TAKE MY CROWN
II. Edward és az elbaszott work-life balance
Y. Mor. Why should you love him whom the world hates so?
K. Edw. Because he loves me more than all the world.
Christopher Marlowe II. Edwardjának 20. századi adaptációi mindig okoztak valamilyen szintű botrányt, a produkcióknak legalábbis nagy híre ment, ami mindenféle színészi és rendezői kvalitás mellett legfőképpen azt mutatta, hogy az érzékeny, művészetkedvelő közönség a homoszexualitás tényét idővel csak-csak elfogadta, egy felelős pozícióban ténykedő alak „eltérő” hajlamait viszont mindig is komoly kétségekkel kezelte és kezeli. Azt persze minden néző titokban tarthatja, hogy a darab melyik pontján rándul össze a gyomra, hol forrósodik fel a teste vagy lábad könnybe a szeme, és hol érzi a történéseket a legbotrányosabbnak. Amikor Edward a kardját Gaveston kezébe adja? Ahogy a király kegyencei felvonultatják manipulálási technikáikat? Ahogy ugyanezek az alakok szerelmesen visszacsókolják? Esetleg a mellőzött, kemény Isabella királynő házasságtörése Mortimerrel? Kegyetlensége ellenére sem biztos, hogy az a kivégzésjelenet kelti a leghevesebb érzelmeket, amelyben Edward végbelébe tüzes vasat dugnak a végrehajtók a közvetlen környezetében élők egyhangú, érzelmi-politikai döntése értelmében. Ez okozhat ugyanis olyan megkönnyebbülést is, amelyet a szexuális beállítottsága és lelki alkata miatt hatalmi szerepvállalásra alkalmatlan vezető likvidálása fölött érezhet a néző. De tekinthető olyasféle kíméletlen feloldásnak is, amely szerint ez az aktus a szellemi, testi, lelki társát vesztett szerelmes, egy rossz közegbe született művészlélek szenvedéseinek megszűnését jelenti.
Alföldi II. Edwardja a botrányt mintha inkább az elődökre hagyná. Itt is megtörténik mindez: a sztori továbbra is a hatalmi szerepvállalásról szól, felnyársalás is van – még ha Vader nagyúr ovisbiztos kardjával is történik – mégis most máshol járunk. Egy irodában hajnali 3-kor a gép előtt, ahogy a tizedik emlékeztetőt írjuk a projektben résztvevő önkénteseknek. A próbateremben századjára ismételtetve, mozdulatról mozdulatra ugyanazt a jelenetet. Otthon fekve péntek este, újabb chat-ablakba pötyögve, hogy bocs, haver ma mégsem megy, dolgozom. Szívdobogva, riadtan, tíz kávé után valami akármilyen kanapén, amikor a kétórás lazázást az arcunkba nyomódott telefon agyrázó csörgése veri szét: valaki sajnos elfelejtett valamit / elromlott / ellopták / nem működik / ő nem tehet róla / nem az ő kompetenciája / a felelőst szeretné elérni – szóval mindenképp nekem akartak szólni, meg kéne oldani... Állítólag II. Edward sosem volt tisztelettudó címviselő, mindig is kerülte az uralkodói kötelességeket, nem izgatták a királyi gondok, helyette a kétkezi munkát preferálta. Középkori uralkodó létére nagy ívben tett a hadvezetésre például. Ennek ellenére beleállt a szerepbe, vállalta a terheket, a vezetést, és lám egyszer csak kurvára elege lett. Nem akarta többé a rend szerinti felelősségét, a rend szerinti feleségét, a rend szerinti vágyait, a rend szerinti viszonyait. Nem akart senkinek sem megfelelni. Nem igazán akartam leírni, de nagyon idekívánkozik: szeretni akart.
Valóban elvárható, hogy egy felelős pozíciót betöltő személy a háttérbe szorítsa önmagát az adott projekt érdekében? A kérdés persze költői, mindig ez történik. Ha egy főnök énidőért kiált, az egyszerűen nem bírja a strapát, gyenge, alkalmatlan – mondják. Holott ez csak a megfelelő önismeretet jelzi. És ez a II. Edward éppen erről szól.
Christopher Marlowe: II. Edward
Szereplők: Fekete Ernő, Jordán Tamás, Gyabronka József, Szatory Dávid, Makranczi Zalán, Radnay Csilla, Patkós Márton, Mihályfi Balázs, Medveczky Balázs, Fábián Szabolcs, Sztarenki Dóra
Orgona: Lengyel Zoltán
Klarinét: Szűcs Péter
Cselló: Zétényi Tamás
Fordította: Forgách András
Zenei vezető: Gőz László
Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildikó
Rendezte: Alföldi Róbert
Előadások:
2017. február 12. 15:00 Átrium Film-Színház
2017. február 26. 15:00 Átrium Film-Színház
2017. március 26. 15:00 Átrium Film-Színház
Fotó: Posztós János / Café Budapest