Uniós csatlakozásunk alkalmából a bécsi Collegium Hungaricum kiállításán május 28-ig a Nudelman-gyűjtemény ötvenkilenc képe mutatja be az Európai Iskola egy jól körülhatárolt csoportjának művészetét. Ugyanebben az időben Keserü Ilonától a MEO és a Ludwig Múzeum nagy tárlatán tizenegy, illetve tizenhárom mű szerepelt a gyűjteményből. A Nudelman-kollekció ma mind a modern, mind az élő magyar művészet egy-egy szeletét páratlan kvalitású válogatásban öleli fel. Jelen írás a klasszikus, míg egy következő cikk a kortárs anyagot veszi szemügyre.
A nagybányai művésztelep alapító mesterei pályájuk kezdetén joggal tarthattak volna igényt a „képromboló" jelzőre. Korai főműveik következetes kíméletlenséggel végrehajtott megsemmisítése valódi válságtünet volt. Réti István később találóan „morbus nagybányaiensis" névvel illette a jelenségcsoportot. Hollósy Simon és Thorma János sok évtizedes küzdelme a „nagy művel", a Rákóczi-induló és a Talpra magyar kompozíciójával, vagy Ferenczy Károly a Királyok imádása és a Hegyibeszéd feldarabolásával pontos látleletét adta a radikális és gyors váltás nehézségeinek. E modern kori ikonoklasztázia egyik legelkötelezettebb követője azonban kétségkívül Csók István volt, aki rövid időn belül csaknem valamennyi korai főművét elpusztította.
A terminológiai kérdésekben kiművelt múzeumi műbírálók elnéző mosollyal hallgatják az előírásszerűen elhangzó kérést: „Szeretném ezt a képet bevizsgáltatni." A köznyelvből szinte kigyomlálhatatlan antiterminus évtizedek óta kórosan terjed, hisz nemcsak a seftesek és a nepperek ajkán él. Sokszor képzett emberek, orvosok, ügyvédek használják zavartalanul. Előfordult, hogy egy bank kért föl bennünket birtokukba került festmények „bevizsgálására", legutóbb egy bírósági tárgyaláson hallhattuk, amint egy ügyész ismételgette elmélyülten e nyelvi mutánst. Műtárgybírálatunkon évente több mint ezer műalkotást nem be-, hanem megvizsgálunk. Ezekből a műtárgyvizsgálati eredményekből adunk itt most közre néhány emlékezetes példát.
Divatos vitatéma: felszabadulás, megszabadulás, megszállás? A magyarországi műtárgyak esetében a Vörös Hadsereg bevonulása egyáltalán nem volt felszabadulás. Az előző részben a bevonulás egy vonatkozásáról, a bankok kifosztásáról mondtuk el, hogy nem volt egyéb közönséges háborús bűncselekménynél, fosztogatásánál. Az eseményeket még ijesztőbbé tette, hogy mindez központi, állami elképzelések alapján, hatósági intézkedésként valósult meg. Ma már az is köztudott, hogy mindez egy létesítendő Sztálin Múzeum alapjául szolgált volna.
„(...) és én nemcsak a Galéria történetét írom meg,
hanem a mi szép és szomorú életünket is." (Tamás Henrik visszaemlékezései)
A pécsi Janus Pannonius Múzeum a pécsi Városi Múzeum első állandó kiállításának 100. évfordulójára Tamás Henrik alakjának felelevenítésével, egykori műgyűjteményének bemutatásával emlékezik meg. Tamás Henrik galériája Budapesten, az Akadémia utcában működött 1928-tól 1944-ig, amikor is bombatalálat érte, s az egész épület megsemmisült. Pusztulás és születés adnak találkát egymásnak e jubiláris kiállításon.
Nyolc éve osztja ki Kovalovszky Márta, Néray Katalin és Hegyi Loránd a Strabag (korábban Magyar Aszfalt) által felajánlott díjat, illetve az azzal járó összeget fiatal festők között, s állítja ki a díjazottak munkáit a Ludwig Múzeum. A cég neve a következő festők életrajzában szerepelt, eddig és fog fennmaradni, mint a kortárs mecenatúra elegáns formája: Szűcs Attila, Baranyai Levente, Hajdú Kinga — a teljesség igénye nélkül.
Az idei fődíjas Kovács Lola, aki a bölcsészkar elvégzésével szinte párhuzamosan mégis inkább festőnek tanult, hiszen indíttatása úgyis erre volt Kovács Tamás grafikus (1942—1999) és a szintén festő Bikácsi Daniela lányaként.
A bölcsészkar azért nem múlt el nyomtalanul: Kovács Lola festészete erőlködés és komplexusok nélkül, magától értetődően filozofikus és történeti. Nála a komplex gondolkodás az alap: ez és a káprázat (mint jelenség) transzformálódik nála megfogható, szemlélhető, birtokolható, az elmúlás (vagy a pillanat) és örökkévalóság viszonyával foglalkozó festményekké.