Artmagazin 99
Olyan érdekes látni, ahogy halad a múltfeldolgozás. Pár éve még az 1945 körüli események hatalmas, átláthatatlan masszaként kötötték össze vagy választották el a háború előtti és utáni időszakot. Aztán elkezdődött a különböző elhallgatott történetek felbukkanása, majd az időszak részletesebb kutatása, az életszerűtlen, stilizált verziók felülvizsgálata, pontosítása.
Most, hogy a második OFF-Biennálé is innen, 1945 közvetlen közeléből választott ki egy emblematikus történetet, jól látszik, ahogy napról napra haladnak előre, nemcsak a biennálés projektek előkészületei, hanem a választott előkép rekonstrukciós munkálatai is. A Sztehlo Gábor nevéhez fűződő zugligeti gyerekköztársaság, a Gaudiopolis (Örömváros) megteremtésének története, az előzmények, a gyerekotthon lakóinak élete, aktivitása egyre részletgazdagabban rajzolódik ki előttünk, és jut el tudásunk a „volt valami konkrét ügy a Valahol Európában című film mögött”-állapottól a „de hogyan is szereztek tüzelőt a gyerekek a szétlőtt, romos Budapesten, azon a télen?” konkrétumáig. Gaudiopolis első miniszterelnökével, a 91 éves Keveházi Lászlóval készült interjúnkban erről is olvashatnak. A tüzelőkérdéssel rögtön kapcsolódhatunk egy másik történethez is, a képkeretekéhez. A magyar keretállomány ugyanis eléggé megsínylette a két háborút, és sok gyönyörű faragott meg sok kevésbé gyönyörű, de fából készült keret végezte azokban az időkben a kályhában. Kép és keret viszonyáról sorozatot indítunk, ennek első része is egy interjú, amelyben Zwickl Andrást, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészét kérdezzük. Régi nagy műgyűjtők alakjait bemutató sorozatunk is gazdagodott ebben a számban: címlapképünket is annak a tipikus monarchiabeli gyűjtőnek köszönhetjük, Stern Árminnak, aki éppúgy otthon volt Bécsben, mint Budapesten, és aki két banki igazgatótanácsi ülés között Zulejka című balettjét komponálta.
A rengeteg múlttal foglalkozó cikk mellett kortárs kiállításokról is írunk, ebből mondjuk pont William Kentridge munkái szinte mind a történelem különböző, számára érdekes korszakaival foglalkoznak, de teljesen kortárs projekt az Inda Galéria kiállítása, ami ráadásul az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karral együttműködésben valósult meg, és nagyjából ugyanazokat az érzéseket tudja előhívni a látogatókból, mint Sztehlo Gábor emlékezete.
TARTALOM:
4 – 5
ARTANZIX
6 – 13
Interjú
Topor Tünde: HA MEGTANULJUK EGYMÁST SZERETNI, AKKOR ÉLÜNK, HA MEG NEM, AKKOR NINCS TOVÁBB...
Interjú Keveházi László evangélikus lelkésszel, Gaudiopolis első miniszterelnökével
13 – 20
Kiállítás
Vizi Katalin: MÁS KÉP?
Queer British Art
22 – 29
Keret
Szikra Renáta: A KERET SOSEM MARGINÁLIS KÉRDÉS
Interjú Zwickl Andrással, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészével
30 – 31
Egy kép
Fáy Miklós: VIRÁG AZ EMBER
M S mester: Vizitáció
32 – 35
Kiállítás
Mucsi Emese: ÉLJ AZ EGÓNAK
William Kentridge 1 000 000 arca
38 – 41
Kiállítás
Révész Emese: 365 IDEGEN TÁRGY MEGTISZTÍTÁSA
42 – 47
Emlékhelyek
Szilágyi Róza Tekla: MÚZEUM A LÁVABUBORÉKBAN
48 – 49
Háttér
Mádl Janka: BALATONI KIS TOSZKÁNA
Borsos Miklós tihanyi birodalma
52 – 61
Műgyűjtés
Nagy László: EGY MONARCHIABELI POLGÁR A KULTÚRA SZOLGÁLATÁBAN
Stern Ármin
62
Gutenberg-galaxis
Készman József: A ZÖLD, A BÍBOR ÉS A FEKETE. EGY FÁJDALMASAN SZÉP MŰVÉSZET KÖRVONALAI
Gelencsér Rothman Éva: Nemes Lampérth József
Keret (1. rész) – A keret sosem marginális kérdés
Sorozatunk ötletét egy szokatlan kiállításból merítettük. Néhány hónapja a Kieselbach Galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás megunva a galéria raktáraiban halmozódó felesleges kereteket, felhordatta őket a kiállítóterekbe, és az így keletkezett grandiózus installációt elnevezte Keret-erdőnek. Ez több kérdést is felvetett: ennyi képet kellett szerinte átkeretezni? Ennyire rossz az itthoni keretezési kultúra? (Hiszen különben hogy gyűlhetett volna össze ennyi kép nélküli keret?) Mi lehet a levetett keretek sorsa? Rá lehet vágatni őket más képekre, vagy kerüljön mindbe tükör? Egyáltalán mi a jó keret, minek alapján választanak a biztos ízlésű műértők, és ki számít biztos ízlésű műértőnek? A festők maguk értenek-e a keretezéshez? Milyenek a magyar keretezési hagyományok? Ezeket a kérdéseket feszegetjük, az első részben némi higgadt történeti áttekintést adva a magyar kerettörténetről, múzeumi háttérrel.
