Artmagazin 72
E számunk tiszta szanatórium: van, aki hamburgi lebujban dekkol, hogy megfigyelje a szinte életvitelszerűen ott tartózkodókat, de később más intézményekbe is bevonul; Niki de Saint Phalle egy idegösszeroppanás után mintegy terápiaként kezd lövöldözni mindenre, ami idegesíti vagy frusztrálja, apaképét is ezzel a gesztussal semmisíti meg, a női egyenjogúsodás hosszú, tulajdonképpen máig húzódó hajnalának egy korábbi pontján; a hágai Mauritshuis egyszerűen csak megújult, és emiatt vágynánk oda, hogy néhány napot vagy csak órát terápiaként eltölthessünk benne a Doktor Tulp anatómialeckéjét vagy a Leány gyöngyfülbevalóvalt nézegetve, vagy a harmadik kedvencet, a kis Tengelicét. Persze ki is szabadulhatunk, és elmehetünk a világ szuperszanatóriumába, Itáliába, ahová követhetjük azokat a festőket, akiket lenyűgözött a Vezúv, elsősorban Barabás Miklósunkat, akinek megadatott, hogy egy étterem teraszáról nézzen végig egy vulkánkitörést. De követhetjük ide Liszt Ferencet is, aki az olasz képtárak és templomok igézetében töltött el éveket és szerzett zenét élményeit átadandó. A Műcsarnokban kiállító litván Žilvinas Kempinast kicsit nehéz ebbe a gondolatkörbe szorítani, és a Műcsarnok sem egy szanatórium az utóbbi években, de talán a mágnesszalagoknak, amikkel Kempinas dolgozik, lehet gyógyító erejük. A szerzői jogról szóló cikkünk és a német titkosszolgálatok elhagyott központját dokumentáló fotók inkább csak előzményei lehetnek egy szanatóriumba kerülésnek, hogy az első világháborút felidéző kiállításokról már ne is beszéljünk. De az átélt traumák közül csak az betegít meg, amit nem tudunk feldolgozni, ezért látogassanak el velünk Pedro Reyes városi betegségek kezelését célzó terápiáira, ismerkedjenek meg az erőszakcsillapító vakcinával, a titokszivárogtatóval, csináljanak meg egy összepassz-tesztet vagy a saját életútjuk múzeumát. Mi az Artmagazinnál most a kedvesvudu módszerét alkalmazzuk: vagyis megpróbáljuk feltölteni olvasóinkat pozitív energiákkal.
Reflex
Előző számunkban közöltünk egy visszaemlékezést Reha György tollából, amely Erdély Miklós Hadititok című művének 1984-es bécsi felállításához szolgált adalékokkal. Az írás illusztrációjaként szereplő kép azonban nem a mű 1984-es változatát mutatta, hanem azt a verziót, amely ma is látható a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban. Ez egy 1996-ban, A művészeten túl című kiállítás alkalmával az EMA (Erdély Miklós Alapítvány) és a Ludwig Múzeum együttműködésében készült rekonstrukció, amely Erdély Miklós örökösei jóvoltából, letétként maradhatott a múzeumban. Az EMA kérésére most közöljük a mű 1984-es bécsi változatát megörökítő képet is. Ezt a bécsi kiállításon szintén részt vevő Maurer Dóra készítette.
A fotográfia leple alatt
„A kémkedés barátok közt egyszerűen elfogadhatatlan”, mondotta tavaly Angela Merkel. Idén nyáron azonban kiderült, hogy a német Bundesnachrichtendienst sem tétlen, és szorgosan szkenneli a baráti országokat. A német titkosszolgálat már évek óta építgetett pr-stratégiája így a legjobbkor teljesedett ki: építészetileg egy gigantikus szerverekre hasonlító, új berlini épületkomplexum képében, másrészt, a művészet égisze alatt, a Martin Schlüter fotográfus nevével fémjelzett fotódokumentáció formájában.
Szerzői jog a képzőművészetben
Ha valaki meglát egy Picasso-festményt, egy Andy Warhol-printről készült reprodukciót vagy egy fotóblogon közölt André Kertész-fényképet, általában valamiféle vizuális élmény éri. Ez a behatás aztán különböző gondolatokkal és érzelmekkel párosul a szemlélődés során, és a művészet éppen attól csodálatos, hogy az egyes emberekben létrejövő hatások száma és formája végtelen. Az azonban szinte teljesen bizonyos, hogy a szerzői jog, közös jogkezelés és jogdíj szavak senkinek sem jutnak eszébe egy-egy műalkotás előtt állva, pedig ezek a fogalmak a 18. századtól kezdve szervesen kapcsolódnak a képzőművészethez
Hadi Balaton
Az évforduló kapcsán egymást érik a megemlékezések, az első világháború különböző szempontokat követő tudományos, dokumentarista vagy művészi feldolgozásai. Az Első Magyar Látványtár szokásához híven mindezt egy tető alá hozva, nagyon szubjektív, épp ezért néhol mélyen megindító, másutt módfelett érzelmes tárlatot állított össze nem is csak a frontéletről, hanem a hátország civil életéről is.
