Artmagazin 71
E számunk a szürrealizmus és a dada jegyében szerkesztődött (jelentsen ez bármit is). A címlapon rögtön a szürrealizmus egyik előfutárának tekintett Arcimboldo Flora meretrixe.
Flora a növényvilágot megtestesítő mitológiai alak, a meretrix, hát az viszont nagyon szépen fogalmazva a regisztrált prostituált latinul. Véletlennek köszönhető, hogy Arcimboldo csinált egy fedetlen keblű Flora-változatot is, az ötletet sikamlós versek adták, amikben az első Flora festményt összefüggésbe hozták a korabeli Bécs egyik legkapósabb kurtizánjával. Véletlenek összjátéka az is, hogy az 1988-ban bekövetkezett haláláig Brazíliában alkotó Mira Schendel pályája közepén egy barátjától rengeteg rizspapírt kapott, és ez teljesen új úton indította el, aminek része most már a posztumusz világhír is, életmű-kiállítással a Tate Modernben, Portóban és most São Paulóban. Szürreálisnak mondhatjuk azt az összefüggést is, ami egy 1888-as Alma-Tadema-kép szabályos akadémikus kompozícióját felülíró rózsasziromözön és az első világháború brit áldozatainak emléket állító, a Tower falán ki- ömlő pipacsmező között mutatkozik. Az pedig vicces, ahogy Nagy Károly antik értékeket újraélesztő európai birodalma után arról olvashatunk, hogyan látja a közép-európai államokat egy New Yorkból ránk tekintő művészeti szakember: valami miatt Közép-Európát középkori fejedelemséghez hasonlítja, amiben a magyarok a kézművesek. Ez, művészetről lévén szó, akár dicséretként is értelmezhető. A magyar művészetben felfelbukkanó, a körülmények abszurditására válaszoló, a rigid helyzetekben egyedül értelmesnek mutatkozó dadaista gesztusokról a Nemzeti Galériában még októberig látható kiállítás egyik kurátorával, Százados Lászlóval beszélgettünk. Szerinte az európai dadát és szürrealizmust áttekintő vendégkiállítás olyan, hogy iskolás csoportoknak kellene özönleniük rá (egyébként özönlenek is a fiatalok, mondjuk nagyobbrészt turisták), de szeptemberben megnézhető még egy olyan kiállítás, amely úgy foglalja össze a kép fogalmának változásait, olyan jól szemléltet alapfogalmakat, hogy minden iskolásnak és minden művészet iránt fogékony felnőttnek látnia kellene, ez pedig a Pannonhalmán rendezett Kép és kereszténység, illetve Ereklye és ikon. Ezekben persze semmi szürreális sincs, hacsak nem tekintjük annak, ha emberi testrészeket fémtokokban őriznek és imádkoznak hozzájuk.
Újraszerkesztés szükséges
Adott egy régi nagykönyv (hogy milyen régi – szaklektorok: Aradi Nóra és Pogány Ö. Gábor), azóta több kisebb-nagyobb tanulmány, meghiúsult életmű-kiállítás helyett konferencia, újrafelfedezések kísérlete és kudarca. Egy 20. századi festő-életmű esetében mindez nem hangzik túlságosan biztatóan. Pedig abban minden szakember egyetért, hogy Martyn Ferenc a magyar képzőművészet elmúlt évszázadának egyik legjelentősebb alulértékelt művésze, generációkat, irányzatokat összekötni hivatott kapocs.Fősodorba emelése valahogy mégsem sikerül. Talán e hányatott kanonizációs folyamat miatt tűnik még érdekesebbnek egy-egy újabb kísérlet, főleg ha már szilárd könyvformát ölt.
Ömlesztett Czóbel
A szentendrei MűvészetMalomban volt látható az a kiállítás, amit mostanra sajnos már csak a katalógus segítségével lehet felidézni. A Czóbel-életmű jelentős részét, minden valószínűség szerint pont a legjobbat, még így sem, csak a lappangó és remélhetőleg valamikor majd előbukkanó képek régi fotóit nézegetve. A kiállítás és a katalógus által képviselt nyereség ellenére is látszik, hogy nagy a veszteséglista. A sok kép és a számtalan írás dacára úgy tűnik, hogy az egyik legnagyobb magyar festő életműve és annak feldolgozása még töredékes.
Azért a névjegyemet ott hagytam...
Vajon mennyi az esélye annak, hogy neves művészek hagyatéka egy vidéki tanárhoz kerüljön, még akkor is, ha ez a tanárember a félretett pénzét először kortársak alacsonyabb áron megszerezhető műveibe, majd azokat eladva vagy elcserélve egyre nevesebb festők képeibe fekteti? Alig több a nullánál. Varsányi Zoltán szegedi mérnök-tanárnak azonban ez többször is sikerült.
