A látványon túl
Amikor a filmvásznon vagy egy regény lapjain megjelenik a „fehér tér”, az mindig egyértelmű utalásnak minősül valamire, ami nem e világi, hanem transzcendens. A white cube elmélete is ezen alapszik: a műalkotások önmagukban szemlélendők, külön atmoszférát teremtenek, és csak „üres” térben képesek igazán hatást gyakorolni. Ugyanakkor a mindennapok során nem ez a letisztult és mesterséges tér veszi körbe az embereket: ki sem látszunk a mintákból és a dekorációkból. De vajon van-e köztük olyan, amely több, mint aminek elsőre látszik? A Ludwig Múzeum Mintázat és dekoráció című kiállítása számos műalkotással igyekszik eloszlatni a felmerülő kételyt.
A Pattern and Decoration (P&D) mozgalom az 1970-es években jelent meg New Yorkban azzal a célkitűzéssel, hogy képviselői szembe helyezkedjenek a minimalizmussal, a nyugati kultúra egyeduralmával, és pártfogolják a marginalizált társadalmi csoportokat. Ennek a vezérlő elvnek a mentén igyekeztek a P&D művészek mindinkább visszahelyezni a díszítőművészetet az őt megillető pozíciójába: olyan művek születtek, amelyek „kultúrákon átívelő társadalompolitikai kérdéseket vetnek fel a díszítőművészet talajáról kiindulva.”[1]
Részlet a kiállításból, fotó: Ludwig Múzeum
A szellemi háttér tehát adott volt, és a 20. század utolsó hiteles mozgalmaként definiált P&D akár fontos művészettörténeti állomásként is bekerülhetett volna a köztudatba. Az azóta eltelt közel ötven év azonban mégsem a mozgalom népszerűségéről tanúskodik, és meglehet, ha a Ludwig házaspár nem vásárolta volna meg a jelenleg a gyűjteményük részét képező alkotásokat, talán mára már mind feledésbe is merültek volna. Különösen érdekes ez a 2019-es évből szemlélve, amikor a P&D művészek filozófiája mindennél aktuálisabbnak bizonyul.
A kiállítótérbe belépve elsőként Brad Davis Minden évszak című munkája hívja fel magára a figyelmet hatalmas méretével, rendkívüli díszítettségével és kör alakjával. A mozgalom kedvelt és legfontosabb eljárása, amely az ismétlésen, a dekoratív tendenciákon és az alá-fölérendeltségi viszonyokat mellőző szerkezeten alapul[2], már itt megragadja a befogadók figyelmét, és tulajdonképpen zanzásítva előrevetíti, hogy a Ludwig Múzeum terében bolyongva mire számíthatunk, már ami a látványvilágot illeti. Különféle anyagok eredeti mintázatuktól és rendeltetésüktől eltérően jelennek meg a falakon olykor keretek nélkül, számos mintát és színt megjelenítve a legkülönbözőbb kulturális közegek mintázat-gyűjteményéből – ám természetesen óriási hiba lenne mindezt ily módon leegyszerűsíteni.
A bevezetésnek szánt alkotás szemlélésekor azonban mindezeken túl egy különös érzet is rátalálhat a befogadóra, ez pedig nem más, mint az otthonosság érzete, amelyhez nagyban hozzájárul a térben uralkodó félhomály is (a túlzottan erős megvilágítás mellőzése). Anélkül, hogy önmagában bármelyik mű is ismerős lenne, egyáltalán nem nehéz felismerni olyan attribútumokat, anyagokat, amelyekkel valahol már találkoztunk – lehetséges, hogy csak a kollektív emlékezetünk részét képezik, de annak is megvan a lehetősége, hogy valahol mi magunk láttunk hasonló elemeket. Élénken képes megidézni az ismerősség érzését Tina Girouard tapétacsíkokból álló munkája, és ugyanezt a benyomást keltik Robert Zakanitch szintén tapéták ihlette, virágmotívumokat ábrázoló triptichonjai. Csatlakozhat a sorhoz Miriam Schapiro is, aki különböző anyagok összevarrásával hozta létre nagy méretű munkáit, többek között a kiállításon látható legyezőket is, valamint Kim MacConnel, a P&D mozgalom egyik legkiemelkedőbb alakja, lepedőkből összevart munkáival. Ugyancsak tovább árnyalja az otthonosság érzetét Joyce Kozloff nagyszabású kerámiacsempe-padlója, valamint a különböző keleti motívumokat tanulmányozó vázlatai.
