A Holokauszt hosszú árnyéka - II.
A hazai műtárgyak sorsa a háború végén
Divatos vitatéma: felszabadulás, megszabadulás, megszállás? A magyarországi műtárgyak esetében a Vörös Hadsereg bevonulása egyáltalán nem volt felszabadulás. Az előző részben a bevonulás egy vonatkozásáról, a bankok kifosztásáról mondtuk el, hogy nem volt egyéb közönséges háborús bűncselekménynél, fosztogatásánál. Az eseményeket még ijesztőbbé tette, hogy mindez központi, állami elképzelések alapján, hatósági intézkedésként valósult meg. Ma már az is köztudott, hogy mindez egy létesítendő Sztálin Múzeum alapjául szolgált volna.
A kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére hivatalos zárcímkéje A címke Ferenczy Károly e cikkben reprodukált festményének hátoldalán látható.
Említettük az előzőkben, hogy szovjet részről komolyan készültek a magyarországi múzeumok kifosztására. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert éppen azok a dolgok, amelyekre szemet vetettek, nem voltak Budapesten akkor, amikor — váratlanul hosszú ostrom után — sikerült a fővárost elfoglalniuk. Akkorra ugyanis, Csánky Dénes főigazgató irányítása, néhány múzeumi szakember és több pénzügyőr munkájával, ha mostoha körülmények között és rosszul csomagolva is, de sikerült a múzeumi műtárgyakat kimenteni a frontzónából, és viszonylagosan békés (a szövetségesek által persze bombázott, helyenként a nyilasok által rettegésben tartott) területre irányítani.
A szállítmányban két igazán terjedelmes egység volt. Az egyik a Szépművészeti Múzeum anyagának válogatott része (a közhiedelemmel ellentétben nem az egész), benne a régi képtár, a modern képtár, a rajzgyűjtemény és a metszettár legsúlyosabb darabjai. Itthon maradt viszont a magyar képek tetemes hányada, a szoborgyűjtemény, számos rajz és rengeteg metszet, valamint az ókori egységek csaknem kivétel nélkül. A másik a magyar zsidóság műkincseinek azon részét jelentette, amely nem pihent a bankokban. Csánky, ez a középszerű festő és nem egészen ügyetlen akvarellista (1885—1972), a szakmai sztereotípiák szerint a mindinkább jobbra tolódó keresztény kurzus kreatúrája volt, s a kiváló Petrovics Eleket, a Szépművészeti Múzeum korábbi vezetőjét azért távolították el, hogy a múzeumok területén amatőr Csánkynak helyet csináljanak. A szakma elfelejti, hogy Csánky már az 1920-as években foglalkozott múzeumi ügyekkel, s első igazgatója volt a Székesfővárosi Képtárnak. Ott nagyszerű szerzeményező volt, melynek az anyag örököse, a Magyar Nemzeti Galéria látja leginkább hasznát. Nem csupán festő volt, hanem megfelelő, bár nem tudományos igényű, művészettörténeti felkészültséggel is rendelkezett, amit az évekig tartó németországi és hollandiai tanulmányai alatt szerzett. Mellesleg Petrovics a nyugdíjazásakor már hatvankét esztendős volt, ami akkoriban rendkívül magas életkornak számított. Nem vitathatók Petrovics érdemei, de szoros — és korlátolt — értelemben véve természetesen ő is amatőrnek tekinthető, nem is szólva arról, hogy nehezen viselte el maga körül a tehetséges embereket, akik azután el is hagyták az intézményt, sőt néha az országot is. S bizony, számos remekműnek az országból való kivitele ellen sem tett semmit, már persze akkor, ha azok „exportőrei” megfelelően „jó” körökből kerültek ki. A zsidó származásúakkal szemben már valamivel szigorúbb volt, s a kivitelt vagy csak rövid időre tette lehetővé, vagy megfelelő ellentételezéshez kötötte az engedély megadását (jó példa erre Nemes Marcell esete).
