Chintan Upadhyay: „Úgy dolgozom, mint egy DJ”
A fényesre polírozott, indiai motívumokkal festett babák és az ugyanezt a figurát feldolgozó, hatalmas festmények közt úgy mutattak a budapesti műkedvelők, galériások és művészek, mintha egy hollywoodi filmben lennének, ahol a főhős egy látványosan elit művészeti partin tűnik fel. Chintan Upadhyay indiai művész alkotásai ugyanis mintha összefoglalnák mindazt, amit jelenleg a cutting edge képzőművészet jelent a médiában.
A szobrok a népszerű autófényezési színekben csillognak. A metálos zöld, piros vagy türkiz bábuk aktualitását úgy lazítják fel az indiai miniatúrákból átemelt motívumok, ahogy a sikertréninget tartó oktató keveri a tananyagba a keleti ezotériát.
A dundi csecsemőket sok fejjel vagy kézzel ábrázoló festmények egyszerre provokatívak és nagyon dekoratívak. Mintha direkt egy sikeres és széles látókörű menedzser íróasztala mögé készültek volna.
A művész pedig úgy állt e pezsgés epicentrumában talpig indiai hímzéssel borított farmerkabátjában, mint akit tényleg erre castingoltak.
Nem tudtam eldönteni, hogy vajon Chintan Upadhyay az indiai Jeff Koons, egy igazi gegman, akinek olyan jól sikerült kiötlenie egy szisztémát, hogy súlyos százmilliókat kaszál egy-egy képén. Vagy csak a kulturális kódok különbözősége miatt nem egyértelmű művei mélysége. Egyszerre nyűgöztek le és idegenkedtem a furcsa, mutáns bébiket recikláló művektől, úgyhogy megragadtam az első alkalmat, hogy kérdésekkel szorítsam sarokba a művészt.
Beszéltünk mutáns csecsemőkről, Barbie-ról, shemale-ekről és a globalizációról, de a végén csak annyiban voltam biztos, hogy Chintan világsztársága ellenére is megmaradt indiainak. Aki nyitott, barátságos és érdeklődő, de akit kérdésekkel nem lehet sarokba szorítani.
Indiai művésznek vagy kortárs alkotónak vallja magát elsősorban?
Kortárs művész vagyok Indiából. Nagyon kritikus vagyok a saját kultúrámmal, nem arról van szó, hogy magasztalnám és továbbvinném az indiai kulturális örökséget. Tiszteletlenül használom fel például azokat a radzsasztáni miniatúrákat is, amik a szobraimon láthatók.
Ezek a kulturális minták már csak jelek, címkék. Mint a plázákban a márkák és feliratok az egyes cikkeken. Ha a matricát levesszük a termékekről egy indiai, magyar és mondjuk ausztrál plázában, hirtelen ugyanazok a cuccok lesznek előttünk.
Miről szólnak ezek a finoman festett miniatúrák, ha nem az indiai kultúráról?
A tömegtermelésről. Ezeket manapság manufaktúrákban gyártják. Látni egészen magas szintű munkákat meg igénytelen utánzatokat is. De egyiknek sincs mélysége. Sorozatban gyártják őket. Ezek a festmények inkább a globalizációról árulkodnak, semmint a kulturális örökségünkről. Ez most nagyon fontos kérdés Indiában, ahol most válik uralkodóvá a fogyasztói társadalom világnézete.
Egyébként bármilyen mintát felhasználok. Lesznek szobraim japán mangafigurákkal vagy kínai motívumokkal. És ezek lényegileg semmiben nem különböznek azoktól, amikkel most dolgozom. De más művészektől is nyugodtan átemelek mintákat. Nyolc éve indítottam el egy workshopot abban a faluban, ahonnan származom. Művészeket hívok meg, hogy a helyiekkel együttműködve készítsünk műveket. Az évek alatt háromszázan dolgoztak a projektben, például egy magyar művész, Erőss István is eltöltött ott néhány hetet. Gyümölcsöző kapcsolatok ezek, és sok ötletet átemelek azoktól, akikkel együttműködöm. Valójában úgy dolgozom, mint egy DJ. Újrakeverem a különböző kulturális kódokat.
Nosztalgiából vagy mégiscsak hagyománytiszteletből szervezi épp egy tradicionális indiai faluba ezeket a workshopokat?
