Hatvany Ferenc – „Festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja...”
Ötven évvel ezelőtt, 1958-ban a svájci Lausanne egyik klinikáján (Clinique Cecil) meghalt báró Hatvany Ferenc festőművész. A város mellett, a Grandvaux-temetőben helyezték örök nyugalomra. A művészettörténet azóta is adós életműve feldolgozásával és értékelésével. Halála tizedik évfordulóján, 1968-ban Dévényi Iván még megható cikkben emlékezett meg róla, ám 1978-ban, a huszadikon már csak egy rövid méltatást olvashattunk Ember Ervin tollából. Születésének centenáriumán – 1981-ben – csak egy rövid hír szólt az évfordulóról, egy 2006. október 29-i újság pedig már csak azt közli, hogy 1881-ben e napon született Hatvany Ferenc festő, műgyűjtő. Svájci források szerint már a sírja sem található meg.
Hatvany Ferenc dédnagyapja, nagyapja, majd édesapja a 19–20. század nagy ipari mágnásaként ismert. Több cukorgyáruk (Sárvár, Hatvan stb.) és bankügyleteik, valamint földbirtokaik révén az ország meghatározó tőkései lettek. (A Sebők Marcell szerkesztette Sokszínű kapitalizmus – Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából című, a HVG-könyvek sorozatban (2004) megjelent kötet remekül ismerteti e nagy családi vállalkozás történetét is.)
Édesanyja Hatvany Emma, édesapja Hatvany Sándor, testvérei Lajos és Irén. Feleségétől, Királdi-Lukács Lucie-től született gyermekei, Alexandra, Sonja és Antoinette érték meg a felnőttkort. Felesége majd’ húsz évvel élte túl férjét, 1986-ban halt meg hosszú betegeskedés után Svájcban. Három leánya közül Sonja és Antoinette a hozzánk ritkán eljutó hírek szerint Svájcban, illetve Franciaországban él. Alexandra († 1978) férjével, dr. Nagy Endrével (†1994) együtt Tanzániában nyugszik. Lányuk, Diana igazgatja a rámaradt tanzániai (Arusha) birtokot.
Hatvany Ferenc életének legnagyobb részében idejét megosztotta Magyarország és Franciaország között, de más városokban is élt, dolgozott, festett, főképpen Európában. Magyarországi lakcímeként a pesti V. kerületi Nádor utca 3. szám alatt lévő családi házukat ismerjük. Később, 1923-ban már a budai Várban megvásárolt, Ybl Miklós tervezte Lónyay-villában, a Hunyadi János út 26. szám alatt lakott, a nyarakat pedig főképp családi birtokukon, az 1867 óta a tulajdonukban lévő hatvani, volt Grassalkovich-kastélyban töltötte, miután azt a család 1910-ben rendbe hozatta. A 32 szobás impozáns épületet neobarokk stílusban újították fel, a parkba (a festő vásárlásai révén) Olaszországból érkeztek a szökőkutak és szobrok, üvegházából különleges, egzotikus növényekkel és virágokkal látták el az ismerősöket, de ezekből eladásra is termeltek. (A hatvani múzeumban 1979-ben került bemutatásra Korzim Erika képzőművész „Emlékvédelem” című kiállítása. Korzim Erika 1931 és 1944 között élte gyermekéveit Hatvanban, és pontosan emlékezett mindenre, a vendégekre, a család tagjaira, mivel édesapja, Korzim Gyula volt 16 évig a család főkertésze, az ő irányításával telepítették a gazdagon burjánzó rózsakertet, sziklakertet és növényzetet. A tárlat rekonstruálta a kastély és a park fénykorát, méltó emléket állítva nemcsak Korzim Gyulának, hanem a kastély úrnőjének, Hatvany Irénnek is, aki főkertészével szorosan együttműködve vezette a munkálatokat.)
