Pal Kepenyes „fölfedezetlen” életműve
Bojár Iván András
A 20. századi modern magyar szobrászat legsikeresebb alakjai, a korai magyar film Hollywoodba távozó nagyjaihoz vagy a magyar fotográfia jelentős részéhez (Kertész, Brassai, Capa stb.) hasonlóan, külföldre szakadt alkotók voltak. Olyan művészek, mint Mattis-Teutsch János, Nicholas Schöffer, Pierre Székely, Amerigo Tot, Pátkai Ervin, Marta Pan. Közülük egy a többinél is messzebb, Mexikóig vándorolt, s bár hatalmas életművet alkotott és komoly helyi megbecsülést szerzett, művészetéről itthon mégis csak nagyon keveset tudunk.
Akik elmentek – akik itthon maradtak
Megfigyelve az akkori itthoni kortársak darabszámra meglehet akár több művet is létrehozó szakmai pályáját, az emigrációval járó függetlenség nyeresége – a felhasználandó anyagok diktálta gazdasági kényszerhelyzettől, valamint a nélkülözhetetlen megrendelésektől kevésbé függő festészettel, grafikával ellentétben – a szobrászi pályán összehasonlíthatatlanul több pozitív hozadékkal járt. A távolba szakadt szobrászok életművét a hazai kortársaikéhoz nem mérhető érzelmi és gondolati szabadság, a formai és anyagkísérletek korlátlan érvényesülése, s ami a leglényegesebb, az alkotó személyiségből fakadó, autochton formanyelv létrehozása jellemzi. Mindazok, akik kinti életükkel elkerülték a II. világháború utáni évtizedek itthoni megrendelői felől érkező ideológiai nyomást, vagy később, az aczéli kultúrpolitika posztrodini–posztmailloli eszményekben megjelenő kispolgáriasult esztétikai elvárásait, saját úton, a plasztikai kultúra sok évszázados hagyományát leginkább átformáló korszak nagy nemzetközi hatásaira reagáló, a szellemi mozgalmakban alkotó, formáló szerepet biztosítottak maguknak.
Míg az aczéli igényeknek a legtökéletesebben Medgyessy Ferenc, de mindenki másnál jobban, az ideológiailag rendkívül hajlékony Varga Imre felelt meg, az ideológiai követelményeknek a Kádár-éra ünnepelt alkotói, Somogyi József, Kiss István, Víg Tamás. A saját út a népművészeti hagyományból építkező, az apai örökség szerves folytatására törekvő Szervátiusz Tibor számára túlságosan nagy szellemi és mentális feladattá vált. Neki nem sikerült a népi nyelv egyetemessé transzponálása, így ez a lehetséges irány formalista, nacionalista ideologizmusa miatt önmagáért való folklorizmusba torkollott. Marton László, itthoni kortársaival egy időben, virtuóz mintázással, mindemellett pedig ideologizmusoktól mentes megbízások befogadásával, elsősorban kulturális ikonok konzervatív, felszabadult pillanataiban pop-artos megjelenítésével találta meg a maga szűk mezsgyéjét. Ehhez hasonlóra csak Melocco Miklós lelt, akit posztmodern historizmusa segített ki a nagyon is formalista követelmények szorítása alól. Borsos Miklós posztimpresszionizmus és absztrakt modern között utat és kompromisszumot kereső életműve, de különösen a Vilt Tibor, Schaár Erzsébet képviselte európai iskolás hagyomány kibontakozási lehetőségei a nagy megrendelések kizárólagos pártközponti, állami kontrollja miatt korlátok között maradtak – beszorulva a nagyközönség számára eleinte nehezen befogadható avantgárd és az aczéli elvárásrendszer „közérthető” formalizmusa közé. Művészetük, különösen a 1940–70-es évek nemzetközi tendenciáit, vagy éppen a hozzájuk legközelebb álló, pályájukat azonos környezetből indító emigráns szobrászok életművét alapul véve, a félbemaradtság, a befejezetlenség, a ki nem teljesedettség érzetét hagyta az utókorra. A rendszerváltástól máig eltelt szűk két évtized során a vilti–schaári hagyomány vonalába illeszthető Pauer Gyula és Jovánovics György, kik közül csupán ez utóbbi szinte az egyetlen olyan hazai alkotó, aki, ha nehezen is, megtalálta az utat ahhoz a kicsinyke magán-megrendelői körhöz, amely a korábban állami monopóliumnak számító monumentális megbízások helyébe lépett. Az új polgárság azonban, mindenekelőtt a mintának tekinthető francia, brit, amerikai burzsoázia (de ma már orosz és közel-keleti) életmódkereteit nélkülöző kisszerűbb létfeltételei miatt egyelőre nem válhatott biztos megrendelői háttérré a kortárs hazai szobrászat számára.