GYÁRFÁS JENŐ: Tetemrehívás (vázlat) 1881, olaj, vászon, 109 x 158,5 cm - Wolfner Gyula gyűjteménye, ma Magyar Nemzeti Galéria
Arról a hatóságok már nem tudtak, hogy Csánky, akinek kezében jelentős hatalom összpontosult, az összegyűjtött zsidó vagyont tulajdonosaik szerint tartotta nyilván, állapotuk megőrzéséről tőle telhetően gondoskodott és mindent megtett azért, hogy az országot megszálló német katonaság ne férhessen azokhoz. Emellett még segített is zsidó családoknak abban, hogy műkincseiket elrejtsék, nem titkolva, hogy ezzel értékes darabokat sodornak veszélybe. Több, a zsidótörvények hatálya alá eső műgyűjtő számára azt is lehetővé tette, hogy féltett javait letétként a Szépművészeti Múzeumban helyezhesse el. (Más kérdés, hogy e tulajdonosok többsége soha többé nem kaphatta vissza gyűjteményének darabjait — ez azonban nem Csánky hibája, hanem a háború utáni kurzusok bűne.) Így került a Szépművészeti Múzeum raktárába letétként Wolfner Gyula és Dános Géza gyűjteménye. Csánky Dénes ezeket akkor, amikor a zsidó tulajdonú műkincsek zár alá vételéről kiadták a rendeletet, nem sorolta át a zsidó vagyonok közé, hanem elegánsan átsiklott a tények felett, igyekezvén minden, a tulajdonosokra nézve hátrányos szabályt kikerülni. Nem vadászott a zsidók műkincseire, hanem a tulajdonosok vagy megbízottjaik által bejelentett helyszíneken végezte el a zárolást. A tárgyak tekintélyes részét el sem szállíttatta, csupán zárcédulával látta el és listába vette. Később azonban, a bombázások erősödtével, a tulajdonosok maguk kérték, hogy a múzeum épületébe vigyék be a darabokat, ahol nagyobb biztonságban remélték azokat.
CLAUDE MONET: Bárkák, 1886, olaj, vászon, 73,5 x 92 cm - Báró Herzog Mór Lipót gyűjteményéből Báró Herzog István öröksége. A Zsidó Kormánybiztosság képviselői beszállították a tulajdonos Szemlőhegy u. 29./b alatti villájából a Szépművészeti Múzeumba. Evakuálták majd Szentgotthárdon maradt, így már 1945 nyarán visszakerülhetett a Szépművészeti Múzeumba.
Csánky mindeme „huncutságokat” tettestárs — méghozzá magas pozícióban ülő támogató — nélkül természetesen nem követhette volna el. Ez a személy Mester Miklós (1906—1989) volt, a németek kreatúrájának tekinthető Sztójay-féle bábkormány vallás-és közoktatásügyi államtitkára. A németek bevonulásával kezdődött az az időszak, amikor a magyar zsidó honpolgárok már nemcsak jogaikat, vagyonukat veszítettél el, hanem puszta életük is veszélybe került. Mester Miklós nemcsak elutasította nácik nyílt kiszolgálását, hanem — az akkor már elszigetelt, szigorúan ellenőrzött Horthy bizalmasaként — igen sok előkészített menlevelet juttatott be aláírásra a kormányzóhoz, majd adta át üldözött személyeknek, zsidó életek sokaságát mentve meg ezzel. Stern Samu, a magyar zsidóság egyik vezetője, a háború után, 1945-ben kiadott nyilatkozata szerint: „Különösen azokat a szolgálatokat szeretném kiemelni, amelyeket dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr a Sztójay- és Lakatos-kormány idején a zsidók kormányzói mentesítésének megszervezése terén teljesített, és ami által nagyon sok zsidó család életét mentette meg. […] Dr. Mester Miklós annak idején bizalmasan közölte velem és Komoly Ottóval is, hogy a kultuszkormányzat azért szedeti össze a zsidók tulajdonában levő műkincseket kormánybiztos útján, hogy azokat a rabló németek elől megmentse és alkalomadtán a zsidóságnak visszajuttassa.” Nem kétséges, hogy Mester Miklós és Csánky Dénes igyekezett, amennyire a látszat megőrzésével ez lehetséges volt, konstruktív módon együttműködni a zsidó műgyűjtőkkel. Ezt a múzeumigazgató könnyebben megtehette, munkája egyébként sem volt akkoriban pótolható, Mester Miklósnak azonban a Szálasi-féle rémuralom idején már bujdosnia kellett. Rövid szovjet őrizetet is el kellett utóbb viselnie, s 1951-ben, amikor már joggal hihette, hogy megúszta, mint érdemdús embert kitelepítették, ahonnan csak 1956 után térhetett vissza ez az „osztályidegen elem”.
GIOVANNI SANTI: Misericordia Domini (A Fájdalmas Krisztus, A Halott Krisztus két angyallal, Legyes Krisztus stb. címeken ismert) olaj, vászon, 66,5 x 54,5 cm - Egykor Báró Herzog Mór Lipót , majd fia Hezog István tulajdona.
A Kormánybiztosság iratai fennmaradtak és az abban foglaltak kellő módon fel tudják háborítani a kutatót, még ha hidegvérét a szakma szabályai szerint illenék is megőriznie.