A kastélyban nyaranta nagy társasági élet zajlott. Kiemelkedő személyiségek töltötték itt heteiket, hónapjaikat. A család művészet-pártolása szinte példa nélkülinek mondható. Gyakori vendégnek számított Ady Endre, József Attila, Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Czóbel Béla és Modok Mária, Szmrecsányi Ödön, Lesznai Anna (aki rokon is volt), Bajor Gizi és Petrovics Elek. Thomas Mann a Doktor Faustusban Mme de Tolna alakját mintázta Hatvany Irénről, látogatásakor szerzett élményeire hagyatkozva. (A vendégszerető családtagok egyike volt Hatvany Lajos az író, lap-alapító és irodalomtudós, akinek személyét és szerepét a magyar irodalmi életben szerencsére sokan és mélyrehatóan elemezték már. Könyvei még napjainkban is új kiadásokat érnek meg. A legutóbbi például a család történetét regényes formában elbeszélő Urak és emberek trilógia, aminek már két kötete jelent meg az Ulpius-ház Kiadó gondozásában. Nőtestvérük, Hatvany Irén, Hirsch Albert felesége, a kastély és birtok úrnője, az ott vendégeskedőknek remek háziasszonya és jó barátja volt, a városnak jótevője és sokaknak munkaadója. Életművének feldolgozására Korzim Erika vállalkozott óriási szenvedéllyel, nagy szeretettel és nem utolsósorban a szemtanú hitelességével.)
Hatvany Ferenc várbeli háza, amely műgyűjteményének legjavát őrizte, ugyancsak a barátok, ismerősök gyakori látogatásának színtere volt. Példaképp csak egyet említek, Julius Meyer-Graefe, a híres német művészettörténész 1934-ben tartott itt felolvasást, számos kutató és művészetkedvelő barát jelenlétében.
Hatvany villáját 1944-ben bombatalálat érte és földig rombolta. Ő ekkor már a számára kieszközölt mentesítő okirat védelme alatt Czóbel Béla szentendrei házában lakott mint „kertész”. (Bár a városban jól tudták, hogy Czóbeléknek nincs kertészük, és ahogy Barcsay Jenő mesélte, nem is hitték a kertész-történetet, hiszen ismerték a házaspár puritán életkörülményeit.) A két művész közti mély, halálig tartó barátság gyökerei az 1900-as évek elejéig nyúltak vissza. Az 1881-ben született Hatvany két évvel volt idősebb Czóbelnél, akivel együtt járták ki Párizsban a jó nevű Julian Akadémia festőiskolát és mindketten J. P. Laurens-t tartották legjobb tanáruknak.
A háború után, 1947 februárjában Hatvany külföldre távozott. Így segíteni tudta akkor még Magyarországon rekedt leányait és vejét (Czóbel közreműködésével is, aki a 40-es évek végén és az 50-es évek elején már kiállításai kapcsán vagy művészküldöttségekkel utazhatott Svájcba és Franciaországba). Családtagjai csak 1952-ben, az állam „nagyvonalú gesztusaként”, fejenként 3000 dollárért hagyhatták el az országot.
Hatvany többé már nem tudott visszatérni Magyarországra, sokat betegeskedve Franciaországban és Svájcban élt. Halála előtt alig egy héttel, 1958. február 1-jén Lausanne-ból írta utolsó levelét Czóbel Béláéknak Párizsba:
„Kedves Béla és Mária. Most gondolok arra, hogy az ember amíg egészséges, milyen keveset gondol a szenvedőkre. Most sajnos az utóbbiakhoz tartozom és tudom mit jelent szenvedni. Oxygén után kapdosni, illetve oxygén után hiába kapdosni. Orvosom optimista, én nem. Csak ne kelljen sokáig szenvedni. Ha orvosomnak igaza van, még meggyógyulhatok, sőt talán még láthatjuk is egymást az életben, Párisban – ha adja Isten annyira leszek, hogy elmehetek Párisba, Toinette leányom esküvőjére… Sietek [az írással – a szerk.], mert fáradt vagyok. Szerény az ember 1958-ban, hogy Pougny-t [Ivan Puni, orosz származású francia konstruktivista festő – a szerk.] bámulja, hol marad Vuillard mögött, pedig az sem Isten! Buffet-t [Jean Dubuffet, ő alapított múzeumot az Art Brut-nek Lausanne-ban – a szerk.] azt hiszem a nagy siker rontotta el oly korán… Ha jobban leszek jelzem levélben. (Ha egyáltalában leszek????) Addig is szép munkát. Ölellek Máriával /és sokat gondolok halálom előtt végtelen jóságotokra és bátorságotokra 1944 végén!!! Ölel Feri”.