A mai otthonok, úgynevezett luxuslakások, vezetői irodák megrendelői, de tervezői számára sem magától értetődő igény olyan terek létrehozása, amelyekben szobrok, különféle plasztikai alkotások is megfelelő módon elhelyezhetők. Műkereskedelmi közhely, hogy akár régi, akár kortárs szoborról legyen is szó, a plasztikai kultúra általános kifejletlensége, a még mindig kicsinyes lakberendezési szokások miatt, szobrot összehasonlíthatatlanul kisebb számban lehet itthon értékesíteni, mint festményt.
Az értől a Csendes-óceánig
Mindezek a megállapítások pusztán azt a célt szolgálták, hogy megvilágíthatóvá váljon az a szellemi, gazdasági és társadalmi tér, amelybe a magyar szobrászat szempontjából Pal Kepenyes alkotói életműve illeszkedik. Az elmúlt hatvan-egynéhány év szorongatott helyzetű hazai szobrászata mellett külföldön kibontakozó magyar szobrászat nagy alakjai, mint az említett Schöffer, Pan, Székely, Tot – mindenekelőtt e két utóbbi, hagyományos szobrászatot gyakorló művész – mellé odakívánkozik a Kondoroson született Kepenyes Pál neve. A ’40-es években tanulmányait az Andrássy úton kezdő Kepenyes pályáját korán derékba törhette volna a Rákosi-éra őt is utolérő végzete, a börtön, amelyből kevéssel a forradalom előtt, öt év után szabadult. A hideg és szűkös börtönéveket követően érthető volt, hogy nemzedékének sok százezer tagjához hasonlóan Kepenyes is a tág teret, az emigrációt, a művészet fővárosát, Párizst választotta. A Rue Bonapartén töltött három akadémiai év után az ötvenes évek vége felé a még mindig szegény, deprimált, sokszor esős Párizsból a művésznek végre elegendő meleg klímát ígérő Mexico Citybe költözött, majd a korai hatvanas években, mielőtt pályája kiteljesedésének végleges helyszínét, Acapulcót megtalálta volna, egy évet New Yorkban töltött. Ez utóbbi időszak kiváló tapasztalatokat biztosított számára a kortárs szobrászat megismerése, a saját út, a saját mondanivaló és a saját formavilág megtalálása szempontjából. Ugyanakkor az életútnak éppen ezek a vargabetűi magyarázzák, hogy Kepenyes életműve, annak gazdagsága, minősége ellenére, az Európában maradt Amerigo Totéval vagy Pierre Székelyével szemben, szinte teljesen eltűnt a hazai művészettörténet látóteréből. Bár magyar mivoltát mindvégig megtartotta, sőt hangsúlyozta, ő az emigráns létstratégiák közül – különösebb elhatározás nélkül, mondhatni ösztönösen – a teljes integrációt választotta. Ezekben az évtizedekben a kondorosi, szarvasi rokonsággal, pláne a világ túlfeléről való kapcsolattartás komoly nehézségekbe ütközött, a múltat sirató magyar emgirációval pedig kapcsolatokat nemigen ápolt. Mindezek az adatok elsősorban Kepenyes szobrászatának egyik legfontosabb vonása, a mexikói kultúrába való mély beágyazódása megértése szempontjából fontosak.