Részlet a kiállításból, fotó: Ludwig Múzeum
Részlet Joyce Kozloff munkájából, fotó: Artmagazin
Részlet a kiállításból, fotó: Ludwig Múzeum
Noha az otthonosság nem lehet az egyetlen kulcsszó, amellyel a Ludwig Múzeum kiállítását és egyben a P&D gyűjteményt jellemezzük, mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy Frank Faulkner rejtelmesebb munkái, esetleg Kendall Shaw „vizuális zenéje” vagy Ned Smyth és Joe Zucker szokatlan anyaghasználaton alapuló művei kevésbé lennének „ismerősek”. Még a dekorálás maximalista nézeteit valló Thomas Lanigan-Schmidt sem tekinthető teljesen idegennek monumentális celofán ikonosztázával, és Valerie Jaudon élénk színeket mellőző, geometrikus formákat megjelenítő vásznai sem állnak távol a befogadótól. Ám amivé még inkább áttranszformálható ez a bensőséges érzés, az éppen a nyugati kultúra háttérbe szorítása és olyasféle motívumok, díszítő elemek, elgondolások előtérbe helyezése, amellyel az alkotó művészek éppúgy nyitottak az elfeledett vagy mellőzött kultúrák irányába, mint ahogy a befogadók is nyitottságukról tesznek tanúbizonyságot akkor, amikor megpróbálják kiolvasni a történeteket a kész műalkotásokból.
Ezek a történetek pedig távoli tájakra vezetnek: az iszlám díszítőművészet, a japán kultúra, a kínai clipart, az indiai miniatúrák és a korai keresztény ikonok mind alapul szolgáltak számos kiállított mű megalkotásához – izgalmas felfedezni, hogy mindezekből mennyit tudunk beazonosítani. Éppen erre alapozva pedig szinte teljesen kizárt az, hogy a P&D mozgalom termékeire egyszerű dekorációkként tekintsünk, hiszen éppen a művek tágabb kontextusa az, ami a jelentés tulajdonképpeni lényegét adja, és a forma jóval több tartalmat rejt magában, mint azt első ránézésre bárki is sejtené. Könnyű elveszni MacConel színes, változatos lepedői vagy Robert Kushner Rózsaszín levelek című, különleges anyagokból összeállított munkájában, mert a mintázat valóban elsődlegesen a szemet gyönyörködteti, ám a valódi érték, mint minden műalkotás esetében, ez esetben is látványon túl keresendő.
Részlet a kiállításból, fotó: Ludwig Múzeum
Holland Cotter amerikai műkritikus 2008-ban a Hudson River Museumban rendezett Pattern and Decoration: An Ideal Vision In American Art, 1975–1985 című kiállítás apropóján foglalta össze véleményét és meglátásait a mozgalomról[3], és kiemelte, hogy a P&D munkákra ugyan rátalált néhány lelkes gyűjtő, de az értő befogadók már kevésbé. Sőt mi több, mindhiába Holly Solomon támogatása és a SoHo-ban rendezett kiállítás, a mozgalom igen rövid idő alatt kudarcot vallott és egyenesen a megvetés tárgyává vált Amerikában. Ugyanakkor Cotter az összegzésen túl arra is rávilágított, hogy a ’70-es, ’80-as évek befogadói közege egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a P&D törekvéseit a helyén kezelje. Sem a feminista indíttatású törekvések, sem egyéb marginalizált csoportok előtérbe helyezése, sem a nyugati kultúrától eltérő ábrázolásmód nem kerülhettek közel a befogadókhoz – egyszerűen nem volt meg az ehhez szükséges társadalmi attitűd.