Festői nagyságára és jelentőségére majd’ hatvanéves művészi pályafutásának abból az általunk is megismerhető részéből lehet következtetni, amelynek darabjai itthonra, legfőképpen a Magyar Nemzeti Galéria (és elődje, a Szépművészeti Múzeum, valamint a Fővárosi Képtár) gyűjteményébe kerültek, vétel, ajándék, hagyaték és csere útján. Több műve szerepelt az elmúlt évek aukcióin is.
Festményei és pasztelljei egyforma fontossággal bírnak. Párizsi tanulmányai életre szólóan meghatározták művészi útját, bár nagybányai tartózkodásának jeleit is felfedezhetjük tájainak napsütötte és árnyékos megoldásaiban. Az 1900-as évek elején a párizsi művészeti mozgalmak légkörében is vissza-visszatekintett a korábbi nagy festők kompozíciós megoldásaira, legfőképpen Ingres-re, a női alakok, aktok megformálásánál. A női testek eleganciája, szoborszerű, plasztikus megjelenítésük elsősorban őt juttathatja eszünkbe. Egy-egy művén a márványtestű fiatal nők megformálása biztos komponálást, képbeállítást mutat, a színek visszafogottak, a festő komoly méltósággal, gyengédséggel közelít a jelenetekhez.
Nőalakjai sok esetben uralják a képfelület egészét, hogy a környezet részletezése ne vonja el a néző figyelmét róluk. Amikor viszont oly módon ábrázolja aktjait, hogy érzékeltetni akarja a teret, akkor is inkább csak nagyvonalúan jelzi a főalak vagy főalakok környezeteként. „Hatvany festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja. Annak szépségeit kutatja, azt helyezi alkotásainak középpontjába. A hús áttetsző pirosságát, a bőr hamvas szövetét, lágyságát, tompa fényét, a mozgás ritmusát, lüktető elevenségét mesteri biztonsággal eleveníti meg. Selymet, színes szöveteket terít az érett, buja test köré, mely a zárt szoba határai közé illesztve, mint szekrényében a drágakő, pihen, pompázik.” (in: Nyugat, 1918. 2. Szám, Figyelő: Bálint Aladár: Hatvany Ferenc képei és H. Winsloe Christa szobrai)
Hatvany nem volt forradalmi alkotó, a végigkísért 20. századi mozgalmak inkább szemlélődésre késztették, igazán nagy hatással csak a Cézanne által képviselt konstruktív képépítési megoldás volt rá. Visszafogott színvilágú, majdhogynem monokróm női portréi érzékenyen ragadják meg modelljei lényegét. A nyugodt tartású félalakok arcmásai nagyobbrészt sötét háttérből emelkednek ki. Tájképeinek fő motívuma leginkább a hatvani kastély parkja volt, legalábbis az utóbbi évek aukcióin szereplő tájképei mindig ennek egy-egy napfényfoltos részletét mutatják.
Művészi karrierje a következőképpen alakult: Mestereinek Glatter Ármint, Fényes Adolfot és Bihari Sándort tekintette. Rövid ideig, 1907-ben Nagybányán is festett, de aztán mint több fiatal magyar festőtársa is, a párizsi Julian Akadémián tanult, J. P. Laurens irányításával. Korabeli krónikák szerint már 1899-ben kiállították egy képét a Műcsarnokban, amikor is még csak 18 éves volt. Számon tartjuk még az 1913-ban és 1922-ben megnyílt Ernst Múzeum-beli kiállításait, majd az 1929-es párizsi, a Galerie Georges Bernheim & Cie-beli bemutatkozást, valamint 1932-es, budapesti, a Fränkel Szalonban Vass Elemérrel közösen és 1942-es, a budapesti Tamás Galériában rendezett egyéni kiállításait.
Már 1907-ben és 1908-ban résztvevője volt a párizsi Salon d’Automne-nek, 1912-ben a berlini Cassirer Szalonnak, az 1927-es fiumei és az 1929-es nürnbergi nemzetközi kiállításnak, valamint a párizsi Grand Palais ugyancsak 1929-es tárlatának. Ekkoriban a genfi Musée d’Art et d’Histoire-ban is megjelentek művei.
1943-ig a legrangosabb budapesti kiállításokon szerepelt folyamatosan: a Műcsarnokban, a Szépművészeti Múzeumban, a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum máig nevezetes tárlatain. A kiállítási beszámolók sok esetben nagy terjedelemben méltatták itt szereplő képeit.