Hiába próbált Csánky korrekt lenni, néhány munkatársa, főleg Pastinszky Miklós, többnyire antihumánusan, arrogánsan lépett fel. Soraiból gyakran kiderül, hogy ez a félművelt, náci és hungarista szellemtől áthatott egyén — aki időnként saját hasznára „zárolt”, s emiatt a háború után megérdemelten le is csukták, ámbár kissé gyanús gyorsasággal szabadlábra is helyezték — mennyire megvetette a magyar zsidóságot. S aztán ott vannak a feljelentő levelek, melyek közt még olyan is akadt, igaz, mindössze egyetlen darab, ahol zsidó jelent fel zsidót. Általánosnak azonban az az írás mondható, amelyet itt egyetlen, de nagyon jellemző példaként közre is adunk:
„Csánky Dénes főigazgató úrnak
Kormánybiztosnak
Szépművészeti Múzeum
Kedves Barátom!
Hazafias kötelességemnek tartom veled, mint a zsidó műkincsek kormánybiztosával, az alábbiakat közölni:
1939. év tavaszán felkért engem Freud Béla zsidó nagybérlő (lakik: Hitler tér 4.sz. I-ső eml.), aki Akarattyán is a „Kath. Vallás És Tanulmányi alap”-tól „Holland-magyar Földbérlő R. T.” álnév alatt nagyobb földbirtokot bérelt, hogy tekinteném meg egy, az ő birtokában lévő, nagyértékű festményt (állítólag eredeti Breighellt), amely, mint mondta, kissé megrongálódott. —
Elmentem pazarul berendezett Hitler-téri lakására, amely számos műtárggyal volt megtömve, és megtekintettem a kérdéses festményt. Kb. 100 x 130 cm nagy festmény vásáros-kocsmázó jelenetet ábrázolt, amelyet igen értékes műtárgynak tartottam magam is. Miután engem annak restaurálására felkért, és kijelentettem neki, hogy csupán murális festmények restaurálásával foglalkozom és csakis azok restaurálására vagyok berendezve, azonban megadtam neki dr. Váály László címét és őt ajánlottam, mint akit én a legmegbízhatóbb restaurátornak ismerek. Meg is beszéltem akkor ezzel a Freuddal, mely napon jövök fel hozzá Lacival, de a nevezett napon a zsidó nem volt otthon. Nem tudom, hogy tett-e ő további lépéseket az ügyben Lacinál, vagy sem, s azt sem tudom, mi lett azzal az igazán értékes műtárggyal s a többi műkincseivel, pompás szőnyegeivel. Jó volna utána nézetni. Itt Polgárdiban is volt lakása, mint mondják, pazarul volt az is berendezve, hátha ide „mentette” műkincseit?
Tudomásodra hozom még, hogy az elmúlt esztendőben, mint Hoffmann Ferenc („őskeresztény cég”) kivitt magával Dunaharasztiba, Wertheimer nevű zsidó színigazgató műgyűjtőhöz, akinek haraszti házában nagyértékű, leginkább magyar művészek műveit szemléltem meg, miután azokat a Hoffmann-cégnek vételre felajánlotta.
Volt ott kb. 15—20 drb. kisebb-nagyobb, igazán museális értékű pompás Karlovszky-festmény, ezenkívül Székely, Lotz, Deák-Ébner, Csók, Vaszary, Rudnay, Boruth, Hollósy, Mednyánszky stb. stb. alkotásai, úgy a falakon, mint különböző fiókokban elraktározva. Volt aztán két márvány portrait-büszt Strobl Alajos mestertől és az asztalokon, állványokon több kisebb-nagyobb bronz szobor, különböző szerzőktől.
Nem tudom, mi lett e műtárgyakkal? Hoffmann talán négy képet vett összesen. Lehet, hogy még most is ott vannak Harasztiban, de lehet az is, hogy Pestre szállította, mert olyasmit mondott, hogy Pesten átalakíttatott egy villát és oda szándékozik átköltözni. A Karlowszky-festmények miatt is érdemes volna utána kutatni.
Úgy tudom, Karlowszky Berci bácsinak házi-zsidaja volt ez a Wertheimer és azért tudott összeharácsolni valószínűleg kisebb-nagyobb kölcsönök fejében annyi nagyértékű Karlowszky-festményt (valószínűleg potom pénzért).
Úgy gondolom, jó szolgálatot teljesítek, amidőn mindezeket nagybecsű tudomásodra hozom, mellyel vagyok a rég barátsággal
Tisztelő híved
Királyfalvi Kraft Károly
Balatonakarattya, 1944. június hó 23-án
Selmecbánya út 12. sz.”
Hát igen, a Breighell meg a Karlowszky. Nem ez a legkellemetlenebb levél, de a többit, bizonyos érzékenységek miatt, inkább nem közölném. Annyit érdemes még hozzátenni, hogy június 26-án „a zsidó” lakásán megtörtént a zárolás és a tárgyakat elszállították. A feljelentő festész úr igazán meg lehetett elégedve.
