaszkodnak, félnek, hogy megfáznak. Azt mondják, jobb lenne kimászni és megtörölközni, aztán venni a kalapot, és itt hagyni ezt a kihűlt brügölőt, mielőtt megrokkanunk. Kezdem belátni én is, bizony igazuk lehet, csak sajnos az a gáz, hogy én bérletes vagyok. Én pali, nekem pont ilyenkor kellett ingem, gatyám fürdőjegyre költeni. Persze, ami megtörtént, az megtörtént, azon már kár keseregni. Bedöglött a hőközpont? Mit lehet tenni? Ülünk a vízben, ha nagyon fázunk, közelebb húzódunk egymáshoz, aztán néha belepisikélünk, attól hátha melegebb lesz egy kicsit.
Nyolc éve osztja ki Kovalovszky Márta, Néray Katalin és Hegyi Loránd a Strabag (korábban Magyar Aszfalt) által felajánlott díjat, illetve az azzal járó összeget fiatal festők között, s állítja ki a díjazottak munkáit a Ludwig Múzeum. A cég neve a következő festők életrajzabán szerepelt, eddig és fog fennmaradni, mint a kortárs mecenatúra elegáns formája: Szűcs Attila, Baranyai Levente, Hajdú Kinga - a teljesség igénye nélkül.Az idei fődíjas Kovács Lola, aki a bölcsészkar elvégzésével szinte párhuzamosan mégis inkább festőnek tanult, hiszen indíttatása úgyis erre volt Kovács Tamás grafikus (1942-1999) és a szintén festő Bikácsi Daniela lányaként.
A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet gyűjteménye múzeológiai szempontból nézve fikció. Lappangó anyag, amelynek tartalmát a szakma nemigen ismeri, viszont létéről sokan tudnak. Érdekességét koncepciója és jelenlegi helyzetéből adódó kiállítási dinamizmusa adja. Célja a jelenkori magyar művészet gyűjtése, orientációja, ezen belül a fiatal művészeté, azé a nemzedéké, aki pozíciójából adódóan leginkább érdekelt a művészet megújításában. Gyűjtési területe médiafüggetlen, a hagyományos műfajok mellett fotókat, printeket, DVD-ket, videókat és installációkat egyaránt befogad.
Az elmúlt csaknem másfél évtizedben - elsősorban a műkereskedelem gyors fejlődése révén - számos kevésbé ismert, sőt szinte teljesen elfeledett festői életmű került az érdeklődés középpontjába. Ugyan gróf Batthyány Gyula, Frank Frigyes vagy éppen Basch Andor neve korábban sem volt ismeretlen, a rangjuknak megfelelő értékelés sokáig váratott magára. Előfordult azonban, hogy egy-egy aukción olyan képek tűntek fel, amelyek előtt még a korszakkal foglalkozó művészettörténészek is megilletődötten, értetlenül álltak. Erdélyi Ferenc művészete ma is fehér folt a modern magyar festészet térképén, hiszen - bár az elmúlt években elvétve fel-felbukkant néhány kisebb igényű alkotása - igazán komoly művei mindmáig csupán korabeli reprodukciókról voltak ismertek.
"Akkor még bizony jutott a lumpolásra" - sóhajtozott Glatz Oszkár 1937-ben, nosztalgiával felidézve saját generációjának gondtalanabb pályakezdő éveit, átérezve az utánuk jövő művésznemzedékek sanyarúbb anyagi sorsát. Persze könnyű volt neki, hisz nemcsak az ország helyzete, de származása, családi körülményei is megkímélték a pénztelenség és kiszolgáltatottság testet-lelket gyötrő tapasztalataitól. Nem volt ennyire szerencsés Frank Frigyes, akinek életét a 20. század szinte valamennyi kellemetlen, hovatovább kegyetlen és véres epizódja megkeserítette. Háború, Trianon, gazdasági világválság, zsidótörvények, üldöztetés és újabb háború - majd a felszabadulás mámora után a kijózanítóan korlátolt és buta kultúrpolitika. Mindezt látva, szinte banálisnak tűnik egy festő életművének vizsgálata képeinek egykori és mai árainak tükrében. Vigasztalhat persze az: itt is igaz, hogy az apró, látszólag lényegtelen részletekben az egész tükröződik vissza.