Madonna a művész, mindenki múzsája
Jósvai Péter
Napjainkban a világ annyira komplexszé, sokdimenziósan integrálttá vált, hogy szinte mindig és mindennek csak a burkológörbéjével érintkezünk – közvetlen kontaktus, igazi impresszió helyett. Rengeteg dolog van karnyújtásnyira az embertől, de köztünk és e dolgok között vékony és roppant nehezen áthatolható hártya feszül. Közel vannak, és mégis végtelenül távol, egy másik világban, egy másik dimenzióban, Kepler, Kierkegaard, József Attila és Van Gogh ugyanúgy, mint Madonna. A műveikkel való érintkezésnél rendszerint fennakadunk a felszínen, és akármilyen nagy művész is Madonna, általában nem látunk mást, csak egy nőt a tévédobozban, rásütjük, hogy egy sima díva, egy popsztár, Josephine, az egerek királynője, semmi más. Nem csoda, hogy napjainkban annyira közkedvelt dolog az állatterápia, legyen az illető állat delfin vagy ló, mert segítségükkel átélhetjük a közvetlen kontaktusteremtés csodás élményét, és ez az, amiből a lehető legkevesebb jut mindenkinek.
Szerencsére a jó művészek, mint amilyen Madonna is, képesek megtörni a jeget; olyanok, mint a hackerek, akiket az óvatos bíróság még a nyomógombos készülékek használatától is el szokott tiltani. Madonna például az elképzelhető legistenhátamögöttibb helyzetben is képes áttörni a világok közti határokat, mondjuk egy bekapcsolva felejtett tévékészülék páncélvastag képernyőjén keresztül. Utólag hihetetlennek tűnik, hogy olyanoknak, akik Madonnát már a Vogue óta imádják, eszükbe sem jutott, hogy a tévében megnézzék vagy felvegyék a londoni Confessions koncertjét. Pedig az átütő élmények köteleznek, és a Vogue tényleg az. Annak idején az MTV-nézés világszerte egyet jelentett a Vogue-nézéssel, ahogyan a videoklip-rendezés a fekete-fehér videó készítésével, és itt nem hónapokról beszélünk, hanem egy egész korszakról.
A Vogue (amely felületesen nézve csupáncsak minden idők legsikeresebb száma lett) egy lovaggá ütés, lovaglánnyá avatás: Madonna itt, az időnek ezen a pontján deklarálta, hogy innentől fogva az ő neve is az abszolút élvonalat jelenti.
Az emberiség üstökösszerűen halad előre az időben, a művészek pedig arról híresek, hogy elöl utaznak, az üstökös magjában, hamarabb és intenzívebben ütközve azokkal a dolgokkal, amik szembejönnek. Madonna a Vogue-gal került az üstökös magjába, és ezzel egy időben beemelte magát a Marlene Dietrich–Marilyn Monroe-vonalba is. Egyúttal fekete vokálénekesnőinek is főszerepet adott a klipben – ami ugyanannyira volt rá jellemző trendújítás, mint adekvát gesztus, tekintve, hogy a vogue-stílus, amit világhírűvé tett, a ’30-as évek Harlemjéből származik. Természetesen komoly elismerés illeti David Finchert is, a klip rendezőjét, (aki nemrégiben például azzal tett hitet a valódi művészet mellett, hogy lemondta a Mission Impossible 3 rendezését – hogy egy low budget filmet producereljen, ami a deszkázás aranykoráról szól).
Finchert nemcsak azért fontos megemlíteni, mert ő is jó művész, hanem mert Madonnára alapjában is az a jellemző, hogy művészetét nem egyedül egy szobában hozza létre (érdemes elolvasni egy-egy számának a „credits”-listáját), közben azonban egy puszta másodpercre sem keverendő össze bármilyen más popzenésszel, akinek tehetséges művészek gyártanak egy-két klipet.
Madonna éppenséggel mindenre, művészetének minden mozaikkockájára rávetíti akaratát, ráteszi a kezét, ha valamit látunk egy klipjében, az azért van ott, mert ő akarta, minden, amit kiad a kezéből, az nemcsak egy Madonna márkajegybe csomagolt termék, de belül is, minden ízében át van itatva Madonnával.
Madonna univerzális művész, tipikus rendező, szintetizáló alkat, és nem egy lírai csaj, aki kezében egy gitárral dalba önti az érzéseit. Egész élete folyamatos „kifejezés” – úgyis mint „Express Yourself”. Az élvonalat pedig nemcsak a zenében vagy szövegekben képviseli, hanem mindenben, amihez köze van, amire ráirányítja a figyelmét (talán még a mesekönyvírásban is). A sok terület közül a divat talán a legszembetűnőbb, egész egyszerűen ő a csúcs, és nem azért, mert sokan utánozzák, és ezért akármit magára vesz, abból holnapra trend lesz, hanem mert istenadta tehetsége van ahhoz, hogy rátenyereljen a lényegre, a divat pedig pontosan erről szól.
Madonna valódi divatdiktátor, már a Like a Virgin-es vagy Papa don‘t Preach-es outfitje is annyira telibe találta a korszakot, hogy azóta is ha a ’80-as évekre gondolunk – Madonna és az általa létrehozott stílusjegyek jutnak az eszünkbe. Nem csoda, hogy Jean Paul Gaultier-nek, a divat világának koronát szándékosan nem viselő királyának, a francia divat „fenegyerekének” az az ötlete támadt, hogy ha már saját neve alatt létrehoz egy parfümöt, akkor annak üvegét Madonna testéről fogja mintázni. Ne feledjük, ez a történet nem szimpla hírességekről szól, hanem isteni művészek spirituális barátkozásáról, egymás iránti rokonszenvéről.