Hosszú időn keresztül az a téves vélemény tartotta magát, hogy a műkincsek Nyugatra szállítása német parancsra történt. Az ő rovásukon elég sok volt ahhoz, hogy még ezt is oda lehessen írni. Az erre vonatkozó utasítást azonban valójában a Szálasi-kormány adta Csánkynak, akkor, amikor a múzeum igazgatója már magától is cselekedett. Személy szerint Rajniss Ferenc, a magyar antiszemitizmus egyik vezéralakja, akkoriban vallás-és közoktatásügyi miniszter, november 8-án telefonon adta az erre vonatkozó utasítást az igazgatónak. Az elszállítás logikus lépés volt, amelyet a hadihelyzet messzemenően indokolt, a jelek szerint azonban semmiféle szerepet nem játszott ebben a szovjet csapatok fosztogatásától való félelem, amely, ha a szovjet megszállási övezetbe eső német múzeumok és műgyűjtemények röviddel később bekövetkező sorsára gondolunk, indokolt lett volna. Erre nézve megbízható forrás Csánky Dénesnek máig közöletlen emlékirata, melyet azok után vetett papírra, hogy az anyagot átadták a Münchenben székelő Collecting Art Pointnak, a németországi amerikai katonai közigazgatás egyik fontos intézményének. Ebből a kissé bőbeszédű, némiképpen önigazolásként is ható, de más forrásokkal összevetve, tényanyagát tekintve teljesen megbízható szövegből megdöbbentő tény olvasható ki: a művek megmentésének egyetlen módja az volt, amit végül is megvalósítottak. Valamiképpen távol kerülni a frontvonaltól: ez volt az egyetlen cél, semmi taktika, semmi stratégia, csak menni, arra, amerre kevesebb a bomba, kevesebb az ágyú. Azért volt ez az egyetlen út és mód, mert Horthy Miklós kormányai az egész háború alatt nem tervezték meg, hogy vészhelyzetben hová menekítsék a nemzet pótolhatatlan értékeit. Még akkor sem, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Magyarország hadszíntérré válik; a német, s ezzel együtt a jól megérdemelt magyar katonai vereség, elkerülhetetlen. (Aki olvasta Thomas Mann Doktor Faustusát, az az előző mondatot a helyén fogja értékelni.) A magyar politikai vezetés bűnei közül ez persze csupán egy, s nem is a legsúlyosabb. De míg egyéb bűneit gyávaságból, politikai tehetségtelenségtől, mélységes zsidógyűlöletből, embertelenségből követte el, ezt csupán felelőtlenségből, az államügyek kontár intézéséből. Egy, lényegében látszatintézkedést — ennyivel tartozunk a tényeknek — mégiscsak tettek: négy ládában 169 kép, 8 szobor és 442 grafikai mű került 1944 áprilisában a Nemzeti Bank veszprémi bombabiztos óvóhelyére. Ez éppencsak a semminél volt egy árnyalattal több, ráadásul a Nemzeti Bank, mint utóbb kiderült, e kincseket meglehetősen hanyagul kezelte. De legalább nem „hűtlenül”.
GIOVANNI BATTISTA TIEPOLO: Aeneas megdicsőülése, 1762-1766, olaj, vászon, 72,2 x 51,1 cm
Maga a menekítés bonyolult, zavaros, veszélyekkel teli volt. A háború vége felé járunk: szállítóeszköz alig van, java részük elpusztult, ami megmaradt, azt — érthetően — katonai szállításokra vették igénybe. Csánky és a szállítmány egyéb kísérői között a kapcsolat romlott, egyre nőtt a kölcsönös bizalmatlanság. Inkább csoda, mint szerencse, hogy a műalkotások nem vesztek oda örökre. S hogy ez végül is így alakult, az javarészt előbb a nyilas, majd a Rákosi-kurzus által lejáratott Csánky Dénes érdeme.
A szállítmány első rendeltetési helye Pannonhalma volt, ahol a bencés kolostor és iskola jó helynek látszott az őrzésre, ugyanis katonaság még nem fészkelte be oda magát. Már láttuk, csekély mennyiséget már korábban Veszprémbe vittek. Panonnhalmáról gyorsan kiderült, hogy aligha lesz sokáig tartható. Tolbuhin szovjet tábornagy bravúros — önálló és engedély nélkülinek tűnő — dunántúli kalandozása, amelyet még Budapest körülzárása előtt hajtott végre csapataival, alaposan összezavarta a német erők elgondolásait. Ráijesztett a nyilasokra, egyszersmind a meglehetősen kimerült erőkkel felvonuló Malinovszkij támadási lehetőségeit is segítette. A Szálasi-kormány jónak látta, ha Szombathelyre teszi át székhelyét, és a környéken rendezkedik be. Ekképpen kedvére végeztethette ki foglyait, randalírozhatott, rabolhatott. A múzeumi szállítmány őrzési helyéül a szentgotthárdi cisztercita apátság pincéit jelölte ki, ahol a teherautón érkező műtárgyak egy részének szakszerű csomagolására végül sor kerülhetett. A budapesti indulásnál ugyanis ládázásra nem volt lehetőség. Szentgotthárdon az anyag rövid időre megpihenhetett.
