Fonal halad át 400 tű fokán

Vera Molnar életmű-kiállítása az egri Kepes Intézetben

Kumin Mónika

Illetve: Ligetfalvi Gergely (szerk.): Egy százalék rendetlenség. Vera Molnar életműkiállítása az egri Kepes Intézetben. Kepes Intézet, Eger, 2012

Ötvenkét éves volt, amikor 1976-ban megrendezte első egyéni kiállítását a Polytechnic of Central Londonban. Életművét, mely évtizedeken keresztül szorosan kötődött férje – a festőnek indult, majd kísérleti pszichológiára váltott – François Molnar kutatásaihoz, a közelmúltban több magyar nyelvű kiadvány és kiállítás is bemutatta. (1) Művei nem hiányozhatnak a konkrét és/ vagy absztrakt profilú magángyűjteményekből (Szöllősi-Nagy András – Nemes Judith, Vass László, Offenbächer Ferenc) sem.

Művészetének ismerői rendszerint kétféle kontextusban értelmezik oeuvre-jét: egyrészt az európai modernista művészeti hagyomány felől, melyet hommage-képein folyamatosan definiál, újraértelmez, másrészt a (természet)tudomány felől, mely Vera Molnar saját írásainak is elsődleges hivatkozási alapja. Művészettörténeti kontextusa a nemzetközi konkrét művészet, melybe konzekvens kurátori munkával Maurer Dóra és a – Vera Molnart is tagjai közt tudó – Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) próbálja bevonni a hazai pályát.

Kepes Intézet, Eger
 
Talán nem véletlen, hogy a most nyíló egri Kepes Intézet – nemcsak a névadóval való személyes ismeretség, de a hasonló természettudományos indíttatás okán is – egy impozáns, monografikus igényű Vera Molnar-tárlattal és a kiállítás kurátora, Ligetfalvi Gergely által szerkesztett igényes katalógussal debütált.
 
A kiállítás az oeuvre-t leginkább meghatározó két leitmotiv, a négyzet és az hommage-ok körül összpontosul. Noha Vera Molnar nyilvános szereplése későn indult, a művészi referenciapontok kijelölése már a negyvenes évek közepe óta folyamatosan tart. Az olyan művek, mint a Décomposition d’un Mondrian (1954), az À la recherche de Paul Klee (1970), a Peinture suprematiste (1992) a művész elődöket kisajátító játékos gesztusáról árulkodnk. Molnar mintegy beleszövi magát a művészi, tudományos és kultúrtörténeti referenciák hálójába.

A le recherche de Paul Klee I., 1970
 
A tudományos narratívát ezúttal Szőllősi-Nagy András tanulmánya képviseli, matematikai analógiákkal jelölve ki Vera Molnar "strultúrált-sztochasztikus" művészetének helyét az információelmélet, a valószínűségelmélet és a szemiotika "tágabb mezőjében". (2) Saját munkamódszeréről a művész a François Molnarral közösen kidolgozott Molnart-programot ismertető szövegében ad frappáns összefoglalást. Az 1959-től a „machine imaginaire”, majd a hatvanas évek közepétől a valódi számítógép és a plotter segítségével generált művek tétje az alapformákhoz hozzáadott „1% rendetlenségből” adódó variációs lehetőségek szisztematikus végigjátszása. Bár a folyamat teljesen mechanikus, a képmező manipulálásának célja a „kielégítő esztétikai állapot” létrehozása.(3) Vagyis a művész dönt és szelektál, a számítógép csak eszköz, vagy az egyik sokatmondó képcím szerint: „a számítógép a kéz tükre”.
 
A kiadvány másik nyeresége a művész francia monográfusa, Vincent Baby tanulmánya az életmű livrimage-airól. A Vera Molnarra jellemző nyelvi lelemény (magyarul talán kevésbé frappánsan: kép[es] könyv-ként fordítható) olyan, gyakran csak egy-egy példányban megjelent „lapozható képekre” utal, mely – Molnar szándéka szerint – „nem olvastatja, hanem láttatja magát”.(4) Az írást, mint a referencialitástól eloldódott képi jelhagyás problémáját az édesanyja írásképét idéző, felülíró Anyám levelei (1984–1990) című sorozat érinti a legmélyebben. Az íráskép gesztuális jellege viszont egy másik műcsoport – Cézanne hegye – a Montaigne Saint-Victoire görbéjéről készült spontán tépések és más gesztus-jellegű munkák felé mutat.