Acapulcói letelepedése idején, a Párizst és New Yorkot követő évekre tehető alkotói énjének teljes bizonyosság szerinti megtalálása, kiteljesedése. Az eltelt bő negyven év alatt Kepenyes a kortárs mexikói szobrászat legjelentősebb alkotói közé emelkedett, amit nem pusztán monumentális megbízatásai, de a legmagasabb szintű elismerések, köztük választott hazájának Becsületrendje igazol. Acapulco bejáratánál az utazót fogadó első monumentális mű Kepenyes alkotása, amely ars poetica módjára összefoglalása mindannak, ami életművét, alkotásait egyenként is áthatja: a Nap, az élet eredete iránti misztikus kíváncsiság. Az erő, az ősenergia, amely gyermekkorának paraszti környezetét éppúgy jellemezte, mint a mesztic és indián társadalom világát. Kepenyes munkásságát e titok, az élet eredetének és mibenlétének titka alakítja, s művei ismeretében bizton elmondható, ha nem is fogalmak, a racionális gondolkodás metódusai segítségével, de szinte vallásos alkotói gyakorlata nyomán a szobrász e titokból jelentős részt megfejtett és magáévá tett. Munkái közelében vagy azokat kézbe véve különös energiák, életszerű érzelmi áramok hatnak a szemlélőre, s a személyes, illetve megszemélyesítő mód, ahogy a mester e maga teremtette tárgyakhoz vagy tárgyakról szól, korántsem tűnik különös játéknak – sokkal inkább magától értetődő. Egyes sorozatai közül, amilyen a Szekvenciák, a Vivosok (vagyis élőlények), az Összetört Világ, e korábbi okfejtést alátámasztandó, érdemes kiemelni a Vivosokat, ezeket a szobrászati határterületen mozgó, különös fétistárgyakat, melyeknek nincs más rendeltetésük, mint hogy sárgásra hangolt bronzfényük, finomra modellált tapintásuk, százezer alakzatban változni képes organikus formaviláguk révén valóban valamiféle élő dolognak az élményét adják. A Vivosok nem ábrázolnak semmit, ahogyan Kepenyes néhány realisztikus szobra idéz meg valamit (pegazust, nőalakot, trombitás angyalt stb.), hanem azok maguk valamik, illetve valamilyenek, amelyek akár ábrázolhatók lennének, ha nem lennének oly változékonyak.
A messzibe szakadt magyar mesternek úgy tűnik, mintha nem lennének időben elkülönülő korszakai. Egyes formaproblémák az 1960-as években éppúgy foglalkoztatták, mint manapság. Gazdag mitológiájának, bestiáriumának szereplői mai munkáin, monumentális szobrokon, kisplasztikákon vagy éppen ékszereken éppúgy fölbukkannak, ahogyan korábbi korszakaiban. Organikus, ugyanakkor teljesen sajátos, személyes szobrászi világában három nagy ihlető erő érvényesül: a magyar paraszti fafaragások összefogott, leegyszerűsítő, kissé darabos, szögletes világa, a mexikói prekolumbiánus kultúrák végletekig kifinomult plasztikai kultúrájának gazdag élményvilága, valamint a 20. század szobrászati avantgárdja: Max Ernstől és Picassótól Giacomettin, Henry Mooron, Barbara Hepworth-ön át Tony Craggig. Kepenyes ízig-vérig klasszikus avantgárd alkotó, aki – mint az éltető napsugarak energiáit – úgy szívta magába mindazt, amit környezete a plasztika nyelvén valaha elmondott. És mindezt ugyanezzel az erővel ontja magából, legyen az monumentális vagy éppen intim szobrászati mű. Netán ékszer, amely Kepenyes szobrászi munkásságának integráns területe. Nyakláncai, gyűrűi messzi rugaszkodtak a brillek csillogására építő ékszerszalonok mikroszkópon figyelhető precíziós miliőjétől. Erőteljes, elmélyült anatómiai ismeretekre támaszkodóan ergonomikus ékszerei egyszerre rendkívül attraktívak, ugyanakkor tökéletesen képviselik azt az artisztikumot, amit Kepenyes bármely szobrászi munkáján megtalálhatunk. E kis szobrászi műveken különösen intenzív az avantgárd forma és hangulatvilága, egyszersmind éppen ezeken a munkáin a legerősebb az indián hatás.