Ezt a pihenőidőt a fő illetékes, Rajniss miniszter rendszeresen inspiciálta. Csánky igyekezett ezeken az ellenőrző szemléken mindig megjelenni. Rajniss felháborodott, amikor észlelte, hogy a zsidóktól elvett darabokat tulajdonosuk nevén tartják nyilván, s arról szónokolt Csánkynak, hogy ez nem helyes eljárás, mert azok amúgy is átkerülnek a nemzet tulajdonába.
Rajniss e vágyát a szocializmus sikeresen valóra váltotta, a zsidó tulajdonú műkincsek tekintélyes hányadára rátette a kezét, részben Rákosi kulturnacsalnyikjainak, részben az ÁVO döntéseinek köszönhetően. E dolgok ma is állami kézben, döntően múzeumokban vannak, de talán másutt is, s persze, rejtélyesen, igen sok közülük káderajándékká „emelkedett”, még 1956 előtt.
Rajnissra visszatérve, gondoskodása, precíz ellenőrizgetése nem volt ok nélkül való. Bejelentette igényét jó néhány tárgyra, sőt, meg is jelöltette azokat. Természetesen a zsidók tulajdonát képezőket pécézte ki.
Közben Csánkynak további teendői akadtak. A nyilvánvalóan veszélyeztetett keszthelyi Festetics-kastélyból kellett műtárgyakat Szentgotthárdra vinnie, nem sokat ugyan, de ez is nehézségekbe ütközött. Nagyobb volt a baj Veszprémben, ahol a Nemzeti Bank nem kívánta tovább őrizni az ott elraktározott műveket: azokat kivitette a veszprémi vasútállomásra, és lényegében sorsára hagyta, erős fagyok és bombazápor közepette. Csánkynak szállítóeszközt és üzemanyagot kellett valahogyan felhajtania, hogy e képeket, „írottakat és faragottakat” biztonságba helyezze. Végül csaknem az egész szétszóródni látszó anyagot sikerült egyesíteni Szentgotthárdon, a corvinák azonban, hála istennek Pannonhalmán maradtak, ahol sikeresen átvészelték a legrosszabb időket és veszteség nélkül visszakerültek a nemzet könyvtárába. S ekkor, a ládázás megkezdésével egyidejűleg végre elkészülhetett az első, lényegében pontos jegyzék a szállított festményekről, rajzokról és metszetekről, függetlenül attól, hogy múzeumi, vagy magántulajdont képeztek. Sajnos, ilyen kimerítő lista a többi dologról már nem készülhetett, a ládázás is abbamaradt. A Vörös Hadsereg közeledése és a gyorsan visszavonuló náci haderő láttán megszületett a döntés, melynek értelmében a szállítmány útját folytatni kellett, immár vasúton, a cél pedig ezúttal Ausztria volt. Mint köztudott, ez meg is történt, s az amerikai megszállási övezetben a hányatott sorsú, nyitott vagonokban, esőben-hóban utazó szállítmány végre révbe ért. Nem minden károsodás nélkül. Hogy azután Rajnissnak és Szálasi más cinkosainak sikerült-e a dolgok egy részét elemelni, az, néhány dologtól eltekintve nem tekinthető bizonyítottnak. A Szálasiék által „mentett” dolgok az amerikai hatóságok kezébe kerültek, de — a koronázási jelvények kivételével — semmi nem került elő, sőt, semmiféle nyomuk nem maradt. Pedig az amerikaiak részéről kijelölt átvevő, Granville hadnagy kiváló és becsületében támadhatatlan férfiú volt. Rangja azonban túl alacsonynak bizonyulhatott és a tárgyakat (köztük Josephine császárné Biennais által készített ananászkészletét) feltehetően a tábornoki kar „mentette meg”.
SZINYEI MERSE PÁL: Almavirág 1894, olaj, vászon, 34,3 x 27,2 cm - Régebben dr. Keller Istváné, majd a neves gyűjtőé Mauthner Zoltáné. Utolsó tulajdonosa dr. Hesser Andorné volt, az ő gyűjteményéből hurcolták el 1944-ben, majd hosszú időre nyomaveszett. Végül a hírhedt altaaussee-i sóbányában leltek rá; 1963-ban már haza is érkezett, ki is állították a Magyar Nemzeti Galériában. 1965 óta a győriXantus János Múzeumban őrzik.
