Artmagazin 63
E számunk sem szűkölködik érdekes történetekben. És a görögök is szinte mindegyikben benne vannak. Elég nehéz elképzelni, de száz évvel ezelőtt az iskolások tanultak még latint, sőt görögöt is, az összes trójaival olyan viszonyban voltak, mint a mai gyerekek SpongyaBobbal. Úgyhogy az idősebb generációk még biztos tudták, miért van a Zeneakadémia plafonján az a sok aranylevél, és miért van minden kitüntetett helyen ezüsthattyú. Ha a görögös műveltséget alapnak vesszük, az is rögtön jobban érthető, miért akartak a 19. század gazdag asszimilánsai olyan palotákban lakni akár Bécsbe, akár Párizsba, akár Budapestre vetette őket a sors, mint amilyenekben elképzeléseik szerint a demokrácia feltalálói élhettek Athénban. Az olasz barokk festők is adottságnak vették a római szűrőn átszivárgott görög örökséget, de ők még inkább a szobrok és márványtöredékek bűvöletében éltek, bár a Szépművészeti Múzeum mostani barokk kiállításának talán legszebb darabja az a kék antik korsó, amivel a szamáriai asszony meri a vizet egy Guercino-festményen. És akkor el is érkeztünk a görög vázákhoz, és ahhoz a műhöz, ami a görög vázarajzok alapján megalkotott elementáris és primitív koreográfiájával úgy söpörte le az addigra már túlfinomult balettozást a színpadról, mint pár évvel később a bolsevikok a cári Oroszországot. A Nizsinszkij-saga második részében már a magyar szereplő is színre lép, a későbbi feleség, Pulszky Romola, Pulszky Ferenc unokája, Pulszky Károly lánya, akivel igazán lehetett volna görög vázákról beszélgetni, ha találtak volna a mutogatáson kívül más közös nyelvet. De mindketten táncoltak, tehát biztos kifejezően tudtak mutogatni. Nizsinszkij világhíresség, a rocksztárok elődje, akinek a legutolsó keze vonásáért is múzeumok versengenek. A Budakeszi úti villa falán, ahol évtizedekig élt, még sincs emléktábla. De a Henger utcai Barta Éva-féle műhelyen sincs, pedig ott is érdekes dolgok történtek. Pedig legalább a Margit hídra tartó dugóban araszolók elmerenghetnének azon, amin én gyerekkoromban, sajnos pont a Ságvári Endre életét feldolgozó, 32 nevem volt című film, illetve a Bors-sorozat bizonyos epizódjai kapcsán (tudom, hogy nem is úgy voltak a dolgok): hogy bírnák-e a kínzásokat, vagy hogy hamisítanának-e papírokat maguk- nak, családtagjaiknak, barátaiknak, ismerőseiknek vagy akár vadidegeneknek.
T. T.
Tartalom:
4 Artanzix
6 Rozsda 100
10 Szikra Renáta: zeneakadémiai mustra
16 Fáy Miklós: kék folt – Caravaggiótól Canalettóig
20 branczik Márta: Színes egyszerűség, elegáns nagyság – Theophil Hansen (1813–1891)
28 Mélyi József: mintha – Óbudai vakfoltkezelés
34 Topor Tünde: együttállások – Beszélgetés Valkó Margittal, Pados Gáborral és Pőcze Attilával
42 Németh István: Milliónyi ember – egy közös álom
44 Gergely Mariann: AZ ÚJ ÁDÁM meghódítja a világot
48 P. Szűcs Julianna: A pálya lejt – Ámos, Chagall
52 Gréczi Emőke: Helyek, ahol emléktáblának kellene állnia 1. – Barta Éva műhelye a Henger utcában
56 Veress Dóra: Gyere, gyere közelebb! – Egy kezdő és egy rutinos aukciószervezés a segítségnyújtás jegyében
62 Anatolij Gagyilev: NIZSINSZKIJ – A faun játéka
66 Gutenberg-Galaxis: Mucsi Emese: Csirkecsonttól a vasbetonig, Winkler Nóra: A sors mint gravitáció
SZERKESZTŐI BEKÖSZÖNŐ
E számunk sem szűkölködik érdekes történetekben. És a görögök is szinte mindegyikben benne vannak. Elég nehéz elképzelni, de száz évvel ezelőtt az iskolások tanultak még latint, sőt görögöt is, az összes trójaival olyan viszonyban voltak, mint a mai gyerekek SpongyaBobbal.
