Zene vagy szín
Leonardo mindenkin kifogott, Ross Kingen is, pedig ő már megbirkózott a sokkal nehezebb természetű Michelangelóval és az első látásra kevésbé érdekes témával, Brunelleschi firenzei kupolaépítésével is, hogy csak az itáliai feldolgozásoknál maradjunk.
![](/app/archive-pictures/70/70-11-1.jpg)
Nemcsak megbirkózott, hanem valóságos rajongótábort szerzett, alig vártuk, hogy megjelenjen a következő Ross King-opus, ami ráadásul a világ második leghíresebb művével foglalkozik, az Utolsó vacsorával. Hiszen az első nyilvánvalóan a Mona Lisa. Aztán itt is volt már a kezünkben a The Guardian által „világos okfejtés, áradó mesélőkedv” fordulattal jellemzett könyv magyar kiadása, meglepő módon ragaszkodva ahhoz a tradícióhoz, hogy magát a művet, a világhíres freskót ne nagyon lehessen látni. Az Utolsó vacsorában az a legcsodálatosabb, hogy legenda és konzervált mű olyan arányú elegye, amely minden rajongást és minden belemagyarázást lehetővé tesz, hiszen még az se nagyon tudja tanulmányozni, aki Milánóban járva veszi a fáradságot, és elmegy a Santa Maria delle Grazie valamikori refektóriumába. Látványban a könyv sem fog segíteni, lehet, hogy megfizethetetlenül drága lett volna valami rendes kép joga? Vagy ez volt a koncepció: egy olyan freskó esetében, amin alig-alig található meg Leonardo keze nyoma, úgyis felesleges a drága illusztráció. Az Utolsó vacsora persze nem is igazi freskó, mert Leonardónak nem volt a kisujjában a freskófestés, de ha benne lett volna, akkor is új megoldásokkal próbálkozik, hogy a vakolaton kialakuló (a mész és a pigmentek reakciójából üvegszerű anyag képződik) tompa színeket felválthassák a tempera-, vagy aztán inkább olajfestékek intenzív, tüzes színei. Nem a hagyományos, jól bevált anyagokkal dolgozott, és nem a nedves vakolatra, hanem bekente például ólomfehérrel a már kiszáradt felületet, mondhatni lealapozta, hatalmas és méregdrága olajfestményt készített, amely azonban alig néhány évtized múlva elkezdett leválni a falról. Annyi ideig azért fennmaradt, hogy elterjedhessen róla, mennyire nem volt fogható semmi sem ahhoz az élénkséghez, amit Leonardo Utolsó vacsorája jelentett az addigi utolsó vacsorákhoz képest, mind az alakok elrendezése, a jelenet életszerűsége, mind a színek és a modellálás szempontjából. De ha már a színeknél tartunk: Ross Kingben itt inog meg a bizalom, a színeknél, amikor arról ír, mekkora újdonság volt az árnyékba színt keverni, valami kis kéket, vagy hogy a komplementerek használata egy-egy szín intenzívebbé tételéhez csak a 19. század találmánya. Itt bukik ki először, hogy a különböző adatok, történetek, anekdoták és friss kutatási eredmények hatékony összelapátolása és olvasmányos újratálalása (e képességük miatt annyira lehet irigyelni az amerikai, vagy Ross King esetében a kanadai szerzőket) saját kutatás,a korszak valóban elmélyült ismerete nélkül nagyszerű táptalaja a tévedéseknek, hibás következtetéseknek, amikből egy is el tudja rontani az egész készítményt. Friss az élmény, Keserü Ilona balatonfüredi kiállítása és az ehhez készült katalógusban Kovács Anna Zsófia tanulmánya a színváltásnak fordított, a kiállítás címét is adó cangiantéról, amit röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a közép-itáliai festészetben már a 14. században kialakult, főleg drapériákon alkalmazott festői fogás, amikor is az árnyékot egy világosabb szín komplementerével oldják meg. Például ilyenkor egy sárga szövet zöldbe vagy kékbe vált a képen. Tehát bármennyire zseniális volt Leonardo, ezt például nem ő találta fel. Kicsit keserű lesz tehát a szájíz, hiszen az „áradó mesélőkedv” megkövetelte olvasási tempót ezentúl meg-megakasztja az állandó utánagondolás. De szerencsére rengeteg más dologhoz meg nem kapcsolódnak itteni kiállítások, friss olvasmányélmények, nincs róluk tudás, úgyhogy lassan visszatér a bizalom, sőt a legnagyobb dolog is megtörténik, a könyvből elénk lépő, rózsaszínű és karmazsin ruhatárral rendelkező, szodómia miatt többször feljelentett, a hegyekben magányosan túrázó és ásványokat gyűjtő, vegetáriánus, mindennek utánakutató és utánagondoló, határidőket betartani képtelen, folyamatosan koncepteket gyártó, egy egész műhelynyi embert foglalkoztató protomodern alak felülírja a gyerekkori tévésorozat Leonardo-képét, amitől meg kellett őrülni, mert csak a filmzenei kísérettel együtt tudott mindig felbukkanni. Hát neki most egy időre vége, egy darabig biztos erősebben fognak hatni a zenénél a színek. A rózsaszín és a karmazsinvörös. A rózsaszín és a karmazsinvörös.
Ross King: Leonardo és az Utolsó vacsora. Fordította Makovecz Benjamin. Park Könyvkiadó, Budapest, 2014. 415 o., 4990 Ft