Aukciókon is fel-feltűntek a Hatvany-festmények: a Szent György Céh 1910-es aukciójától kezdve a Magyar Királyi Posta Takarékpénztár Árverési Csarnokának, majd Almássy-Teleki Éva műintézetének aukcióin még az 1940-es évek elejéig szerepeltek művei.
Kitüntetésekkel nemigen halmozták el. Az elsőt talán nem is követte több: 1915-ben Női arckép című művéért (ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) kapott aranyérmet. Egyénisége, festői talentuma biztosította, hogy tehetségén átszűrje tapasztalásait és ezektől megújulva sajátságosan alakítsa stílusát. Ízlése, művészet iránti szenvedélye egész életét meghatározta.
Hatvany ugyanis kiváló ízlésű műgyűjtő is volt. Módjában állt és biztos érzékkel meg is szerezte Európa legjobb műkereskedőitől (vagy néha a művészek hagyatékából) azokat az antik, középkori és 19–20. századi műkincseket, amelyek nemcsak festmények, grafikák és szobrok voltak, hanem szőnyegek, bútorok és iparművészeti tárgyak is. Vásárolt Párizs (Bernheim-Jeune, Durand-Ruel, Vollard), Berlin (Cassirer), München (Tannhäuser) galériáiban és műkereskedéseiben. Gyűjteményének nagyobb része 1908–1918 között alakult ki, de még a 20-as évek közepétől is bővült. Egyes felmérések szerint a budai palotájában és a hatvani kastélybeli lakosztályában őrzött gyűjtemény összességében 700–900 közötti darabot számlálhatott. Courbet, Corot, Chasserieu, Daumier, Delacroix, Manet, Pissarro, Picasso, Renoir, valamint Csontváry, Czóbel, Derkovits, Egry József, Paál László, Rippl-Rónai, Szőnyi István – folytathatnám a sort – képviselte a legjobbakat.
A gyűjtemény számos darabja annak köszönheti további jó sorsát, hogy már az 1910-es évektől kezdődően vagy eladta, vagy elajándékozta őket a budapesti Szépművészeti Múzeumnak, az Iparművészeti Múzeumnak és az esztergomi Keresztény Múzeumnak, ahogy arról a korabeli művészeti folyóiratok is mindig beszámoltak. (A mecénások között nagynénje neve is feltűnik ezekben a hírekben, pl. az Iparművészeti Múzeumnak adományozott meisseni porcelánok kapcsán.)
Így maradhatott meg a valaha szintén a tulajdonában volt világhírű festmény, Manet A Folies-Bergère bárja (1882) című képe is, amelyet még 1925-ben adott el Samuel Courtauld-nak, így az most is megtekinthető Londonban, a Courtauld Institut of Art gyűjteményében.
A festmény történetét, mint a többi Hatvany-gyűjteménybeli mű sorsát is, Mravik László kiváló művészettörténészünk évtizedekig tartó kutatómunkájának köszönhetően követhetjük végig. E munka nélkül bizony jórészt feltáratlan maradt volna nemcsak a Hatvany-, de a többi, óriási értékű magángyűjtemény sorsa is. Tudós alapossággal követte történetüket, sorsukat, a műtárgyak keletkezésétől az elrablásukig vagy eltűnésükig. Nemcsak adatokkal, hanem sok helyütt fényképpel is bizonyítva, a gyűjteményekben valaha volt elhelyezésükre is fényt derítve. (lásd Mravik László Műtárgysors 1945 után című sorozatát: Artmagazin: 2004/1., 2., 3.)
