MAGYAR NEMZETI HELYTÖRTÉNET
Interjú Debreczeni-Droppán Bélával
Megújul a Nemzeti Múzeum környezete, az előkert az Arany-szoborral és a régen csak Muzicskaként emlegetett hátsó park. Miközben a múzeum történész-levéltáros főmuzeológusának segítségével végigkalauzoljuk olvasóinkat a Múzeumkerten és történetén, felidéződik, hogy a még alig befejezett építkezés után maradt buckákon állva hallgatta a tömeg a Nemzeti dalt, hogy ʼ48-ban itt gyakorlatoztak a nemzetőrök, a múzeum épületében alakult meg a Magyar Filharmóniai Társulat, sokáig ebben működött az Országgyűlés, de a múzeumi lépcső és oszlopcsarnok szolgált nem egy esetben a nemzet nagy halottainak ravatalaként is. A kertrekonstrukció nemsokára indul, meglátjuk, milyen lesz a nemzeti cukrászda a kertészházban vagy a nemzeti játszótér a mostani parkoló helyén.
Szikra Renáta: Mi az, ami biztos megmarad a kert jelenlegi állapotából, és mi az, ami nagyon más lesz, amitől elbúcsúzunk?
Debreczeni-Droppán Béla: Eltűnik a rendezetlenség és az elvadult és elcsúfult liget tágasabbnak és levegősebbnek hat majd, nem lesz ennyire sötéten árnyékos. Noha a szép, idős fák kevés kivétellel megmaradnak, de a sok magonc és elvadult cserje ritkításával napfényesebb lesz a kert, átláthatóbb pedig azért, mert a kertrekonstrukció során visszatérünk az eredeti angolkert-struktúrához, amit Petz Ármin álmodott meg a 19. század derekán. A múzeum kertje méreténél fogva sohasem lehetett olyan nagy kiterjedésű tájképi kert, mint amit a vidéki kastélyok köré telepítettek, bár a 18. században ez a terület még a város szélének számított, és nem volt úgy körbeépítve, mint ma. A kert eredeti külső-belső sétányos szerkezete egyébként nagyjából egészen a hetvenes évek elejéig felismerhető maradt. 1972–73-ban a Főkert végezte az utolsó nagy kertrendezést, de azóta az akkor választott mértaniasabb kialakítás (Csorba Vera modernista átirata) is formáját vesztette és a növényállomány is elöregedett. A múzeum épületének helyreállítása is sokat rontott a dolgon, a kert Múzeum utcai fele felvonulási térré változott, aztán parkolóvá alakult. Itt és az épület mögötti, Pollack Mihály tér felőli hátsó fronton lesz a leglátványosabb változás, ahol a megújított zöldterületen játszótér és cukrászda-kávézó is helyet kap majd.
A Pollack Mihály tér felé is nyitottabb lesz a kert?
Mindenképpen. Annál is inkább, mert a tervek szerint a Nemzeti Múzeum megkapja a Pollack Mihály téren lévő Festetics- és Esterházy-palotákat, megszűnik az átmenő forgalom, és a teresedéshez hozzájárul az is, hogy az egykori Nemzeti Lovarda területén álló irodaházat és a két palota közötti Rádió-üzemépületet is elbontják a megmaradt díszkapu mögött és helyükön újabb zöldterületeket alakítanak ki. Ez azonban egyelőre még a távoli jövő, a Nemzeti Múzeum közvetlen környezetének felújítása viszont már augusztus vége felé megkezdődhet, és a tervek szerint 2018 márciusára be is fejeződik. Jelenleg a Múzeumkert rekonstrukciójához szükséges kiviteli tervek ellenőrzése folyik és a közbeszerzési kiírás folyamata, melyek után immár elkezdődhet az a munka, amit már évtizedek óta vártunk.
Egy esetleg több évszázadot átvészelő kert esetében mindig kérdés, hogy a rekonstrukció a kert melyik korszakához igazodik, mert ugye jól sejtem, hogy a 19. század közepe előtt is volt itt valamilyen kert.
