Kecskeméti művésztelep

Könyvkritika

Az előző számunkban (Artmagazin, 2011/3. 52.) már méltattuk az éppen Balatonfüreden turnézó Kecskeméti Képtár csodálatos anyagát. Most itt a legfrissebb, témához kapcsolódó szakirodalom, ugyanis a Corvina – művésztelep-sorozata második köteteként – kiadta a Kecskeméti Művésztelep történetét feldolgozó, adatgazdag, remek illusztrációkkal teli könyvet.

A szerző, a téma és a régió avatott ismerője, Sümegi György szemmel láthatóan komolyan megharcolt a nyersanyaggal. Nemcsak az imponáló mélységű hely-, építészet- és sajtótörténeti aprómunkára gondolunk, hanem a kolónia nehezen megrajzolható arcélére, és persze az ezzel összefüggő kérdésre, a telep művészettörténeti súlyának megítélésére. Sümegi nem árul zsákbamacskát, már a bevezetőben leszögezi: „A nagyszerű indulás, a reményteljes Kada-alapítás után a kolónia folyamatosan eljelentéktelenedett, majd megszűnt. Fénykora: kezdő évei, az első világháború előtti néhány év. További évtizedei a lassú, de biztos elhalás-vegetálás időszaka, föl-föllobbanó tervekkel, újjászervezésre alkalmasnak vélt, ám teljes körűen meg nem valósított elképzelésekkel.” (7. oldal)

Kétségkívül a művésztelep életében a kezdeti időszak a legizgalmasabb, ekkor dolgozott itt a Nagybányát elhagyó neósok egy csoportja (Iványi Grünwald Béla vezetésével), jó pár modern és kevésbé modern festő társaságában. A szerző részletesen leírja a korabeli kecskeméti miliőt, a Kada Elek regnálása idején dinamikus metropolis-álmokat dédelgető gazdag mezővárost. Ahol a századfordulón tényleg pezsgett a szellemi élet, épült a nemzeti szecessziós belváros és persze 1909 után a művésztelep is. De hiába készültek el a dús vegetációjú Műkert mélyén a művészeknek szánt villák és a műterembérház. A polgármester halála, egy nagy földrengés, a személyi ellentétek és intrikák, no meg persze az első világháború derékba törte a szép reményeket.

Az iparművészeti műhelyekből alig valósult meg valami, a nyári szabadiskolák nyögvenyelősen működtek, az alkotók küszködtek a lakbérrel. Közben azért Perlrott vagy Kmetty megfestette itt a modern magyar festészet pár ritka szép darabját, de Kassák lesajnáló megjegyzésében is sok az igazság: „az itt dolgozó művészek nagyobb része közepes tehetség volt, a társadalmi problémák meg egyiküket sem érdekelték különösebben. Képeket vagy képecskéket festettek, és holmi kiváltságos lényekhez méltón szerettek volna élni.” (101. oldal) A kecskeméti telep nem lett avantgárd tűzfészek, ez tény. A Tanácsköztársaság után pedig érkezett Révész Imre, a 61 éves, konzervatív Munkácsy-tanítvány, aki a naturalista népi festészetre oktatta növendékeit. A történet végére 1944-ben egy bombatalálat tett pontot. Az ötvenes években a Művészeti Alap ugyan felújította a műterembérházat, de ez a történet már egy másik krónikásra vár.


Sümegi György: A Kecskeméti Művésztelep (1909–1944). Corvina, Budapest, 2011, 170 oldal, 4990 Ft

R. G.

Full 002625