Szinte minden vele kapcsolatos esemény kiemelkedő pillanat a történelemben (leszámítva az Evita c. filmet), egy-egy tévéinterjúját évek múlva is táplálékot jelentő élmény megnézni, mert ahogyan Elton John pl. olyan művész, aki akkor is pénzt keres, amikor alszik, Madonna olyan művész, aki folyamatosan sugároz. Minden, amit mond, vagy tesz, vagy visel, egy-egy jel a Madonna-adásból. A Justify My Love c. számmal és mára már ultraklasszikusnak számító videoklipjével ugyancsak durván megelőzte korát, lányok és fiúk millióit szabadította fel a hagyományos szex, illetve a szexuális szerepek hagyományos értelmezése alól, és a kép, ahogyan a dögös fehér férfi végül a szexuális tápláléklánc legaljára kerül, és csak nézi, ahogy Madonna egy nővel szeretkezik, világszerte mindenki agyába beégett. Kylie Minogue klipjeiben összesen nem tud annyit vonaglani kamionsofőrök és tinisrácok számára egyaránt izgalmas pózaiban, hogy a Justify My Love-hoz lehessen hasonlítani – ennek az az egyszerű oka, hogy Madonna nem díva, hanem művész, ő nemcsak az érzékekre hat, hanem a tudatra is, ezért vetnek a „kifejezései” forradalmi fodrokat, akármerre jár-kel a világban.
Egyébként Madonna művészetének még az erotikus vonulata sem pusztán arról szólt, hogy önmagára irányítsa a figyelmet, ő a kezdetektől fogva a határok rakoncátlan, sőt féktelen átlépését műveli „pushing the borderline”. Szabadságával nyíltan provokálja az embereket, akik (a vele együtt dolgozó művészeket leszámítva) egy egészen más szabadsági fokon leledzenek, de a célja nem merül ki abban, hogy magára vonja a figyelmet, ő ezt a kontaktust mániákusan arra használja, hogy mindent és mindenkit felszabadítson. Ha a művészetben az a legjobb, hogy felszabadítja az embert, akkor Madonna minden megmozdulása tömény művészet.
Mint mindent, a művészetet is szokás színlelni, hamisítani, vannak, akik úgy rendeznek egy színdarabot, hogy kapnak egy lehetőséget, és akkor hozzálátnak, hogy kitalálják, melyik darab legyen az. Mások, mint Bódy Gábor, egyik éjjel álmodnak valamit, aztán másnap úgy döntenek, hogy megrendezik a Hamletet, rendezés közben pedig komoly beszélgetés tárgyát képezi, hogy a könyv, amit Hamlet a kezében tart, vajon melyik szerző melyik műve. Madonna Nothing Really Matters c. számának a remek klipjét sem úgy forgatták (Johan Renckkel), hogy „itt valami japán, gésás miliőben mozognak az alakok, és az eléggé dekoratív lesz”. Mások biztosan egyszerűbben állnak hozzá egy videóhoz, de Madonna az Egy gésa emlékiratai c. regény egyik karakterét „alakítja” a klipben, és eléggé komoly történetet ad elő abban a négy percben arról, hogy hogyan érdemes élni és hogy működik a szeretet, hát igen, a Tao-te-king sok millió háztartás képernyőjén, a ruháját pedig Jean-Paul Gaultier tervezte.
Legújabb találmánya a Confessions turné, amelyben nem mást, hanem a koncert mint olyan műfaját emelte eddig ismeretlen dimenzióba. Hieronymus Bosch festményei és Goethe Faust 2-je lehetne az előképe annak a gesamtkunstwerknek, ami a Confessionsben megvalósul. Komplex filozofikus mű, illetve expresszió. Láthattunk már Bowie-koncertet, sőt Pink Floydot is, és számos olyan színházi előadást, amelyben szabadjára engedték az összes elképzelhető vizuális hatást, a Confessions azonban merőben más műfajt hoz létre. Madonna ezúttal azt találta ki, hogy az „effekteket” az ámulatkeltés helyett konkrét gondolatok kifejezésének szolgálatába is állíthatja. Az eredmény egy vadítóan és mámorítóan felszabadító trip.
Ezzel az előadással Madonna a parkourokat avatta a világ legtrendibb létformájává, mostantól ha a csúcson akarsz lenni, parkour akarsz lenni. Megmutatta, hogy mi a legeslegjobb létforma, s többé senki nem tekinthet ezekre a művészekre úgy, mint „meleg háttértáncosokra” és „háttértáncosnőkre”. Valódi társművészekként Madonnáéval párhuzamos előadást produkáltak. Madonna egyiküket szájon csókolta (egy lányt), másikukat pedig, Jasont, ország-világ előtt nevén szólította. A Hung Up-klipből és a Jumpból is ismert parkour „táncművészek” az elején egy-egy gyónás (confession) jellegű filozófiai táncklipet adtak elő, amely önmagában lélegzetelállító, ugyanakkor szívszorító élmény. Nem tudni pontosan, hogy van ez, de a zene amúgy is egy meglehetősen rebellis műfaj, gyakorlatilag „vérlázító”, s az ember, hacsak nem épp egy Wagner- vagy valami kortárs előadáson ül, a valójában frontális ütközést jelentő zenét mozgássá alakítja. Madonna koncertjén (mint minden, ami Madonnával kapcsolatos) ez a faktor is átlépte az összes tűréshatárt, s a végén ott ugrált a londoniak krémje, miközben a nézők közt két parkour rohangált és röpködött sorról sorra, erkélyről erkélyre.
Ha valaminek egyetlen másodpercét sem tudod elfelejteni, az jelzésértékű, és azt jelenti, hogy valami atomvillanásszerű élményben volt részed. Madonna koncertje ilyen, Madonna egész élete ilyen, Madonna ilyen.