A kert történetét a 18. század közepéig vezethetjük vissza, amikor Klobusiczky Ferenc kalocsai érsek kisebb városi palotát, villát építtetett ezen a helyen, mert a legfőbb hazai bíróság tisztviselőjeként sok időt töltött Pesten. A telek akkor a városfalon kívüli első zónában terült el. Klobusiczky minden bizonnyal kialakíttatott egy kertet a palota mögött, de hogy ez milyen lehetett, arról többet tudunk, amikor már utódja (egyben birtokainak örököse), Batthyány József, a későbbi esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás fejleszti tovább a birtokot. A nagy hatalmú főúr köztudottan szívesen foglalkozott kertekkel. Az 1780-as években mértanias kiképzésű francia kertről van tudomásunk, fasorral a keleti oldalon, míg a mai Bródy Sándor utca felé eső északi oldalon lovaglópályát alakítottak ki, ahol zenés karusszeleket, lovasbemutatókat tartottak nagyobb ünnepek idején. Batthyány koronázta meg II. Lipótot (1790) és azután I. Ferencet is (1792), és a nagyszabású koronázási ünnepségek az érseki palotát is érintették. A lovas funkció a 19. század első évtizedeiben is megmaradt azon az oldalon. A Nemzeti Lóiskola alapítását többek közt Széchenyi István kezdeményezte és az arisztokrata családok adták össze az épületre és az istállókra a pénzt. Az iskola emeletes főépületét csak az 1838-as nagy árvíz után, a múzeumépítés kezdeti időszakában bontották le. A Nemzeti Lovarda pedig Ybl Miklós tervei alapján, pont a múzeum háta mögött épült fel 1858-ban. De már jóval ezelőtt hanyatlásnak indult az érsekkert, mert az örökös unokaöcs, Batthyány Antal többet volt külföldön, mint idehaza.
Tőle vásárolták meg a múzeumalapítás szándékával a palotát és a telket?
Igen, tőle, 1813-ban és ettől kezdve negyed századon át egészen az említett nagy árvízig az egykori Batthyány-palota termeiben kapott helyet a Nemzeti Múzeum összes látogatható gyűjteménye. E palota mögött, a telek közepén épült fel aztán 1837 és 1847 között az a reprezentatív klasszicista múzeumépület, amelyben ma is megtekinthetjük hazánk történelmi emlékeit.
És mi lett a tereprendezéssel? Milyen környezetben szónokoltak a márciusi ifjak a főlépcső mellvédjén állva? Talán a tavasz keltette asszociációk miatt általában zöld ligetet képzelünk köréjük, pedig lehet, hogy Petőfi még csak a sitthalmokat látta és a tömeg a szakadó esőben a sarat dagasztotta?
Pollack az épülethez méltó és a legújabb divat szerinti angolkertet álmodott a múzeum köré, és tudjuk azt is, hogy '48 elején Muszely Károly pesti műkertész adott is be e célból terveket, ám ezek sajnos nem maradtak fenn. Tehát 1848-ban itt még javában felvonulási terület volt, taposni való hepehupás, gazos telek, amelyen fa is már csak elvétve akadhatott. Kerítés csak a homlokzat felől volt a mai Múzeum körút (akkor Országút) felé, a többi oldalról deszkapalánk határolta még több mint másfél évtizedig. A múzeumi könyvtárat vezető Mátray Gábor írja visszaemlékezéseiben, hogy „a küludvar terét homokbuckák, dudva, kóró és vadnövények undokíták. Ott tarták csaknem naponkint hadgyakorlataikat a nemzetőrök; annak s névszerint az épület homlokzata előtti pompás lépcső s oszlopzat körét használták föl népgyülések s több más, többnyire zajjal kisért czélokra.” A magyar nemzetőrség valójában itt a leendő Múzeumkertben alakult meg, és a toborzásra, kiképzésre éppen ezt a rendezetlen és tágas területet találták a legalkalmasabbnak a városban. Közben itt egymást érték a népgyűlések, ahol Petőfitől kezdve Wesselényiig mindenki felszólalt. A forradalmi nagygyűlések után később kormányellenes tüntetésre is sor került. Ezek mellett zászlószentelési ünnepségeket is tartottak a múzeum előtt, például a lengyel légióét. Az osztrák katonák bevonulása után táborhellyé alakult a terület, Kubinyi Ágoston múzeumigazgató tehát nemigen tudott a környezetszépítéssel foglalkozni, már csak azért sem, mert minden erejével a gyűjtemények megőrzését és védelmét szervezte, egyébként sikeresen. Meg kell még említenünk, hogy 1849-ben, Pest osztrák megszállása után két szabadságharcos katonát itt a múzeum küludvarán végeztek ki. Ebből a szomorú emlékű és állapotú küludvarból kellett aztán Kubinyinek a szabadságharc leverése után kertet varázsolni.