E Manet-kép történetéről Mravik László egy 2001-ben, Hatvanban tartott konferencián elhangzott előadásából idézek néhány részletet (ez később kötetben is megjelent: Mravik László: Báró Hatvany Ferenc műgyűjteményének története, in: A Hatvanyak emlékezete a 2001. szeptember 19-én Hatvanban megrendezett tudományos konferencia kibővített anyaga. Szerkesztette Horváth László. Hatvany Lajos Múzeum füzetek 18. Hatvan, 2003.):
„Az 1882-es év talán leghíresebb Manet-műve a Folies-Bergères bárja, mely először a Manet-hagyaték árverésén kelt el, majd Bernheim Jeune tulajdona; Hatvany 1916, vagy 1917-ben vásárolta a berlini Cassirer-féle műkereskedésben. A kép vitán felül Manet egyik főműve, műfajilag csaknem meghatározhatatlan, portré, életkép, s emellett kordokumentum is, a békeidők Párizsának üzenete.[1]
A végsőkig kiérlelt kompozíció tökéletes képi építmény, ilyenformán az impresszionista spontaneitásnak szögesen ellene mond, festésmódjában is inkább a goyai örökség, semmint a monet-i közelség érvényesül. Különös vonása mellérendelő jellege: a kép minden porcikája egyenértékűen kidolgozott, s tán ez az, ami miatt kompozícióját is abszolút tökéletesnek tartjuk s nem osztozunk a kortársak és Manet korai monográfusai ítéletében, akik a képet elmarasztalták. A háború alatti években a gyűjtemény legértékesebb gyarapodása, a háború befejeztével azonban bajok merültek fel a tulajdonjoggal kapcsolatban. Itt átadjuk a szót Géber Antalnak[2], aki ismerte Hatvanyt s alább majd megnevezendő, e tárgyban is fontos levelezőpartnerét:
»Hatvany az első világháború idejében… Berlinben, Cassirernél bukkant a képre, aki azért 60.000.- márkát kért. Hatvany kevéssel előbb vásárolt budai kis palotájának restaurálása és berendezése folytán felesleges pénzzel nem rendelkezett. Mindazonáltal a képet megvette, ahogy Ybl Ervinhez kevéssel halála előtt írt levelében közölte, „néhány tízezer márkát” készpénzben adott érte, azon felül Cézanne-nak és Renoir-nak egy-egy képét. Az utóbbi két mester képeinek ára csak azután ugrott ki és Hatvany később úgy vélte, hogy a képet túlfizette. Idővel különben sem volt a képtől annyira elragadtatva. Kissé keménynek találta. A háború után, amint lehetett, Párizsba utazott és elment Bernheimhez. Az nagy örömmel üdvözölte és kérdezte, utóbbi időben mi szépet vásárolt? Hatvany a „Bar” képet említette, Bernheim magából kikelve támadt rá: hogyhogy megszerezte? A kép az övé, már az egész világon kerestette, ő azt Cassirernek bizományba adta, Cassirer, aki közben a háború utáni pénzromlásban tönkrement és öngyilkos lett, neki soha el nem számolt, és így tovább. Hatvany hiába bizonygatta, hogy ő bizony a kép árát kifizette, kétségtelenül jóhiszemű vevő – Bernheim megmaradt amellett, hogy a kép az ő tulajdona, a franciák ott vannak Budapesten, az Interalliées ellenőrzőbizottságban, majd ő tesz arról, hogy a képet visszakapja. Hatvany tartott az erőszaktól, hazajőve a képet anyósánál rejtette el és amint alkalom kínálkozott, 1925-ben, 50.000.- fontért túladott rajta. Akkor vette Münchenben Tannhäusernél Greconak „Mózes a Sinai hegyen” képét, amely hasonlít a modenai Este-képtár triptichonja egyik szárnyán látható képre. A kép, mely a londoni Courtauld Institute of Art-ba és több más képpel együtt, ajándékképen a National Gallery-be került, azóta lett világhírűvé és Hatvanynak is újból tetszett.«
Hozzátehetjük még, hogy elcsendesedvén a háború utáni zűrzavarok, Hatvany e művet a hatvani kastélyban tartotta, nem volt mersze ismét a Hunyadi János úti villa falára függeszteni. (…) Manet káprázatos tehetségét mutatja, hogy egyazon időben volt képes a Bárhoz hasonló szigorú kompozícióra és az impresszionista Mary Laurent-portréra – akit egyébként többször is lefestett (A Folies Bergères képén is ott van), s kedvenc beszélgetőpartnereinek egyike volt. ”
Hatvany festő, műgyűjtő, mecénás volt egy személyben, ám remek írói vénával is rendelkezett. Élvezetes beszámolókat küldött még a 2. világháború után is, 1948-tól, már Párizsból a Magyar Művészet folyóiratnak – ahogy a 20-as és a 30-as években is. Beszámolt pl. Matisse-nál tett látogatásairól és a párizsi művészeti életről, tudósított kiállításokról. Nem sokkal halála előtt fejezte be 447 oldalas gépelt kéziratát „Az ábrázoló művészet találkozása a fényképező kamerával. Élmények és elmélkedések” címmel. Sajnálatos módon ez a kézirat mind a mai napig kézirat maradt, pedig fontos dokumentuma korának, egy széles látókörű gondolkodó vélekedése a 19. és a 20. század művészetéről.
