Parancsra született művészet
Gyanakvással közelítettem a monumentális Sztálin-festmény felé. A vezér hangsúlyos nyitóképe azt is jelezhette ugyanis, hogy a debreceni MODEM szocreál kiállítását agyonnyomja a kommunistázós aktuálpolitika. Amire volt esély, hiszen a téma nem a kurátor, hanem a városvezetéssel jó kapcsolatokat ápoló igazgató, Gulyás Gábor fejéből pattant ki. A Festészet a Rákosi-korban című anyagot a múzeum ráadásul hamarosan a Hétköznapi kommunizmus és a Szoc-art című kiállításokkal erősíti meg, modemes kommunizmuskritikai irányvonalat vázolva fel. Ami egyébként üdvözlendő dolog lenne egy olyan országban, ahol az ilyesmi nem kapcsolódik össze rövid távú politikai manőverekkel.
![Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája, 1950 Bán Béla: Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája, 1950](http://artmagazin.hu/app/archive-pictures/hirek/20081016164929.jpg)
"Bán Béla tragédiája a kommunizmus önfelfaló természetének komor bizonyítéka. Kommunista meggyőződésű avantgárd művészként a két világháború között a Szocialista Képzőművészek Csoportjának volt a tagja, ’45 után pedig az Európai Iskola ismert szürrealista mestereként dolgozott. Minden baloldali modernista művésznél élesebben váltott 1949-ben, amikor a Párt közzétette a szocialista realizmus követelményeit. Villámgyorsan alkalmazkodott a szocreál zsánerszerű elvárásaihoz és elfelejtette a bioromantikát. A Kónyi elvtársért Munkácsy-díjat kapott, tanár lett a főiskolán, a későbbiekben még magát Rákosit is megfestette Sztálinvárosban. A Nagy Imre-féle „új szakaszt” követően meghasonlott, 1956-ban emigrált, Izraelben halt meg. Színgazdag zsánerképei a magyar szocreál kulcsfontosságú alkotásai, bár pályatársai sokat bírálták a poszterszerű témaválasztásért, a precíz realista stílusért és rugalmas alkalmazkodóképességéért." (R.G.)
A rózsaszín falat megkerülve mégsem a Terror Házából ismert, hatásorientált terembe jutottam. Egy teljesen kiállításszerű kiállítás fogadott, ahol nem az installáció, hanem a festmények domináltak. De azok nagyon. A kiállítás néhány emblematikus szovjet festmény másolatával indított. A Geraszimov-féle Sztálin és Vorosilov a Kremlben című munka, amelyen a két hőst az utókor számára kideríthetetlen okból feltűnően csúszós jégfelületre helyezte a festő, és a Hazánk hajnala (Surpin) című festmények másolatai nem a kiállítás szegényességének bizonyítékai. Éppen ellenkezőleg, Rieder Gábor koncepciójának hitelességét támasztják alá. A magyar szocreál ugyanis nem művészi és ideológiai megfontolások révén kristályosodott ki, majd terjedt el az országban, hanem parancsra.
Révai József népművelési miniszter egy 1949-es Nemzeti Szalonban rendezett szovjet festészeti kiállítás megnyitóján adta ki az utasítást, hogy mostantól a falakon is látható, szocreál irányvonal a követendő. Mivel az új művészeti kurzus lényege az ideológiai elkötelezettség volt, nem pedig a szabad művészi látásmód fitogtatása, az első körben a legtöbb pontot nyilván az gyűjtötte, aki a legjellemzőbb műveket reprodukálta a magyar dolgozók tömegei számára. Az itt megjelenő ikonográfiai elemek gyűrűztek aztán tovább, hogy megdöbbentően rövid időn belül, már háromnegyed évvel később egy száz műalkotásból álló szocreál festészeti kiállításban kulmináljanak.
![Alexander Geraszimov (másolat): Sztálin és Vorosilov a Kremlben Alexander Geraszimov (másolat): Sztálin és Vorosilov a Kremlben](http://artmagazin.hu/app/archive-pictures/hirek/20081016165002.jpg)
„Geraszimov a sztálinista szocreál egyik legmagasabb rangú udvari festője volt. A nagy hatalmú pártvezér, Vorosilov már a húszas évektől támogatta enyhe impresszionista jegyeket mutató, de alapjába véve realista és párthű művészetét. (Együtt választották ki Budapesten Kisfaludi Stroblt a Szabadság-szobor elkészítésére 1945-ben.) Geraszimov minden létező díjat elnyert, ő volt a moszkvai Szövetség feje, a ’47-ben alapított sztálinista Akadémia elnöke. Bár a negyvenes évek végén sokan vádolták impresszionista („formalista”) festői ecsetkezelése miatt, Sztálin-díjas képeit az egész szovjet érdekszférában tömegesen másolták. Festői kvalitását jelzi, hogy Bernáth rendszerint az ő nevével takarózott, mikor a naturalista hazai pártkatonák túlságosan „festői”, „befejezetlen” stílusa miatt támadták.” (R. G.)