Milyen segítségre számíthatott?
1851-től kezdve bombázta kérvényekkel a Helytartóságot. Pénzt ugyan nem kapott, de engedélyezték, hogy gyűjtőíveket indítson és a múzeum dísztermében filharmóniai koncerteket rendezhessen, amelyeknek a bevétele részben a kertépítésre folyt be. Az első úgynevezett „kerti hangversenyt” 1852 márciusában tartották. A múzeum díszterme számított akkoriban Pest első számú koncerttermének, miután még ’49-ben bombatalálat érte a pesti Vigadót. Tulajdonképpen itt alakult meg a Magyar Filharmóniai Társulat 1853-ban, hiszen itt tartotta első hangversenyeit (sőt évadjait) Erkel Ferenc vezényletével. Mindenki fellépett, aki a korszak zenei életében számított, köztük Liszt Ferenc is. Így fonódott össze a magyar zenetörténet egyik fontos fejezete a Múzeumkert építésének ügyével. Idővel azonban az Országgyűlés kiszorította a hangversenyeket a díszteremből, mivel 1861-ben és 1865–66-ban, majd a kiegyezéstől kezdve évtizedeken át itt ülésezett. Időközben azonban már kezdett zöldülni a terület. Az összegyűlt pénzből első körben felépült az épület háta mögötti kis klasszicista kertészház, ami a mostani kertrendezés során kap majd új közösségi funkciót, a tervek szerint ebből alakítanak ki cukrászda-kávézót a parkban. Az első kertész, Kallina Henrik elkezdte betelepíteni az ország sok megyéjéből és főúri birtokáról érkező adományfákat a kertbe. József nádor, aki mindig nagyon pártolta a múzeum ügyét, nem érhette meg, hogy a kertben is gyönyörködhessen, de fia, József főherceg például platánokat küldetett a margitszigeti csemetekertből. Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról 12 társzekérrel hozták a csemetéket, Gödöllőről Sina Simon jóvoltából hársfák érkeztek, úgyhogy bátran kijelenthetjük, hogy a Múzeumkert létrehozása nemzeti üggyé vált.
Kinek a tervei alapján valósult meg végül a kerttelepítés?
Ekkor a már említett Petz Ármin terveit használták, aki nemcsak Kubinyi igazgató jó barátja volt, hanem az Orczy-kert főkertésze, a Ludoviceum körüli terület kialakítója és felügyelője, tehát a kor egyik legfelkészültebb és legelismertebb szakembere. Sajnos az ő eredeti terve sem maradt ránk, de az biztos, hogy Pollack eredeti elképzeléseit vette figyelembe. Pollack Mihály tervezte a Ludovika épületét is, de a Dégen és Alcsúton épített kastélyok körül is az angol tájképi kertek kialakítását szorgalmazta. Reitter Ferenctől maradt a telepítést követő évekből egy helyszínrajz, ami sok mindent rögzít, köztük egy-egy olyan elemet is, ami sosem épült meg (mint például a múzeumépület mögé tervezett lapidárium), de azért a kertstruktúra a külső-belső sétányokkal, kanyargós ösvényekkel, füves mezőkkel jól kivehető. Pollack sajnos nem érte meg, hogy elkezdődhessenek a kertépítési munkálatok. A sajtó viszont élénk figyelemmel kísérte a kertépítés ügyét, és a közfigyelem nyomására, a planírozás után végül 1855 novemberében ünnepélyes keretek közt elültették a feldíszített „három első fát”, amit Kubinyi Ágoston oldalán a jeles vendégek, köztük Eötvös József és Podmaniczky Frigyes is meglocsoltak, a Kortsák József pesti bádogosmester által külön erre az alkalomra készített öntözőkannával.