„Sorra felvázolva az impresszionisták korszerű átidomulását, most Manet-hoz jutnánk. Mert jogosan tételezhető fel, hogy ő, ki az idők hangját oly jól megérti, s kinek érzékeny lelke minden újra újjal felel, az impresszionisták szemléletét – a haladókkal együtt – maga mögött hagyja, ha a kíméletlen halál nem szab idő előtt határt szelleme száguldásának. Így örökre nyitva marad az izgalmas kérdés, szerencsésebb végzet mellett merre irányult volna művészetének kései szárnyalása. Némi betekintést nyújthat ugyan fejlődése latens vonalaiba lángelméjének utolsó és minden eddigitől eltérő megnyilatkozása: a Bar aux Folie Bergére[3]. Sajátságos elgondolásával, szimmetrikus felépítésével immár új törekvések csíráit mutatja. Egy bizonyos visszakívánkozást jelez a magában álló kép az impresszionisták lázas, de egyre lazuló fogalmazásából ama zártabb formák felé, melyekből az Olympia festője ifjú korában elindult. Olyan ebben, mint a messze tájról hazatérő vándor, ki tengernyi napfény és szabadság után négy fal közé vágyakozik. Csakhogy ő, ki éveken át járta már az impresszionisták verőfényes birodalmát és szívta magába annak könnyed levegőjét – már hogy is térhetne vissza a képalkotás tömörségéhez, a formák plasztikus mélységeihez, fiatalsága egykori eszményeihez! Helyettük (és ez érthető!) kora megsejtéseinek engedelmeskedve a síkba-ábrázolás derűsebb és díszesebb hangszerelése felé hajlik. A Bar színeinek ornamentális csoportosítása már a jövő felé mutat. Pompás perspektívákat nyit meg az utókor számára.”
Hatvany Ferenc utóéletéről, illetve az életművet övező mély hallgatásról már ejtettem néhány szót. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy művészetének csodálói és kutatói, valamint néhány lelkes barát igenis igyekszik emlékét megőrizni és ápolni. Gondolok itt Hatvan város néhány lelkes hivatalnokára, a Hatvani Múzeumra, a budapesti Magyar Nemzeti Galéria munkatársaira, művészeti írókra és nem utolsósorban Korzim Erikára és férjére, Balogh István grafikusművészre. Utcát is neveztek el a család tagjairól, és Hatvanban festő barátaikról is. Szobrot kapott Hatvany Lajos, 2006-ban pedig Hatvany Irén portréját állították fel a kastély kertjében. Hatvany Ferenc nevét viseli a kastély felújított részébe költöztetett kiállítóterem. Ám mindez nem pótolja az életmű feldolgozásának hiányát. E cikk megírása során rengeteg kép, adat és dokumentum került elő, de miután egy cikkíró lehetőségei végesek, így csak érintőlegesen térképezhető fel a festő művészi útja. Az igazi forma egy monográfia lehetne.
Jegyzetek:
[1] Vászon, olaj, 96x130 cm – Értékbecslés: nem említi, mivel a leltár vélhető készítési idejében Hatvany Ferenc ezt a képét a hatvani kastélyban tartotta. – Származása: Manet hagyatéki árverés, Párizs, 1884 – Bernheim Jeune tulajdona – 1916–1917 táján Hatvany Ferenc a berlini Paul Cassirer-féle műkereskedésnél vette meg. Bernheim akadékoskodása miatt a kép lekerült Hatvanba, itt volt 1920–1925 között. – 1925-ben eladva Samuel Courtauld részére, London – London, Courtauld Institute Gallery – Kiállítva: A köztulajdonba vett… i. m. 1919. V. terem, 12. sz. – Minden Manet-monográfia említi, így itt irodalom idézése felesleges.
[2] Géber Antal: Magyar műgyűjtők, kézirat, MNG adattárában és néhány más kutatóhelyen létezik másolata, Géber levelezése nélkül, mely Amerikába került, s kérdéses, hogy ott mi történt vele.
[3] E jelentékeny festménynek évekig tulajdonosa voltam. Most a National Gallery modern francia gyűjteményének dísze.
Artmagazin 2008/5. 34-42. o.