A tárlat a maga idejében sztárkiállítási státuszban lehetett, mert százezrek nézték meg, és mindenki jól szórakozott. Ahogy a mai látogató is, igaz, gyaníthatóan más okból. Az adott történelmi kontextusból kiemelve a szocreál ugyanis vicces műfaj. Főleg ilyen töménységben humoros a giccs, a heroizmus, a primer népnevelés és a mesterkélt pózok masszája. Ahol az öntudatos munkásszereplők mellesleg úgy néznek ki, ahogy manapság a piramisjátékok megszívatottjai, a szektás hívők vagy kibeszélő show-k izzadó kispolgárai.
Megdöbbentő ugyanakkor, hogy a művészeti tervgazdálkodás képes volt uniformizálni a festők stílusát is. A debreceni kiállításon egymás mellett lógnak semmiből érkezett kurzusművészek és korábban, más műfajban nagyot alkotók munkái, de a különbségek csak akkor fedezhetők fel, ha közelebb lépve megvizsgáljuk az ecsetkezelést, vagy még inkább a cédulákat.
Bán Béla Kónyi elvtárs a Ganz Villamossági sztahanovistája című képén a főszereplő olyan bárgyú optimizmussal olvas fel az üzemi lapból a köré gyűlő, mokány testfelépítésű családtagjainak, mintha az alkotó csak névrokona lenne a korábban ígéretes szürrealistaként számon tartott festőnek.
A kép mindazonáltal megismertet minket a szocreál festészet előremutató, és még annál is szórakoztatóbb újításával, a leíró címmel, amely a kultúrára szomjas munkásoknak és munkásnőknek pontosan elmagyarázta, hogy mi van a képen. Ennek alapján Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban című alkotásán egy parasztfiú látható, amint elmeséli az ámuló falusiaknak, hogy mit látott a Szovjetunióban. Homályban hagyva a tényt, hogy a művész azelőtt borongós alföldi tájképekkel szerzett viszonylagos ismertséget. Glatz Oszkár Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt című képén pedig, nem fogják elhinni, de koreai és magyar pajtásokat figyelhetünk meg egy földgömb társaságában. A remek nagybányás festő szocreál vásznai egyébként olyanok, mintha megfestésük előtt sikeres agyvelő-átültetést hajtottak volna végre rajta szovjet élorvosok.
![Ék Sándor: Rákosi elvtárs 1919-ben a salgótarjáni fronton (vázlat), 1951 Ék Sándor: Rákosi elvtárs 1919-ben a salgótarjáni fronton (vázlat), 1951](http://artmagazin.hu/app/archive-pictures/hirek/20081016165025.jpg)
"Ék fiatal proletárgyerekként a Tanácsköztársaság alatt ismerkedett meg a MA avantgárd körével. Emigrált Bécsbe, majd Uitz Bélával együtt a Szovjetunióba látogatott, ahol többek között Malevicsnél és El Liszickijnél tanult. De nem vonzotta az avantgárd, inkább a realista orosz festőkkel készített vázlatokat Leninről. Utána a német illegális kommunista párt karikaturistájaként és grafikusaként tevékenykedett, 1944-ben pedig már a Vörös Hadsereg tisztjeként érkezett haza. Mindvégig következetesen képviselte a szovjet szocreált: írt brosúrákat és harcos elméleti cikkeket, tanított a főiskolán és több nagyméretű, száraz, realista festményt készített az ötvenes években. A fiatal Rákosit megjelenítő vásznán (amelynek 1952-ben készült el a nagyméretű variánsa) a Rákosi-legendárium salgótarjáni „hőstettét” ábrázolja. Doktriner szovjet-imádata ellenére Ék megértő tanár és kultúrfelelős volt, a moszkoviták gyilkos hatalomvágya nélkül." (R.G.)