Gyere, gyere közelebb!
A Bátor Tábor Alapítvány, amely beteg gyerekek táboroztatásával foglalkozik, Magyarországon az elsők között rendezett jótékonysági árverést kortárs művekből 2005-ben. A budapesti rendezvény ma már nemzetközi hírű és rangú eseménynek számít, az aukció anyagát külföldön is elismert szakemberekből álló zsűri válogatja. A Mosoly otthon Alapítvány a Bátor Tábor sikerein felbuzdulva vágott bele az aukciószervezésbe három évvel később, de ők már autizmussal élő alkotók munkáit is szerepeltetik árveréseiken. Most pedig itt az újabb szereplő: a Magyar Rett Szindróma Alapítvány, amely külön erre az alkalomra készült fotósorozatot és a fotók által inspirált verseket aukcionált. Az utóbbi két szervezet árverésén vettem részt ősszel.
Zeneakadémiai mustra
Talán kevesen tudják, hogy ha koncertet hallgatnak a Zeneakadémián, akkor egy szigetre keltek át, és mindenféle alantas szórakozási fajtát (bor és szex) maguk mögött hagyva üldögélnek csodálatos lények között, babérligetben, mint egy görög isten. Vagy inkább mint egy zenélő görög isten vendégei.
A sors mint gravitáció
Pár napja láttam a Sandra Bullock főszereplésével készült Gravitációt. Valamiért azt hittem, egy szerelmi történet lesz George Clooneyval, de Clooney viszonylag az elején eltűnik az űrben, és a maradék nyolcvan perc magányos, folyamatos túlélési küzdelem. Egy rohamosan amortizálódó űrbázison vagyunk, a kellemes hangú földi irányítással megszűnik a kapcsolat, irdatlan erővel jön az űrszemét, elfogy az oxigén, elfogy az üzemanyag, hányinger van és egy kizárólag kínai feliratokkal ellátott vezérlőtábla. Tízpercenként merül fel: oké, onnan látni, ahogy felkel a nap a Gangesz felett, meg csend van, de hogy lehetséges ezt a szakmát szabad akaratból választani?
Csirkecsonttól a vasbetonig
Nizsinszkij – A faun játék (2. rész)
Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?
Barta Éva műhelye a Henger utcában
Egy szépreményű Szőnyi-tanítvány önként feladja festőművészi álmait, majd „főállásban” menti a magyar modernizmus színe-javát a háborúban és munkát, megélhetést ad nekik a negyvenes-ötvenes években. Nem mellesleg az 1945 utáni ékszerművészet egyik legeredetibb alakja. Minden alkalmat meg kell ragadni, hogy emlékezhessünk rá.
A pálya lejt
Chagall, aztán Ámos. Kétféle sors, kétféle művészet. A kérdés, ami a Nemzeti Galéria nagyszerűen kialakított, kiállításokra végre maradéktalanul alkalmassá tett emeleti tereiben felmerül: van-e értelme Ámost magyar Chagallként emlegetni? Szerzőnk válasza: nincs.
Az új Ádám meghódítja a világot
Érdekes, milyennek képzelték a jövő férfiúját a 20-as években: nagyon nagy gonddal válogatja össze ruhatárát, rendszeresen foglalkozik vele fodrász, manikűrös (biztos pedikűrös is, ha sokat kell állnia vagy mennie ebben a cipőben), sétálgat az aszfalton és nem nagyon társalog. Szerencsénk, hogy ezt megúsztuk, de azért nem árt tudni, hogy jobb körökben ő ma a legismertebb magyar.
"Milliónyi ember – egy közös álom"
2013. szeptember 27-én a belga királyi pár és több száz hazai és külföldi meghívott jelenlétében, látványos külsőségek között nyílt meg Antwerpen új múzeuma, a Museum Red Star Line, amely nem csupán egy amerikai és belga vállalkozók által (eredetileg olajszállítás céljából) alapított tengerhajózási társaság történetét mutatja be, hanem mindenekelőtt annak a több milliónyi embernek kíván örök emléket állítani, akik 1873 és 1934 között a Red Star Line valamelyik járatával annak reményében utaztak Antwerpenből New Yorkba, hogy az Újvilágban majd egy jobb és biztonságosabb élet vár rájuk.