Szentgotthárdról azonban nem tudtak mindent elvinni, éppen a ládázott anyag maradt ott. Ezt a helyi hatóságok vették gondjaikba, s a frissen működésbe lépett pártok, főleg a kisgazdák és a kommunisták mindent megtettek, hogy a veszélyt elhárítsák felőle. Így azután egyik átvonuló idegen haderő sem tudott hozzáférni, s a vészes idők elmúltával, már 1945 kora nyarán visszatért Budapestre. A kicsomagoláskor a Szépművészeti Múzeumban készült jegyzőkönyvek, tulajdonosi összesítések fennmaradtak. Ezekből tudjuk, hogy a szentgotthárdi hosszú tartózkodás a festményeket igen megviselte, sok megsérült, kilyukadt, s ami a legrosszabb, nagy méreteket öltött a penész terjedése. A múzeum, minden erejét mozgósítva, megállította az állagromlást, s a magántulajdont képező művekből időszaki kiállítást is rendezett 1946-ban. Rövidesen elkezdődött a visszaszolgáltatás, amely rohamosnak semmiképpen sem volt nevezhető, s a legjelentősebb műveknek csak egy részére terjedt ki. 1949 után alig került tárgy vissza a tulajdonoshoz. Ekkorra már összeolvadt a történelmi arisztokrácia és a javarészt (érzelmeiben és nyelvében) magyarrá vált zsidó nagypolgárság sorsa annyiban, hogy a jogtól semmiképpen sem várhattak segítséget egykori művészeti és történeti emlékekből álló maradék javaik ügyében. A műkincsek elvétele és közgyűjteményekben való elhelyezése — ki merjük jelenteni — minden esetben törvénytelen úton zajlott, olyan egyszerű rendelkezés folyományaként, amelynek hiányzott a jogi alapja, vagy pedig, úgy, ahogy nyelvünkben ez sajátos módon rögződött: „koholt vádak alapján”. A legjobb eset még az volt, amikor kétes ügyekben jogi elvek, esetleg paragrafusok sajátszerű értelmezésével sikerült gyarapítani az „állami szektort”. (Műtárgyakat nem államosítottak, ezekre a vonatkozó törvény nem terjedt ki, nem lévén termelőeszközök, vagy egyéb, folyamatosan jövedelmet termelő vagyontárgyak, amilyenek például a bérházak, földbirtokok.)
Az amerikai hatóságok két ponton követtek el nyilvánvaló visszaélést, a Biennais-féle ananászkészlet ügyét már említettük, a másik az amerikai katonatisztek önkényeskedései bizonyos, Magyarországról útnak indult vagonok tartalmával kapcsolatban. Ezek részint olyan iparművészeti anyagokat tartalmaztak, amelyeknek semmi közük nem volt a Zsidó Kormánybiztossághoz, másrészt olyanokat, amelyeknek viszont volt; továbbá vidéki múzeumokban, elsősorban Győrben csatlakoztatott műtárgyakat. Az anyag, amelyet az utóbbi időben meg lehetett ismerni, művészi értékét tekintve hallatlanul vegyes, egészében véve azonban nagy értéket képviselt. Ami ebből az amerikai tisztek fosztogatása után megmaradt, azt az amerikai kormány árverésen értékesítette, s a bevételt egy nemzetközi zsidó jótékonysági alapnak juttatta. Nem ám magyarnak, mert azt akkoriban sehogyan sem kívánták elismerni, hogy tudták: magyar tulajdont zsákmányoltak.
Németország a magyarországi műalkotásokkal számos úton került kapcsolatba. Egyrészt, egy Szinyei-Merse-képet Hitler, egy Lenbach által festett Bismarck-portrét Ribbentrop kapott ajándékba a magyar vezetéstől, mindkettőt a Szépművészeti Múzeum anyagából. Körülményeit ennek most ne nagyon firtassuk; a hagyomány szerint ez az önkéntes ajándékozás azért történt, nehogy a náci nagyságoknak eszükbe jusson jelentősebb művekre igényüket bejelenteni. E félelem nem volt indokolatlan — a magyar kormány megoldása nem volt ügyetlen. Mindazonáltal e művek soha nem kerültek elő, fel kell tételeznünk, hogy vagy amerikai, vagy szovjet őrzésbe kerültek, de megsemmisülésük sem zárható ki.
A második út már nyílt rablást jelentett. Számos feljegyzés maradt fenn arról, hogy az SS alakulatai Magyarországon, elsősorban Budapesten teherautóval megálltak egy-egy gazdagabb zsidó lakás, vagy villa előtt és az abban lévő értékeket, köztük értelemszerűen műalkotásokat is, elhurcoltak. Hogy honnan tudták hová célszerű menniük, arra nézve ne legyen kétségünk, ismerve az akkori feljelentés-áradatot. A Német Szövetségi Köztársaság az 1960-as évektől kezdve hozzálátott a zsidóság kárainak megtérítéséhez, ennek során, Magyarországon is felmérték a veszteségeket, s benyújtották az igényeket. Németország fizetett is. (A kifizetések sajátos részleteit, amelyekhez a németeknek már nem volt közük, most hagyjuk.) Az egész vállalkozás iratanyaga fennmaradt, a károsultak által közölt adatok eléggé bizonytalanok, ami nem is csoda. Legtöbb esetben ezek hitelességét csak a környezetben lakók tanúvallomásai hitelesítették. A BRÜG (Bundesrückerstattungsgesetz — ilyen szót is csak a német hivatali észjárás tud kitalálni) dokumentumaiban található egyetlen műnek sem sikerült azóta a nyomára akadni.