Az utolsó VHS-sztár
Az interregnumok és okkupációk közben a Műcsarnok fogyatkozó szakmai stábja rendez egy-egy jó kiállítást. Most például levadászták Žilvinas Kempinast, a litván kortárs szcéna új üstökösét, hogy a PS1 és a Palais de Tokyo után a Műcsarnokba is hozza el mágnesszalag-installációit. Ha nem is a teljes épületbe, de legalább az egykori shop helyén kialakított, grandiózus díszterembe, az M0-ba. Itt ültünk le vele beszélgetni.
Sanatorium
Manapság egy kortárs képzőművész számára a szereplehetőségek száma szinte végtelen: felléphet kutatóként, tömegeket mozgósíthat aktivistaként, taníthat oktatóként, mediátorként oldhatja a feszültséget egyének vagy különböző csoportok között. Lehet varázsló, antropológus, szociológus, urbanista, kritikus, sőt kurátor is. Pedro Reyes mindezek közül a gyógyító szerepét választotta, amikor 2011-ben létrehozta a városi betegségek kezelésére szakosodott kváziklinikáját, a Sanatoriumot.
Liszt Ferenc Grand Tourja
A romantika zseni-kultusza szerint a művész olyan látnok, aki képes rejtett összefüggések megmutatására, és ennek érdekében új formákat hoz létre – vagy legalábbis elmossa a klasszikus műfaji határokat. Leghíresebb romantikusunk, Liszt Ferenc számos műve készült abból az indíttatásból, hogy szerzőjük átadhassa hallgatóságának azokat az érzéseket, amelyeket egy-egy más műfajú alkotás: festmény, szobor, vers keltett benne. Nézzük, milyen élményeket akart megosztani akkor, amikor a sokszorítást még a nyomtatott kották képviselték, címlapjukon metszetekkel, amikor a zongorázás vagy a zongorázás hallgatása jobb körökben mindennapos időtöltést jelentett, és amikor egy szép és heves zongoravirtuóz olyan reakciókat tudott kiváltani a nőkből, mint kétszáz évvel később mondjuk a Beatles vagy évszázadokkal előbb a római hajadon Cecíliából Jézus szerete.
„Szörnyen szép”
Alig ásták ki a pompeji romokat, amikor az ókori nagy kataklizma illusztrációjaként újra kitört a Vezúv. Hogyan lehet megfesteni egy vulkánkitörést, és mi mindent szimbolizálhat egy újra működésbe lépett tűzhányó? Művészeti divatok, avagy a vulkánfestészet kora.
Az újjászületett Mauritshuis
A múzeumbővítési hullám a mélyföldi Hágát is elérte, ennek kapcsán visszamehetünk abba az időbe, amikor Brazíliában még inkább holland szót lehetett hallani, nem pedig portugált. Mit lehet tudni arról a Mauritsról, aki megalapította a világ egyik legkedveltebb múzeumát, és hová kerültek innen a hangyászok?
Niki, a mesterlövész
Niki de Saint Phalle neve hallatán leginkább a gravitáció vonzásának fittyet hányó, dús idomú, tarkára festett hatalmas asszonyszobrok, a táncos lábú Nanák jutnak eszünkbe, vagy Párizs talán legnépszerűbb és legvidámabb köztéri műalkotása, a Pompidou előtti Sztravinszkij szökőkút, amit Niki a férjével, Jean Tinguelyvel együtt készített. A szerencsések eljuthattak a toszkán dombok között rejtőző különleges szoborparkjába, a Tarot-kertbe is, amelyről lapunk hasábjain már olvashattak*. Niki de Saint Phalle útkeresése azonban drámai körülmények között indult, és a művésznő szó szerint fegyverrel vette be a hatvanas évek Franciaországának avantgárd köreit.
A kíváncsiság mint előfeltétel: Anders Petersen
Az oknyomozó újságíró azért épül be és viszi alkalomadtán saját bőrét a vásárra, hogy nyilvánosságra hozza az igazságot vagy feltárja az igazságtalanságot. De mi hajtja a fotóst, amikor alámerül egy lepattant hamburgi bárban vagy egy zárt intézetben? A svéd, akinek nem veszett nyoma.