Polgári sziget a fővárosban
Kevesen tudják, hogy a Népstadion metrómegállónál leszállva, majd pár métert sétálva Európa legrégibb folyamatosan működő művésztelepére jutunk. Több mint százéves házak, hatalmas, északra néző ablakokkal, kis előkertekkel. Már a negyedik generáció él és dolgozik itt azóta, hogy valamikor 1910-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond találkozott egy hivatalnokkal a városházáról, és beszámolt neki az akkori fiatal szobrászok nehéz helyzetéről. Ma ámulattal olvassuk, hogy két évvel később a fiatalok beköltözhettek a főváros által megépíttetett új műteremházakba. Ez Bárczy István polgármestersége alatt történt.
Egy másik Budapest
A Flash Art kortárs művészeti magazin amerikai szerkesztője körülnézett Budapesten. Mivel most egy kicsit tovább maradt a szokásosnál, a magyar Flash Art ex-szerkesztője kifaggatta tapasztalatairól. Mata Hari, periferikus látás, művészeti bojkott és a slussz poén: rivalizáló keleti városok helyett virágzó fejedelemség.
Szellem az arany koporsóból: Nagy Károly 1200
Európa Aachentől Zürichig és Bécstől Párizsig bámulatos kiállításokkal emlékezik Nagy Károly (768–814) halálának 1200. évfordulójára. A frank királyból lett nyugatrómai császár tán sosem volt időszerűbb, mint ma: olyan állammodellt és olyan többé-kevésbé egységes kozmopolita államalakulatot hozott létre, amely ezeréves fennállása alatt biztosította a latin, germán, szláv, sőt ugor–török népek politikai és kulturális integrációját, a klasszikus örökség fennmaradását és továbbfejlesztését, Kelet és Nyugat új kapcsolatát.
Irány Pannonhalma!
Szerencsések azok a gimnazisták, akiknek helybe jön egy olyan kiállítás, vagyis nem egy, hanem két olyan kiállítás, mint amilyen a Kép és kereszténység, illetve az Ikon és ereklye. Az újonnan átadott pannonhalmai Apátsági Major Látogatóközpontba Bokody Péter által kiválasztott anyag nagyon világos gondolatmenetet követve (szinte Hans Beltingnek dedikálva), befogadható mennyiségben vezeti végig az érdeklődőt azokon a stációkon, amiket a keresztény témák ábrázolása bejárt a táblakép kialakulásáig.
Enciklopédiától a vázáig
Egy eddig magángyűjteményekben rejtőző, nagyközönség által sosem látott Arcimboldo-képpárt mutat be a bécsi Kunsthistorisches Museum kamaratárlata. A Flora (1589) és Flora meretrix (1590) festmények nőalakjait a manierista mester virágokból komponálta. A közkedvelt és jól ismert Évszakok és Négy elem sorozat jellegzetes és meglehetősen ijesztő férfiprofiljaitól eltérően itt rózsafülű, búzakalász-szemöldökű, cseresznyevirág-bőrű szépségekben gyönyörködhet a kiállításlátogató.
Nem telik, nem múlik
Nem tudom, ha nem erőltetik, akkor vajon rájön-e az ember, hogy egy régi kiállítást néz. Persze kár lett volna lemondani a történetről, hogy a képek ottmaradtak egy dobozban, aztán megtalálták és most vándorolnak. A Magnum kalandjai, jól kitalálták ezt a nevet, ők még a jégkrémre nem gondolhattak, csak a revolverre, a képek a leghatásosabb fegyverek a világban.
A felfedezett Mira Schendel
Ha a művészettörténet alatt ténylegesen történetet értünk, akkor a legizgalmasabb része nem az, amikor már kézbe lehet venni és elolvasni, hanem amikor íródik. Mira Schendel esetében ez a fázis pont most van: első nagy nemzetközi retrospektív tárlata egy éven belül három helyszínen szerepelt: év elején a londoni Tate Modernben, majd a portói Serralves Múzeumban, most pedig művei ott láthatók, ahol élt és alkotott, Brazíliában, a São Pauló-i Képtárban.
A „művészet bizony marhaság”
Mielőtt a fenti idézet megszületésének körülményeiről beszámolnék, egy másik idézettel kell kezdenem. Az 1999-ben, az Enciklopédia Kiadó gondozásában megjelent háromkötetes, Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban, Erdély Miklós címszó alatt többek között ez áll. „A bécsi Orwell und die Gegenwart c. kiállításon Maurer Dóra segítségével állította fel Hadititok c. művét, amely az egyetlen ma is látható nagyobb installációja.” (Ludwig M.) (1. kötet. 540. oldal.) A következő oldalon látható egy féloldalas fotó a műről.
Meghívás egy gyilkos lakomára
Érzéki, vonzó, jó alakú nők hiányos, de legalábbis sokat sejtető öltözetben – nem a mai divatmagazinok playmate-jeiről lesz szó, hanem a viktoriánus kor nőideáljait megörökítő angol festőkről és képeikről, a preraffaelita Burne-Jonestól és Rossettitől kezdve a nálunk szinte ismeretlen Lawrence Alma-Tademán át John Melhuish Strudwick álmodozó tekintetű hősnőiig és John William Waterhouse misztikus szimbolizmusáig.