Fontos, hogy a művészek mindkét közegben otthonosan mozogjanak. A metropolisokban és vidéken egyaránt. A művészek jelentik ugyanis a hidat e kettő közt.
Manapság elképesztő erejű információáramlás zajlik, és emiatt már nincs lokális és globális probléma. Ami lokális, az egyszeriben világszinten is érvényes lesz, és fordítva. Emiatt lényeges megteremteni az átjárást város és falu közt, hogy a felmerülő problémákra jó válaszokat lehessen aztán találni. A művészek pedig jól látják az aktuális kérdéseket, hiszen pont ilyenekre érzékenyek. Kritikusak, nyitottak és szenzitívek. Ezért tudnak kulturális hídként működni. De egyébként ezek a kulturális különbségek is időlegesek, hamarosan hasonló lesz a kultúra az egész bolygón.
Megrémítik a globális változások?
Egyáltalán nem. Megfigyelő vagyok. A sokfejű vagy sokkezű mutáns csecsemőket például a génmanipuláció ihlette. Egyszerre bizarrak és esztétikusak. De nem azért, hogy arra figyelmeztessek, ilyet ne. Inkább fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy tudatosan szembe kell nézni a kihívásokkal. A géntechnológia is olyan, mint a nukleáris kutatások. Lehet jóra és rosszra is használni.
A sokfejű, táncoló gyerek festményének nincs is köze az indiai mitológia isteneihez?
Közvetlenül nincs, de az indiai kultúra meglátásai sok helyen előkerülnek manapság. Nálunk régi tanítás volt, hogy hatvannégy típusú művészet létezik. Lehet művészet az asztalosmesterség vagy a főzés is, nem csak a zene meg a képzőművészet. A világ kortárs művészete nem is olyan rég ért el ide, hogy szinte bármit nevezhetünk művészetnek, ha az magas színvonalon folyik.
Honnan származik a fő motívuma, ez a bizarr csecsemőfigura?
Öt éve volt egy projektem, ami az egyik súlyos indiai problémával foglalkozott. Az elmaradott területeken még ma is megölik a lánygyerekeket, mert csak a fiú utódot tartják értékesnek. Ekkor találtam rá erre a formára, ami tökéletes a globális kérdések bemutatására. Egy kisgyereknek még nincsenek kulturális jellemzői, bármit rávetíthetünk. Nagyon fontos, hogy minden alakom pont ugyanolyan. Ez nem lehet másképp. Mint a Barbie, az is csak pont ugyanúgy nézhet ki. Ezzel az uniformizáltsággal aztán nagyon könnyen kezelhetők a globalizációs problémák.
Limitált eszközkészlettel rendelkező művész vagyok. Öt éve csak ilyen csecsemőket gyártok. Néha már azt gondolom, hogy nem bírom tovább, és váltok. De aztán rájövök, az mindegy, hogy unom-e vagy sem, ki kell tartanom. A formán sem változtathatok, hiszen ezek genetikailag módosított gyerekek, akik uniformizáltak, nem alakulnak át.
Mennyi ideig bírja még ebben az állapotban? És látja már, hogy milyen irányba indul majd el, ha a posztcsecsemő periódusba ér?
Azért vannak más figuráim is. Most hatalmas koponyákat készítek, két méter magas szobrokat, amikre Buddhákat és kaotikus városképeket viszek fel. Párizsban pedig elvetődtem egy olyan negyedbe, ahol shemale-ek élnek. Megfogott ez a félig női, félig férfi identitás és testforma. Ez ugyanúgy szól a különböző kulturális kódok keveredéséről, mint a nemekéről. A shemale test ugyanolyan definiálhatatlan, mint a csecsemők, úgyhogy most tanulmányokat végzek, és egy nagyobb sorozatot tervezek.
Sokat utazik, rengeteg művészt és művészeti színtért ismer. Mit gondol a jelenlegi kortárs képzőművészeti életről?
Valóban sokat utazom, de egyáltalán nem járok művészeti vásárokra. Azok is csak ugyanolyan plázák, mint amikben ruhákat vagy elektromos berendezéseket árulnak. Azt hiszem, a művészet is kezd ugyanolyan uniformizált lenni, mint bármilyen más termék. Újra kellene definiálni, hogy mi is az a kortárs művészet.