Csak nem ez az a kanna, amit a főlépcsőházban, a kupolaterem bejárata melletti Than Mór-festményen látunk? A jövőbe vetett hit allegóriáján egy meglehetősen modern vonalú, praktikus öntözőkanna áll a karján gyermeket tartó nőalak és egy optimistán zöldellő kis facsemete mellett. Ez a motívum többször feltűnt a múzeum mostani kiadványaiban. Netán megvan még ez a kanna mint a kertalapítás egyik tárgyi tanúja?
Nincs rá bizonyítékunk, hogy ez ugyanaz a kanna lenne, mert a valódi tárgy sajnos nincs már meg, pedig magam is sokat kutattam utána. Egy darabig meglehetett, talán használták később is, de idővel elkeveredett. Viszont ami biztos, hogy a kertet már az első faültetés után birtokba vették a környékbeliek, annál is inkább, mert ez volt az egyetlen zöld közterület a városfalnak ezen a felén. A Múzeum körúttal átellenes oldalán akkoriban emeletes kőházak, bérházak álltak, míg a múzeumépület mögött a nagy árvíz után hozott kőházépítésre vonatkozó rendeletig egy határozottan lepusztult, vályogviskókkal teleszórt terület húzódott. Igazi lökést az adott a területfejlesztésnek, értsd akkor lett a környékből palotanegyed, amikor a (ma Bródy) Sándor utcai oldalon 1865-ban felépült a Képviselőház (ma az Olasz Intézet épülete – szerk.), és a Főrendi Ház a múzeum dísztermében kezdett ülésezni. A politikai és kulturális központtá váló környéken a tüntetések ismét a múzeum körüli szabad területen összpontosultak, onnan igyekeztek megzavarni az üléseket. A Múzeumkert fáin csüngő, bekiabáló tüntetőkről a képviselő Mikszáth Kálmán is megemlékezik, akit én egyébként felismerni vélek az egyik archív képen, amint egy múzeumkerti padon üldögél. A képviselők is átjártak a kertbe, sok kérdés dőlhetett el már akkor is a plenáris üléseken kívül, akár éppen az árnyas fák alatti padokon. Akkoriban a Sándor utcai bejárat volt a múzeumba látogatók számára a főbejárat, a főlépcsőt és a homlokzati bejárót csak a képviselőház tagjai, a főrendiek használták egészen 1902- ig, a Parlament felépítéséig, amikor az ülések átköltöztek a Steindl-féle épületbe. 1861-ből van egy olyan ábrázolásunk a Nemzeti Múzeumról, amelyen a következő felirat olvasható: „Magyar Országháza Pesten”, ami tehát a múzeumépület másik funkcióját hangsúlyozza. Lehet, hogy még arra sem figyelt fel mindenki, hogy a mostani húszezer forintos papírpénzen is a Múzeumkert akkori állapotát láthatjuk. Slowikowsky Ádám az ideiglenes Magyar Képviselőházról 1865-ben készített, színezett metszetén, az ábrázolt épület előterében a múzeum kertjének már fákkal és bokrokkal sűrűbben teleültetett sarkát ábrázolta. A képen jól felismerhető az 1861-ben felállított Kazinczy-szobor és van néhány, a kanyargós ösvényeken sétálgató pár is. A park ugyanis hamar az irodalomban is megörökített szerelmi találkahellyé vált. Az újsághirdetésekben, párkereső rovatokban is egyre gyakoribb helyszín vagy jelige lett a Múzeumkert. A kert e funkciója ihlette A Múzeumkert előtt várlak én… c. egykori slágert. De persze nemcsak a szerelmesek találkahelye volt, mert Edvi Illés Aladárt idézve a millennium idején „a Nemzeti Múzeum parkja a belső körúton valóságos áldás a belváros és Józsefváros gyermekvilága számára”. Ne feledjük, hogy tényleg ez volt messze s távol az egyetlen közpark a környéken (a Károlyi-kert akkor még a palota belső, magánkertje volt, csak a húszas évek végén vásárolta meg a főváros és tette látogathatóvá). 1856-tól invalidus '48-as honvédeket, később a solferinói vagy königgrätzi veteránokat fogadtak fel pár krajcárért parkőrnek, ők vigyáztak a rendre. A bicegő „csőszöket” persze könnyedén kijátszották a gyerekek, és ha valami balul sült el, akkor leadták a drótot, és az egész csapat a hátsó kapukon át menekült.