PAÁL LÁSZLÓ: Erdőszéle 1872, olaj, fa, 58 x 58,5 - Budapest, Wolfner-gyűjtemény, majd Magyar Nemzeti Galéria, Wolfner László letétje.
A Csánky által vezetett kormánybiztosság tevékenységi köre Magyarország egész területét lefedte. Vidéken úgynevezett kormánybiztossági megbízottak, többnyire helyi múzeumi vezetők, alkalmazottak, könyvtárosok, levéltárosok, ezek hiányában tanáremberek végezték ezt a nem mindig felemelő munkát. Hozzá kell tennünk, hogy ők nem ismerhették a Mester Miklós és Stern Samu közötti szóbeli egyeztetés tartalmát, s ezekről Csánky sem beszélhetett. Ennek ellenére munkájuk az esetek nagy többségében tisztességes volt, nem tüntették el a tulajdonosokra vonatkozó adatokat, s nem jókedvükben végezték a tárgyak zárolását és raktározását. Állandóan féltek a németek néha ténylegesen is műtárgyakat követelő katonatisztjeitől, aki szinte sohasem a Wehrmacht, hanem mindig az SS egységeiből kerültek ki. S épp e megbízottak következetessége miatt mindig hoppon is maradtak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a kiürített gettókat közvetlenül a zsidók elszállítása után e kormánybiztosi megbízottak járták végig és nézték át az otthagyott javakat. A fennmaradt jelentések általában rendkívül nagymennyiségű ezüsttárgyat és ékszert tartalmaznak; ezeket a megbízott csak akkor tartotta meg és vette leltárba, ha művészeti, vagy történeti értékük volt, a többit átadta a helyi Pénzügyigazgatóságnak. Hogy végül is ki lopta el ezeket, az további és feltehetőleg reménytelen kimenetelű nyomozás és kutatás eredménye lehet. De például Mihalik igazgató Kassáról azt jelentette, hogy a gettó kiürítése után ott több mázsa ezüstöt talált (s annak nagyobb részét a Felsőmagyarországi Rákóczi Múzeumban helyezte el). A példa természetesen szélsőséges, hiszen Kassa igen gazdag volt, de más helyekről is ismerünk hasonló adatokat, ha nem is ilyen mennyiségekről. Ezek az adatok arra vallanak, hogy Eichmannék bizonyára jelentéktelen szerepet vittek a zsidók kifosztásában és inkább csak arra gondolhatunk, hogy válogattak ebből-abból. Figyelembe kell venni azt is, hogy a Sonderkommando nagyon csekély létszámmal ügyködött, tevékenysége ijesztő voltát nem kis mértékben hihetetlen hatékonyságának, gyorsaságának, mozgékonyságának is köszönhette. Fosztogatásra nem nagyon maradt ideje. Amikor pedig kényszerű tétlenségre volt ítélve, mert Berlinben úgy döntöttek, hogy egy időre leállítják, akkor igyekezett Budapesten némi vagyont szerezni. Általában azonban nem járt túl nagy sikerrel: azért néhány éremgyűjtemény eltűnése, vagy inkább elorzása rábizonyítható.
A német vezetés, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországot fel kell adniok, döntött Magyarország gazdasági kiürítéséről. Ez az eseménysor bizonyíthatóan műtárgyak németek általi elhurcolásába torkollott. A lebonyolítás vezetője Kurt Becher SS-ezredes lett, aki már májustól irányította a német katonai beszerzéseket. A magyar zsidó nagypolgárság vagyonának megszerzését is megkapta feladatul, s nem sokat érdeklődött a magyar kormánynál, hogy mit tehet és mit nem. A hazánkból elhurcolt javak mintegy kétmilliárd birodalmi márkát tettek ki, amelyért az ország soha egyetlen fillért sem látott viszont, s ez a szövetségesek Németország szármára kedvező, felháborító döntése miatt alakult így. Ez a disznóság azonban nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. Idetartozik viszont az, hogy a budapesti, főleg budai zsidó villákból és lakásokból sebtében összehordott műveket a Budakeszi úton, a Kornfeld és Mauthner családok villáiban gyűjtötték össze. Ezekre az eseményekre 1944 decemberében került sor. Az értékeket teherautókra rakták és megindultak velük észak felé, ahol az ostromgyűrű még nem zárult be. Tekintve, hogy a szovjet vonalak ekkoriban még nem a főváros közvetlen határában, hanem Esztergomtól délre helyezkedtek el, a leküzdendő távolság nem volt jelentéktelen. Az egyik kérdés az, hogy sikerült-e kijutniok a németeknek a keskeny nyitott szakaszon, vagy pedig a területet tűz alatt tartó Vörös Hadsereg megsemmisítette-e a konvojt, esetleg elfogták a szállítmányt és az értékeket a Szovjetunióba vitték. Úgy tűnik,ezen műtárgyak közül egy sem került elő. Nem akármikről van szó, hanem részben olyan, Vida Jenő, továbbá Hatvany Ferenc, Kornfeld Móric tulajdonában volt tárgyakról, amelyeket nem bankban, vagy megbízható, veszélynek ki nem tett ismerősöknél, barátoknál helyeztek el, és nem kerültek Csánky kezelésébe sem.