Renitens magatartást csak Szőnyi István és Bernáth Aurél munkáin véltünk felfedezni, akik valószínűleg kiemelkedő népszerűségük miatt engedhették meg, hogy felemás módon azonosuljanak a kurzussal. A Népstadion tervezett, de végül meg nem épült metróállomásába készült freskóvázlataikon (Ipari munkásság és a sport) szerepelnek ugyan a szocreál kötelező elemei: a sportoló munkások, a kulturáltan szórakozó nép és az épülő szocializmus, de mindezeket autonóm módon, könnyed vonásokkal jelenítették meg.
A szocreál festészetben elmerülő látogatónak egyébként olyan érzése lehet, mintha az ötvenes években a nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás keretében telt volna az idő, nyolc óra pihenés nélkül. A képek egy része arról számol be az utókornak, hogy a munkások gyárat építenek, kezet ráznak Rákosi Mátyással és gépeken fém dolgokat esztergálnak. Vagy színházban művelődnek, disznósajtot fogyasztanak étkezőkocsikban és acélozzák az izmaikat.
Egyetlen kép sem született ugyanakkor a nyolc óra pihenésről, pedig szívesen megnéztem volna egy kompozíciót a munkásról, amelyik öntudatosan ráncolt homlokkal hever a takaró alatt. Hasonló hiányosságot mutatott a képek időbelisége is. A festmények legtöbbje természetesen azt ábrázolja, amikor a sztahanovista a jelenben hajtja a traktort vagy szintén az ötvenes évek jelenében kulturáltan sakkozik. Sok kép foglalkozik a múlttal is, aminek érdekessége, hogy a szocreál historizmusnak Magyarországon nem nagyon volt témája. Míg a szovjet festők foglalkozhattak a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal (NOSZF), az Aurórával meg a Téli Palotával (TP), nálunk a rövid és sikertelen Tanácsköztársaság (Tk) eseményeiből kellett munkásmozgalmi hőstörténetet gyártani.
A nem létező történelem legfőbb festője Ék Sándor volt, aki olyan sehol nem jegyzett, lényegtelen eseményekből készített tablókat, mint a salgótarjáni front, ahol Rákosi elvtárs vonult a proletárok élén valahová messzire. A távolság onnan sejthető, hogy Rákosi Mátyás nyakában látcső lógott. A szocreál, ha trükkös módon is, de megoldotta a múlt ábrázolását. A jövővel viszont egyáltalán nem foglalkozott, ami érdekes, hiszen a jövőnek nagy szerepe volt az ideológiai szólamokban. Sajnálatos, hogy így alakult, mert érdekes lett volna a Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs megtekintik a Holdat című kép, ahogy az Ifjú űrmunkás felolvassa az üzemi lapot a Lényeknek című freskóvázlat is.
Előfordulhat persze, hogy a szocreál kitermelte volna a jövőt, és a proletariátus éjszakáit is bemutató művészeket, ha történetesen nem ilyen gyors lefutású. 1956 után ugyanis enyhült a művészekre nehezedő kényszer, és a kreatív energiák egyéb műfajokban is kisülhettek. A kiállítás kurátora, Rieder Gábor szerint idővel születhettek volna jó művek, ahogy az történt a Szovjetunióban is. Igaz, az ottani festők évtizedekig csiszolgathatták a stílust, amíg művészileg is értékelhető produktumok születtek. Mindebből a debreceni kiállítás látogatója annyit szűrhet le, hogy nem benne van a hiba, ha a kiállításon egyetlen jó művet talál: Csernus Tibor Három lektor című munkáját, amely azonban nem szocreál, hanem éppen annak ellenében született mű.
![Glatz Oszkár: Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt, 1952 Glatz Oszkár: Koreai és magyar pajtások a földgömb előtt, 1952](http://artmagazin.hu/app/archive-pictures/hirek/20081016165050.jpg)
"Az idős nagybányás mester életművének nem tett jót, hogy megérte a Rákosi-kort. Glatz érzékelve az új kor új elvárásait, rugalmasan alkalmazkodott. Bájos naturalizmusa tökéletesen megfelelt a szocreálnak, csak a sokác menyecskéket kellett lecserélnie úttörő leányokra. Glatzból elismert öreg tekintély lett, ’53-ban az elsők között rendeztek neki egyéni kiállítást. Ebből a festményéből a KISZ és a BM is rendelt egy-egy példányt. A kép a békeharc szimbóluma: a gonosz imperialisták koreai háborújának, illetve a propagandacélból befogadott árváknak állít emléket." (R.G.)
Artmagazin 2008/4. 39-42. o.