De vajon milyen fogadtatásban részesíti a jelen társadalma a mintákat előtérbe helyező, a nyugati kultúra konvencióitól eltérő munkákat? Annyi bizonyos, hogy manapság minden népszerű, ami szembe megy az elvárásokkal, és azonnali támogatókat szerez magának minden olyan mozgalom vagy kezdeményezés, amely a marginalizált csoportok érdekeit hivatott képviselni. Így tehát mai megítélés szerint például Miraim Schapiro „lázadása”, amellyel az absztrakt expresszionizmus után feminista művészként és a P&D egyik fontos alkotójaként határozta meg magát, már önmagában elegendő ahhoz, hogy felfigyeljenek mind rá, mind pedig a mozgalomra. Tulajdonképpen bármi, ami határozottan reflektál a társadalomban fellépő problémákra, kirekesztésekre, megkülönböztetésekre, nagyobb erővel képes hatni az emberekre ma, mint eddig bármikor.
A Mintázat és dekoráció című kiállítás, akárcsak az alapjául szolgáló irányzat, valami olyasmit képvisel, amit a fehér kockában kiállított alkotások nem képesek. Fontos azonban kihangsúlyozni azt, hogy nincs szükség arra, hogy ezeket a teljesen különböző munkákat egymáshoz hasonlítgassuk: nem kell eldöntenünk, hogy Ned Smyth Philadelphia oszlopcsarnoka vagy Barnett Newman színmező festményei közvetítenek-e valódibb tartalmat, és azt sem kell eldöntenünk, hogy az iszlám díszítőművészet kifinomultabb-e, mint a nyugati társadalmak ornamentikája. Ha van valami, amit ez a kiállítás akarva akaratlanul is közvetít a befogadók felé, akkor az éppen az, hogy a különböző kultúrák különböző megközelítésmódjai igenis otthonossá válhatnak mindenki számára akkor, ha kellő nyitottsággal fordulnak feléjük.
A P&D mozgalom tehát a ’80-as években megbukott. De a mögötte lévő eszmeiség kivárta a megfelelő pillanatot, és a Ludwig házaspárnak hála most, közel ötven év múlva igyekszik újból elérni a befogadókhoz. A kiállításon szereplő alkotások közül lehetetlen csakis egyet kiválasztani elemzés céljából, mert az egyébként fehér (és fekete) térbe költöztetett műalkotások egytől egyig olyan történeteket hordoznak magukban, amelyeket bármely mai mintázat és dekoráció megirigyelne.
Mintázat és dekoráció
Ludwig Múzeum
2020. január 5-ig
A kiállításon szereplő művészek: Brad Davis, Frank Faulkner, Tina Girouard, Valerie Jaudon, Joyce Kozloff, Robert Kushner, Thomas Lanigan-Schmidt, Kim MacConnel, Miriam Schapiro, Kendall Shaw, Ned Smyth, Robert Zakanitch, Joe Zucker
Kurátorok: Esther Boehle (Ludwig Forum Aachen), Manuela Ammer (mumok)
A kiállítás budapesti szervezői: Jan Elantkowski, Petró Zsuzsanna
[1] Michael Duncan: Több, mint aminek látszik – A Pattern and Decoration irányzat érvényessége és legitimációja
In: Mintázat és dekoráció – a Ludwig Múzeum kiállítási katalógusának online elérhető változata, https://www.ludwigmuseum.hu/system/files/news/attachments/2019-10/ludwig-muzeum-mintazat-a4-fuzet.pdf
[2] Kiállításon szereplő információs szöveg (Brad Davis).
[3] Holland Cotter: Scaling a Minimalist Wall With Bright, Shiny Colors, https://www.nytimes.com/2008/01/15/arts/design/15patt.html