A le recherche de Paul Klee II., 1970
 
A gesztusfestmények, görbék, hajtások és csomók egyúttal az életmű kezdettől jelen lévő személyes, érzéki, spontán "másik" oldalára irányítják a figyelmet. Ebben a sorba illi az Hommage à Dürer – Fonal halad át 400 tű fokán (1989/2004) című munka is.(5) Kedvenc ábráját – Dürer Melankóliájának mágikus négyzetét – Molnar 5×5-ös formában ismétli. A számok helyét tűk, a köztük lévő random kapcsolati útvonalat pedig a fonal jelzi. Így a szigorúan programozott geometria, a tűhöz és cérnához fűződő asszociációk révén, a hagyományos női tevékenységeket (pl. a kézimunkát) is játékba hozza.
 
A történet azonban még tovább gördíthető. Például a történeti kontextus irányába. A kultúrákon átívelő emigráns művészet „sikere” a befogadó ország (domináns) társadalmi és művészeti gyakorlatához és intézményrendszeréhez történő hasonulás mikéntjétől (is) függ. Ebből a szempontból érdemes utalni a François és Vera Molnaron kívül többek közt François Morellet és Yvaral (Jean-Pierre Vasarely) által 1960-ban alapított nemzetközi szellemiségű G.R.A.V.-ra (Group de Recherche d’Art Visuel), mely az individuális kifejezés helyett egy hangsúlyosan kollektív, a művészetet a vizuális kutatás „szolgálatába” állító, tudományos interdiszciplináris pozíciót képviselt. A G.R.A.V. és a hasonló irányelveket valló experimentális csoportok (Gruppo T, Gruppo N, Zero, Equipo 57), vagy a Max Bill nevével fémjelzett ulmi Hochschule für Gestaltung utolsó védbástyai voltak a húszas évek konstruktivizmusából eredő, a kutatást, a tudományt, a „laboratóriumi művészetet” szem előtt tartó – posztmodern által diszkreditált – racionalista tradíciónak.

Vera Molnar, Cabourg, 2003 © Sarkantyu Illés
 
Ebben az összefüggésben Vera Molnar története a beilleszkedés, a hasonulás, egyúttal az „elkülönböződés” meglehetősen komplex történeteként is olvasható. A „perifériáról” érkező – nem franciának, ráadásul nőnek született – művész a geometrikus absztrakció neutrális, sőt „beszédesen” indifferens nyelve mellett döntött egy olyan közegben, ahol a lírai absztrakció és a tasizmus uralta a diskurzust. Hogy aztán a matematika és az információelmélet maszkulin rendjében éppen ő legyen az (egyik) első komputerművész. A „struktúrát és véletlent összekapcsoló” szisztematikus geometria tűfokán áthaladó érzéki, személyes szál okán életműve alkalmas lehet a konkrét művészethez kötődő hagyományos értelmezési keretek feszegetésére, és válhat a kánont „feminin oldalról” újraolvasó intézményi önreflexió részévé (elles@centrepompidou, Centre Pompidou, Párizs).

 
Jegyzetek:
(1) A legfontosabbak: Vera Molnar: Hommage à Dürer- variációk / François Morellet: Jelzések. Vasarely Múzeum, Budapest, Paksi Képtár, 2008. (Lásd Lénárd Anna: A vonal teste. Artmagazin 2008/3. 50–53. – a szerk.) Vera Molnar / Cézanne. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2010; François Molnarról: Faludy Judit (szerk.): A tekintet szintaxisa. François Molnar válogatott tanulmányai a kortárs művészet tükrében. MTA-MKI–Gondolat, Budapest, 2011.
(2) Szöllősi-Nagy András: Vera Molnar a négyzeten. Adalékok Vera Molnar generatív művészetének megértéséhez: kontextus és kronológia. In: Ligetfalvi Gergely (szerk.): Egy százalék rendetlenség. Vera Molnar életmű-kiállítása az egri Kepes Intézetben. Kepes Intézet, Eger, 2012. 149–167.
(3) Vera Molnar: A Molnart program (1974–1976) bemutatása. In: Egy százalék rendetlenség. 15–21.
(4) Idézi: Vincent Baby: A „livrimage”(1999). In: Egy százalék rendetlenség. 16.
(5) A mű egyik installáció-változata volt látható a Paksi Képtár Vera Molnar: Hommage à Dürer-variációk / François Morellet: Jelzések című kiállításán is (http:// paksikeptar.hu/keptar/video_archivum.php).