A Pál utcai fiúk például?
Ők a leghíresebb gyerekek, akik a kertészház körüli, akkor már otthonosan csak Muzinak (később Muzicskának) becézett hátsó, kevésbé reprezentatív kertrészt tekintették saját birodalmuknak. A regény külön megemlíti a sok akác- és ecetfát, ami szinte vadonná állt össze. Nem volt kiépített játszóterük, csak később, az 1950-es években kaptak homokozót és mászókákat, hagyományos vasból hajlítottat. Molnár Ferenc, akkor még Neumann Feri, legjobb barátaival, a Pásztor gyerekekkel labdázott és persze golyózott a Muziban, elég csak a híres „einstand” jelenetet felidézni, ami épp itt játszódik. Pásztor Árpád is jó tollú újságíró lett és ő is írt egy gyerekregényt Muzi címmel 1930-ban, amelyben kifejezetten a nyolcvanas-kilencvenes évek múzeumkerti gyerekvilágának állított emléket. Körjátékokat, futóversenyt is játszhattak a gyerekek, de labdázni például tilos volt a kertben. Azért ezt a szabályt gyakran megszegték, amivel sok kárt is okoztak, egyrészt a betört ablakokkal, másrészt azzal, hogy zavarták a múzeum tudományos tevékenységét, hiszen a munkaszobák nagy része az épület földszinti részén volt elhelyezve, ahol manapság is. A hetvenes évek elején éppen ezért telepítettek az épület hátsó frontja mentén a fal közelében egy tiszafa-sövénysort védő sávként, kicsit eltolva a sétányt az épülettől. Ezzel, azaz a labdázással kapcsolatosan még egy érdekes dolgot említenék: amikor néhány éve egy-két nagyon öreg, odvas fát vágtak ki, a kidöntött fák odvaiból kigurultak az elmúlt ötven-hatvan év alatt a lombok között nyomtalanul eltűnt labdák. Ezeket legutóbb a Múzeumok Majálisán ki is állítottuk a múzeumban. A korabeli fényképeken rengeteg babakocsit is látunk a parkban. Akkor még nem volt ilyen forgalom, legfeljebb a körúti lóvasút, így a dadák, nörszök ide hozták ki levegőzni a kisebbeket és persze maguk is szívesen pletykálgattak a zöldben.
A 19. század vége felé nemcsak séta-, levegőző-, találkahely volt a kert, hanem újra nagyobb tömegeseményeknek is helyet adott.
A Nemzeti Múzeum feketével bevont oszlopcsarnoka és a főlépcső kegyeleti hellyé is vált, a lépcsőt teljesen beborították a koszorúk, ilyen alkalmakkor a gyászoló tömeg nemcsak az épület előtti részt, a kertet, hanem a körutat is teljesen elfoglalta. Az első ilyen kegyeleti aktusra 1861-ben került sor, Palóczy László korelnök, majd nem egészen két héttel később az ellenzéki politikus, az öngyilkos Teleki László temetésén, melyen 100 ezres tömeg gyűlt össze a múzeum előtt. De ennél is nagyobb megmozdulás volt Kossuth Lajos temetése 1894- ben. Ezen és tíz évvel később az írófejedelem, Jókai Mór temetésén már csak belépőjeggyel lehetett részt venni. Később többek között Görgey Artúrt, Eötvös Lorándot, Ady Endrét, Bem apót vagy Klebelsberg Kunót is innen kísérték utolsó útjára.
Sírkert viszont sosem lett a Múzeumkert, igaz?