Ugyanakkor meglepő, hogy nem egy SS-tábornok úgy hagyta el a lakhelyéül kijelölt reprezentatív, zsidó tulajdonnak nyilvánított épületet, hogy az abban lévő műtárgyakban sem kárt nem tett, sem el nem vitt onnan semmit. Hatvany Józsefné, Hatvany Endre és Lily lakóhelye, ahonnan persze már régen ki kellett költözniök, a budai várban álló pompás épület, az Erdődy-palota volt. Hatvany Józsefné káprázatos porcelángyűjteménye, üvegei, képei akkor a helyükön maradtak. Georg Kappler SS Obergruppenführer és hivatala vette igénybe az egész épületet, tisztjei a környékbeli zsidó lakásokban terpeszkedtek. Bebizonyosodott, hogy Kappler semmit nem vitt magával. (Később a Vörös Hadsereg mellett működő Gazdasági Tiszti Bizottság ezt a mulasztást pótolta.) Kappler tisztjei már nem voltak ilyen mértékletesek a környező lakások értékeit illetően, igaz, azokban igen kevés dolog maradt számukra. Otto Winkelmann rendőrfőnök (Höhere SS- und Polizeiführer in Ungarn) sem követte Kappler példáját. Ő a Bérc utcában található Vida-villába fészkelte be magát, ahol is Baky, Rajniss és egyéb nyilasvezérek gyakori látogatásainak, főleg persze saját személyének és közvetlen beosztott tisztjeinek teremtett úri körülményeket. Még a Szépművészeti Múzeum Munkácsy-kiállításán szereplő festményekért is elküldte egy tisztjét, szerencsére ezeket nem kapta meg. Winkelmann a villa berendezését elcsomagoltatta, és Németországba indította.
Volt Németországnak egy további, bújtatott jellegű műkincsakciója is, amelyben látszatra a magyar kormány is részt vett, valójában azonban semmit sem tehetett ellene, s a részvétele csak a szállításban való segédkezésre korlátozódott. Ez volt a Téli Segély, a Winterhilfe nagyszabású akciója. Elméletileg a „nélkülöző német nép megsegítése” volt a célja, a valóságban értékek kiszállítását jelentette Magyarországról, amelyekhez az ekkoriban, 1944 kora telén már csakugyan nélkülöző „német nép”, mely még mindig jobban állt, mint a magyar, soha nem jutott hozzá. Szemtanúk állítása szerint a több szerelvényt kitevő anyagban mind kommersz gyári, mind kiváló régi, iparművészeti értékű darabok fellelhetők voltak. S ebben az esetben megint csak az a helyzet, mint fentebb: ma ugyanis Moszkva kulturális és közintézményeiben rengeteg a Magyarországon zsákmányolt régi, kiváló bútor, köztük rengeteg 16—17. századi mű. E sorok írója Moszkvában járva maga is üldögélt egy ottani kitűnő intézetben egy szép régi széken (más nem lévén a közelben, amin helyet foglalhatott volna), kissé félve, hogy a műtárgyban ne tegyen kárt férfiemberhez méltó testsúlyával, amikor is az intézmény kedves igazgatóhelyettese közölte vele: üljön rajta nyugodtan, hiszen maguktól származik. A mondatok közé ügyesen elbujtatta azt a nézetét, hogy botrányosnak tartja azt, hogy e tárgyak még nem kerültek vissza Magyarországra. Embernek és szakembernek egyaránt tisztességesnek bizonyult, s nagy hiba lenne, ha a magyar közvélemény a mai oroszokra haragudna a sztálini maffia bűneiért. Talán mondanunk sem érdemes: e bútorok is az elhagyott zsidó lakásokból, leállított üzemekből kerültek ki.
Mindez — amikről fentebb írtunk — még mindig csak félmunka volt, mert akadtak e hazában derék emberek is, akik nagy értékeket rejtettek el, de ez már legyen egy következő rész témája.