A Via Margutta és az öböl Acapulcóban
Nehéz nem összehasonlítanom az élményt, ami akkor ért, amikor Pal Kepenyes műtermébe léptem, és azt a kamaszkori emlékemet, amikor néhány estét Amerigo Tot Via Marguttán lévő lakásában tölthettem el. A szellemi, mentális szabadság foka. A túláradó, minden tárgyat, a teljes környezetet átható alkotóerő jelenléte. A roppant súlyok emelésével, mozgatásával járó bronzszobrászat lényegéből áradó férfiasság fizikai, a művészi munkához elengedhetetlen kifinomult esztétikai és filozófiai felkészültség emelkedetten intellektuális minősége tette rokonná a két műtermet. Kepenyes ma közel 500 méter magasan az acapulcói öböl fölött, maga tervezte hatalmas műtermében él. Hálószobája ablakán negyven éve nincs üveg, legfeljebb szúnyogháló – így heverve ki az öt év hosszan tartó börtön hidegét, szorongató zártságát. Több száz négyzetméter nagyságú termének egyik fala nyitva áll, s mint valami óriásplakát, rajta az öböl lenyűgöző panorámája feszül ki a falak keretében. Kepenyes pályája az öt börtönév alatt akár megtörhetett volna. Mai munkáiban duzzadó életereje egyazon tőről származik, ahonnan a fiatal, még kialakulatlan szobrásznövendéké, aki ifjúsága elvesztett éveit hátrahagyva, hatalmas lendülettel, tudásszomjjal, kíváncsisággal vetette bele magát a nagyvilágba. A szobrász odabent franciául tanult, majd a forradalommal ő is elmenekült a Kárpát-medence oly sok bizonytalanságot ígérő vidékéről. A börtön, úgy tűnik, elszoktatta a kompromisszumoktól, döntéseiben végletes változatokkal élt. Ma Mexikó egyik vezető szobrásza, aki (az ötvenes évek francia riviérájához hasonló) a hatvanas években felfutó acapulcói konjunktúra, Hollywood filmsztárjait, Kalifornia gazdagjait az egzotikus tengerpartra csábító divatja nyomán, kiváló vevőkört tudhat a magáénak.
Nehéz dolog egy olyan magyar szobrászhoz közelíteni, aki a II. világháború óta eltelt évtizedek hazai szobrászatán, ideológiai ballasztoktól terhes vagy éppen azoktól frusztrált igyekezettel menekülő életművekhez, történelmi kataklizmák súlyos témáit feldolgozó emlékművekhez szokott. Kepenyestől mi sem áll távolabb, mint az úgynevezett „létünk és korunk nagy sorskérdéseit” boncolgató, intellektualizáló, kesergő, drámai modor. Ellenben elképesztő vitalitással, életerővel dolgozik, s munkáin ez a ritka képesség süt át.
Sorskérdéseinkről talán kevesebbet, ám a létezés univerzális kérdésének mivoltáról többet tud hazai pályatársainál. Szobrainak szépsége nemhogy nem kompromittáló, miként a hazai avantgárd tragédiaesztétikája fél a szépség magával ragadó hatásától, de komplex munkáinak egyik lényeges eleme. Tán ezzel csábít, így vonzza nézőit magához, hogy a kézbe vett, megtapogatott szobrok mélyebb megismerésével az ember földi dolgáról is valami fontosat, alapvető ismeretet sajátíthassunk el.
Egyedül álltam néhány percig Kepenyes tágas nappalijában. A messzi horizonton minden élet, minden energia eredője, a Nap bukott éppen az óceánba. Utolsó sugarai vörösre mázolták a műterem falait. Köröttem szobrok tucatjai sorakoztak, meneteltek kifelé a lejtős kert bokrai közé, és ahogyan egykor a Via Margutta kicsi kertjében, most is azt éltem át, hogy egy teljes és minden részletre kiható világban, egy roppant erős személyiség téri, tárgyi kivetülésében, mesterséges és bűbájos világában állok. Mindez minden nyomasztás, megterhelő dráma nélkül, a puszta szépségre és a formák örömére hangolt tárgyak társaságában végtelen könnyűnek és egyszerűnek tűnt. Kepenyes nagyszerűsége – meggyőződésemmé vált – éppen e könnyűnek ható, ugyanakkor minden egyes megformált darabban rejlő intenzív megéltség együttélésében ragadható meg. Egyszerű, mint az élet. Bonyolult, mint az élet. Könnyű, mint az élet. Nehéz, mint az élet. Mindez együtt és egyszerre – szép, energikus, míves megformáltságban.