De, sajnos arra is sor került. Szovjet és német katonákat temettek ide a második világháború alatt, az ostrom idején. 1945 elején komoly harcok folytak a parkban, vagy inkább a park maradványai között. A homlokzati díszkert helyén '44 óta óriási légómedence éktelenedett, amit használtak is, mert az épület sok, 72 találatot kapott. A Múzeum utcai oldalon egy csata is kibontakozott, a nagyobb fákat kivágták, az orosz aknavetők optimális működtetése érdekében. A szovjet katonákat ünnepélyes keretek között Arany János szobránál temették el, míg a németeket csak később földelték el. Egyébként sírt ásni nem volt egyszerű, mert nagyon fagyos tél volt. Horrorisztikus történeteket meséltek nekem a múzeum óvóhelyén megbújó, akkor gyerek Fettich-testvérek, akik a harcok és bombázások szünetében feljöhettek a levegőre játszani, tették ezt romok és temetetlen, megfagyott halottak között. A kert siralmas állapotban lehetett, még 1947-ben is folyt az aknamentesítés. A nehéz katonai járművek átgázoltak a parkon, és nem utoljára tették ezt, mert aztán '56-ban újra jöttek a lánctalpasok.
Hiszen akkor nem is tudott magához térni a kert…
A háború után nagyon igyekeztek mielőbb használhatóvá tenni, mert a szétlőtt Budapesten a Múzeumkerthez hasonló békés szigetek nagyon sokat jelentettek a környéken lakóknak. 1952-ben a százötven éves évfordulóra az épületen is folyt a tatarozás és nagyobb kerti munkálatok is történtek. Nagy mennyiségű fát ültettek, a mai kert öreg fái jórészt ebből a telepítésből származnak. Az addigi elképzeléssel szemben, ami a homlokzat fenséges látványát takaratlanul kívánta érvényre juttatni, szilfákat ültettek a főlépcső északi oldalára.
Melyek a kert legöregebb fái, és mi lesz a sorsuk?
A kert jelenleg legöregebb fái egy hatalmas bálványfa és két nagy japánakác. Előbbi a park legnagyobb, 123 cm törzsátmérőjű fája, amely a Bródy Sándor utcai oldalon található, de sajnos már csak a vastag háncsa tartja egyben, belül teljesen elkorhadt. Az említett öreg japánakácok közül az egyik közvetlenül a Pollack Mihály téri bejárat mellett nőtt, mégpedig akkorára, hogy már láthatóan nyomja ki a kerítésfalat és megbontotta a kapu lépcsőjének mellvédjét is. Sajnos a bálványfához hasonlóan ez is menthetetlen, hiszen gyökérkorhadt egyedről van szó. Meg lehetett menteni viszont azt a japánakácot, amit még valószínűleg 1880-ban ültettek a főlépcsőtől jobbra. Az akkori reprezentatív kertrendezést a Fleischmann és Weber cég végezte párhuzamosan a Várkert Bazár kertjeinek kialakításával. A körút nyomvonalának megváltozása miatt akkor egy sor fát és cserjét ki kellett vágni a múzeum kerítésénél (mellesleg hasonlóan szörnyülködtek vagy sajnálkoztak az emberek és cikkeztek az újságok, mint manapság). Valószínűleg az a „három első fa” is áldozatul esett, amit a Bródy Sándor utcai sarkon ültettek el a kertavatáskor. Az említett japánakác viszont a pótlásokkal egy időben kerülhetett a homlokzat elé, mert a Kossuth-temetés képein, 1894-ben kb. 15 éves nyurga fának látszik. Ma így már 137 éves, és reméljük, még bőven megéri a 150-et is. Sajnos azonban azt is be kell látnunk, hogy a fák életének is vége van egyszer. A Múzeumkert megújítása előtt nagyon fontosnak tartottuk, hogy megtörténjen a park fás szárú növényzetének teljes felmérésére. Ez tavaly ősszel el is készült (a részletes jelentés, fákra és cserjékre lebontva olvasható a múzeum honlapján is – szerk.), és ennek alapján kezdte meg ez év januárjában a Főkert a fák ápolását, azaz a korhadt ágak visszavágását, az odvas, üreges részek kezelését, hogy amelyik öreg fánál lehetőség van rá, meghosszabbíthassuk az életét pár évvel vagy évtizeddel. Sajnos a növényállomány annyira elöregedett és elhanyagolt állapotba került az utóbbi fél évszázadban, hogy a több mint kétszáz fa közül 38-at mindenképpen el kell távolítani, mert fokozottan balesetveszélyesek. Közismert, hogy elsősorban a viharok tudnak óriási károkat okozni. Persze korábban is így volt ez, például a legnagyobb természeti csapást közvetlenül az első világháború előtt (1914 júliusában) szenvedte el a kert, amikor egy hatalmas nyári vihar tövestül csavarta ki a még az első telepítésből származó óriási fákat, főleg az északi oldalon, ahol Pollack feltöltette a területet, amely a kerítés lábazati magasságán most is jól látszik. Mivel teljes közműcsere is lesz a kertalakítás során, nagy mennyiségű földet fogunk megmozgatni, úgyhogy számítunk arra, hogy a föld alatt is találunk nyomokat, akár a kertszerkezetre, akár a történeti eseményekre vonatkozóan. Pollack mester annak idején a feltöltés miatt külön kérvényezte, hogy minden törmeléket és szemetet ide hordjanak a városból, szóval ami akkor szemét volt, abból ma akár még értékes információkhoz is juthatunk.