Élj az egónak
Egy műteremben nézelődve a készülő munkák, a használatban lévő eszközök, az összevissza javított jegyzetek láttán nem alaptalanul érezzük úgy, hogy szinte látjuk, mi jár a tulajdonos fejében. Vannak olyan alkotók, akik inkább megtartják a műhelytitkokat, másokhoz bátran be lehet kopogtatni, sőt olyanok is vannak, akik művészeti programjuk részeként mutatják be saját munkafolyamataikat. William Kentridge az utóbbiak közé tartozik.
Más kép?
Egy kiállítás, amely alkalmat ad arra, hogy választ találjunk egy nem igazán fontos, mégis mindenkit érdeklő kérdésre: látszik-e a festményeken, egyéb műtárgyakon, hogy alkotójuk vagy épp a modell leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű stb.? Lelőjük a poént: hol igen, hol nem.
Ha megtanuljuk egymást szeretni, akkor élünk, ha meg nem, akkor nincs tovább...
A kétévente megrendezett OFF-Biennálé fő témája idén a Gaudiopolis, vagyis inkább a Gaudiopolis kapcsán az, hogyan lehet új életet indítani romokon, szétvert struktúrákon.
365 idegen tárgy megtisztítása
Első látásra azt érezzük, akármilyen szép, színes dolgok vannak is itt gondosan sorba rendezve egy különleges felületen, valami nem stimmel. A furcsa érzés csak fokozódik, amikor kiderül, hogy a műtárgyleírásban annak kellene szerepelnie, anyaga: szappan, beton. És még csak hozzájuk sem lehet férni...
VIRÁG AZ EMBER
Látszólag ez is csak egy olyan festmény, ami alól szépen kikoptak a szimbólumok. Már úgy értem, hogy mindig elmondják, hogy akik ott vannak a háttérben, miért vannak ott, mire utalnak, meg mire a vár meg az arany égbolt. Csak hát ha az embernek semmi érzéke nincs a szimbólumokhoz, az nem csak azt jelenti, hogy neki magának nem szól a világ másról, csak a világról, a rózsa az rózsa (és most nem mondom tovább), a fején szennyeskosarat cipelő ember csak a fején szennyeskosarat cipelő ember, és nem azt súgja a fülébe, hogy mindjárt kimossák a mi szennyesünket, a szennyes lelkünket. Nem is csak úgy a mi lelkünket, de az emberiség lelkét. Visszajön a felelősség, hamarosan mi koszoljuk össze a saját ruhánkat.
A zöld, a bíbor és a fekete. Egy fájdalmasan szép művészet körvonalai
Kétségkívül a modern magyar művészet egyik sarokpontja a fiatalon, 32 éves korában elhunyt Nemes Lampérth József életműve. Komor tónusokkal megrajzolt sorstörténete jól ismertnek tűnő, a magyarországi avantgárd történetében standard helyet elfoglaló alkotói egzisztenciát takar. Ha megnézzük a róla készült egykori fotókat vagy eltérő technikával készült önarcképeit, valószínűleg nem a „cukiság” fogalma jut eszünkbe róla: szinte valamennyi képen visszaköszön lefelé fittyedő, mégis összezárt ajka, holdvilágszerű arca, élénk, csaknem megszállott tekintete. Többnyire mindent tudni lehet róla, és ez a tudni vélés oda veti a vele foglalkozót, hogy pont az elmélyülés, újragondolás ne történhessen meg. Ezen fordít egyet a nemrégiben megjelent monográfia, amely sorrendben a negyedik Nemes Lampérthról megjelent önálló kötet. Hogy ez így van, pontosan jelzi jelentőségét, a magyarországi művészet történetében elfoglalt helyét. Mi újat tud mondani tehát ez a gondosan összeállított monográfia?
Egy monarchiabeli polgár a kultúra szolgálatában
Mostantól, ha esetleg végigsétálunk a Nagykörúton, már tudni fogjuk, mi volt a passziója némelyik háztulajdonosnak. Hogy mire ment el mondjuk a Teréz körút 23. lakásainak bére...
Múzeum a lávabuborékban
Mindannyian betévedtünk már olyan helyekre, amiket csak igen részletes útikönyvek említenek meg a mellékes látnivalók között. Lehet ez helytörténeti gyűjtemény, esetleg ottani művészek hagyatékával, vagy egy múzeummá alakított lakás, esetleg különös gyűjtőszenvedélyek hozadéka – olyan kollekció, amelyben tallózva a türelmes és értő szem idővel felfedez valamiféle rejtett hálózatot. Voyeur szenvedélyünknek csemege George Sand kávéscsészéje a párizsi Romantikus Élet Múzeumában vagy Zichy Mihály erotikus albumának szemérmesen behajtott lapja és az üvegszemű medvebőr a rózsakertes, üvegverandás műteremházban, Zalában. Az ilyen múzeumok sosem semleges white cube terek, lehetnek kopottak vagy fényesre glancoltak, esetlenül vagy nagyon is koncepciózusan kialakítottak, de szinte mindig felkínálják az érzelmes viszonyulás lehetőségét. Új sorozatunkban ilyen helyeket, különleges gyűjteményeket, rejtőzködő múzeumokat ajánlunk olvasóink figyelmébe.
Balatoni kis Toszkána
„Én pedig […] nagyot szippantottam Tihany szabad ege alatt, s kövekből, márványokból megraktam a kert végében kis bástyámat.”