Együttállások
A magyar művészeti életben nem új az a helyzet, hogy az intézmények szerepét néha átveszik a magángalériák. Nem kérdés, hogy a kereskedelmi érdekek dinamikusabbá tudják tenni a kutatást, és a sokat emlegetett kánonképzésre is hatással vannak. A tendencia eddig inkább a klasszikus modern képek piacára volt jellemző, de úgy tűnik, egy ideje a közelmúlt művészetének feldolgozása, bemutatása is a gyorsabb reagálású és újabban az intézmények jelentős részéhez képest kiszámíthatóbban működő for profit szférához csúszik át. Ennek egyik példája volt az acb, a Kisterem és a Vintage galériák közös szervezésében megvalósított Bookmarks című kiállítás, amit egy nemrég bezárt Balaton utcai kortárs galéria tereiben lehetett megnézni szeptember 20–28-ig. Közben, hogy a helyzet még érdekesebb legyen, kiderült, hogy a közös fellépés nem valami egyszeri fellángolás, idén az Art Market közepén is közös standon állítanak ki, de itt az acb, a Kisterem és a Vintage mellé becsatlakozik az Inda és a Viltin galéria is. Valkó Margittal (Kisterem), Pados Gáborral (acb) és Pőcze Attilával (Vintage) beszélgettünk.
Mintha
Duna-parti szobrokat bemutató sorozatunk után a parttól kissé eltávolodva Óbudára helyeztük át vizsgálati terepünket, ahol az elmúlt években valóságos szoborállítási láz tört ki.
Színes egyszerűség, elegáns nagyság
Ha feltennék a kérdést, ki határozta meg leginkább a mai Bécs arculatát, biztosan felmerülne Theophil Hansen dán építész neve. Hozzá kötődik az elegáns, 19. század végi „Ringstrassenstíl” kialakulása éppúgy, mint a bécsi városi bérházak típusának megteremtése. A város számtalan eseménnyel ünnepelte születésének 200. évfordulóját.
Kék folt
Minden kiállítás túl hosszú. Ezt persze mindannyian tudjuk, akik valami furcsa, aránytalan fáradtságot érzünk a negyedik terem után, és mégsem vagyunk képesek elfogadni, hogy egyszerűen csak tohonyák lettünk az évek során. Inkább különös elméleteket gyártunk arról, hogy a remekművek energiát szívnak ki a látogatókból, aztán ezeknek az energiáknak a fényében, melegében, erejében tündökölnek. Ettől remekmű a remekmű, ettől tántorog mindenki, amikor elhagyjuk a 16. századot, és bekövetkezik a festészet történetének csodálatos vakfoltja. Mindenki tudja, hogy azok is képek, azok is szépek, de mindenki csak megy tovább, előre, a kijárat felé. Akiben van némi önreflexió, az esetleg magyaráz valamit arról, hogy neki a barokk miért nem tetszik.
Rozsda 100
100 éve született Rozsda Endre, aki 1956-tól 1998-ban bekövetkezett haláláig már egyre inkább francia festőnek számított. Nem mondhatjuk, hogy Magyarországon művészete ismeretlen lenne, de a méltó bemutatással Budapest eddig adós maradt. A Nemzeti Galéria mostani kiállítása kiköszörüli a csorbát, rengeteg újdonsággal szolgál, miközben végigvezet az életúton meg-megállítva a látogatót a festői pálya fontos csomópontjainál, teret hagyva az elmélyülésnek, megmutatva a képek zenei kapcsolatait, néhol kitérőt téve Rozsda kortársai felé. A stíluskritikai besorolás nehéz, főleg mert egy Aba-Novákon nevelkedett, kezdetben az Európai Iskolához tartozó, később a Zuglói Kör szellemiségével rokon festészetet kifejlesztő, de Párizsban a már leszálló ágban lévő szürrealisták mellé sodródó, leginkább talán ezoterikusnak nevezhető festői életműről van szó. Az életmű megértéséhez adnak némi támpontot Rozsda Endre saját gondolatai, emlékei, amelyekből itt közlünk néhány szemelvényt. A részletek a kiállítás kurátorával, David Rosenberggel folytatott 1995-ös beszélgetésből valók, amelynek teljes verziója a kiállítás katalógusában olvasható.