A kert ma is egyetlen színes pontját az előkert virágágyásai jelentik Arany János szobra körül. A természetesnek ható ligetes park az angolkertek leglényegesebb alapanyaga és egyben látványeleme, amitől távol áll a mértanias gruppokba rendezett virágágyások színessége. Pedig ma ez a park egyik leglátványosabb része, és tudjuk, hogy valójában már a kortársak is lázadoztak a „zöld sivatagok”, a „zöld unalma” ellen. Mikor kerültek először virágok a Múzeumkertbe?
Minden bizonnyal már az 1880-as kertrendezésnél is telepítettek kisebb virágágyásokat az egyes kertegységekbe. Az 1893 májusában avatott Arany-szobor mellett a központi parterek kifejezetten reprezentatív előkertként funkcionáltak, de kezdetben nem annyira virágágyásokból, mint inkább örökzöldekből kialakítva. Később már voltak gruppok elöl is. Azért nehéz megmondani, hogy az ilyen változékony és könnyebben megváltoztatható kerti elemek pontosan hol lehettek, mert szinte mindig az épületet fotózták és fotózzák ma is, ráadásul szinte kizárólag a főhomlokzat felől. A két oldalsó részről sokkal kevesebb képi információval rendelkezünk. (Az épület hátuljáról pedig mindössze egyetlen fotó maradt ránk a két világháború közti időszakból.) Van azért pár érdekes kerti részlet, amit a korabeli fotók árulnak el nekünk. Például nagyon kedvelték a dézsákban kiültetett, a sétányok mellett és az előkertben is elhelyezett mutatós agávékat. A szobrok körüli intimebb kertrészleteket is innen ismerjük. Volt, amelyik mélyített virágágyásban állt, vagy borostyánnal befuttatott előtérrel, sövényfallal emelték ki. A Herman Ottó-emlékművet a saját anyagához hasonló mészkő tömbök körítették, tehát a szobrokat mindenütt megtisztelték valami látványelemmel. 1894-ben épült meg a kertészház mellett a múzeum saját üvegháza, úgyhogy onnantól kezdve maguk palántáztak és a múzeum mindenkori kertésze nevelte az egynyári virágokat a kisebb ágyásokban. A múzeumban a főkertészi státusz 1953-ban szűnt meg, amikor a Főkert átvette a kert mint közpark fenntartását.
A szobrokat tehát a múltban kertészeti eszközökkel is kiemelték. Erre most is szükség lenne, mert a kert annyi kényszerű változáson ment keresztül, hogy időközben a szerkezetátalakítás miatt a szobrok körül néhol elfogytak az utak, van, amelyik szinte elvész a zöld háttérben, bokrok takarásában, pedig a Múzeumkert szoborkert is egyben. A szobrok környezete is hangsúlyos eleme az új terveknek?
Fokozott figyelmet fordítanak erre a tervező kollégák, figyelembe véve a korabeli kialakítást, de akár a helyváltoztatás is belefér, ha az a szobor láthatóságát, értelmezhetőségét szolgálja. Az elsőként emelt Berzsenyi- és Kazinczy-szobrok mellett annak idején még kis pihenőligeteket alakítottak ki. A szobrok köré jellegzetes öntöttvasból készült, „ágacska” típusú padokat (naturalista, görbeág-forma lábuk volt) vagy Buchwald-székeket állítottak. Igaz, hogy aki le akart ülni, annak 1945-ig pár krajcárt kellett a padpénzt szedő úgynevezett „Buchwald-nénikéknek” fizetni. Most még nem dőlt el, hogy a korabeli padok mintájára készülnek-e majd az újak, de az biztos, hogy sokkal több ülőhely lesz a kertben és a szocialista ipar termékei, a léces csővázas padok végre eltűnhetnek. Jelenleg a park látogatóinak többsége a napos főlépcsőn üldögél, a fiatalabb generáció feltehetően azért is, mert ott még befogható a múzeum wifije. A kertmegújításnál az ilyen láthatatlan, ám ma már nélkülözhetetlen dolgokat is figyelembe kell vennünk, úgyhogy hamarosan megvalósul a Múzeumkert teljes lefedettsége. Visszatérve a szobrok ügyére: még szoboráthelyezésre is sor kerül, például a homlokzat elé, a lépcső mellé költözik át a múzeumalapító Széchényi Ferenc szobra, amit 1902-ben értelemszerűen a múzeum akkori főbejárata közelében, a Bródy Sándor utcai kapu mellett állítottak fel. Most főigazgatói döntés született arról, hogy helyet cserél a Forum Romanum-oszloppal. A Múzeumkert hátulja is mozgalmasabb lesz, a Monti- és a Wysocki-szobrok között a kertészház mellett végre víz is lesz a kertben, kis szökőkút, csobogó szerepel a terven. A jelenlegi parkoló helyén pedig egy izgalmas, új tematikus játszótér lesz a Pál utcai fiúknak dedikálva. Fontos változás, hogy a Múzeum utca felől is meg lehet majd közelíteni a játszóteret és az épületben hamarosan megépülő római udvart, emiatt az Apolló-szobor nem is mozdul jelenlegi helyéről. A valamikor szintén ezen az oldalon álló Kisfaludy-szobor 1945-ben, a múzeumkerti csatában semmisült meg (valószínűleg fedezékként használták), most a helyreállított másolata van itt, a ma már kordokumentumként értékelhető feliratával együtt: „A fasiszta háború 1944-ben (valójában 1945- ben – a szerk.) költőnk emlékművét romba döntötte. Budapest dolgozó népe a mellszoborrészt lemásoltatta és 1952. évben felállította.” Persze nemcsak a szobrok kapcsán tudnánk történeti vezetést, múzeumpedagógiai foglalkozást tartani a kertben, de akár a kert növényei vagy Herman Ottó szellemében a madarak bemutatásával is, ha nem is olyan alapossággal, mintha az egy botanikus kertben valósulna meg. 1908- ban volt már egy hasonló kezdeményezés, amikor a közparkokban és itt a Múzeumkertben is ismertető táblával látták el a különlegesebb növényeket. A hetvenes évekbeli fotókon pedig látszik, hogy madáretető is volt a fákon, ezt a hagyományt is érdemes lenne feléleszteni.
A 2016 májusában kiírt „A Múzeumkert mint történeti közpark átfogó, a hagyományt sokoldalú fejlesztési eszközök segítségével szolgáló rehabilitációja” tárgyú ötletpályázatra 12 pályamű érkezett. Az első díjat a Tér-Team Kft. nyerte (Szabó Gábor, Szende András, Juhász Kristóf Attila, Győre Viola, Orbán Nóra), a második díjat a Pagony Kft. (Bognár Emese, Rahnama Azadeh), a harmadikat Stéhli Zoltán Imre érdemelte ki. A Magyar Nemzeti Múzeum a pályázat három helyezettje mellett még három pályaművet megvásárolt. További információ a pályamunkákkal kapcsolatban a múzeum honlapján található: www.mnm.hu/hu/muzeum/muzeumi-i...