A „nagy nyughatatlan”
Stróbl Alajos születésének másfél százados évfordulójára
Ez az epitheton ornans Ybl Ervintől származik, aki a Szinyei Társaság emlékülésén idézte meg a szobrászművész alakját: „…lobogó képzeletét állandóan nagy tervek, kompozíciók hevítették. A teremtés szent őrülete sohasem engedte nyugodni. Csak ha beteg volt, akkor pihent, akkor volt csöndes örökké hullámzó kedélyvilága.”1
Fiatalkori önarckép, 1878, MNG, ltsz. 56.59-N
Különös, extrovertált személyiség volt. Külön világot teremtett maga köré: a szobrászati mesteriskola igazgatójaként az Epreskertben újra felépítette a józsefvárosi Kálváriát, a Mátyás-templom Schulek-féle rekonstrukciója kapcsán feleslegessé vált gyámkövek, oszloptöredékek, kapubélletek nála menedékre találtak. Így keletkezett az ún. Hunyadi-kápolna, benne, a bejárattal szemben, a főhelyen – mintegy oltárként – Mátyás királynak a bautzeni emlékről ismeretes képmása állt. A kertet klasszikus szoborművek másolatai s a tervezett nemzeti Pantheon – O lymposz – első művészportréi díszítették. 1893-ban megvásárolta az államtól Liptó megyei szülőháza területét, a vashámorral együtt. (Édesapja a Fehér és a Fekete Vág összefolyásánál elterülő főhercegi birtokon volt tisztviselő.) Stróbl a meglévő épületet kibővítette, mégpedig egy, a vajdahunyadi vár reminiszcenciáját mutató háromszintes őrtoronnyal.
Benne műtermeket alakított ki. A mai napig látható itt, a falba építve Mátyás és Beatrix közismert kettős profil-portréjának másolata, a király címere, a bautzeni dombormű egy további példánya – a szobrászművész Mátyás-kultuszának relikviái. Némiképp átformálta volna a természetet is: Carrarában, ahol számos művét faragták, a hegytetőre három óriási ciprust ültetett, hogy a kék égen kirajzolódó fekete felkiáltójelekként változtassák meg – igazítsák ki – a táj arculatát. A szerepjátszás végigkísérte egész életét. Az Epreskertben kialakított mikrokozmoszát a romantikus historizmus gondolatvilága ihlette. Nemcsak tanulmányozta elmúlt korok művészetét, nemcsak alkalmazta a historizmus művészi eszköztárát, hanem benne is élt. Szerepelt és játszott. M ár bécsi akadémiai növendék korában is szívesen statisztált az Operában, főleg Wagner-műveknél. Hazatérése (1882) után már közismert művész (elhelyezték a budapesti Operaház főbejáratánál Liszt Ferencről és Erkel Ferencről mintázott nagyméretű ülő szobrait, sikerült portrét készített az uralkodóról), amikor a Fővárosi Vigadó műsorlapján olvashatjuk a nevét, a felvidéki közművelődési egyesület javára rendezett élőképek szereplői között (1895). Zichy Jenő rendezésében a magyar történelem egy-egy pillanatát elevenítik fel, amelyekben Stróbl római patríciust, majd püspököt, papot, illetve „Medici Lőrinc” udvarában az „egyik udvarbélit” alakítja Széchenyiek, Lónyayak, Szapáryak társaságában. Az élőképek magyarázó verseit Jászai Mari adta elő.
Stróbl Alajos az Epreskertben, fotó, mgt.
Az epreskerti, illetve műcsarnoki művészestélyeknek egyik fő szervezője. 1897-ben a képzőművészek márciusi jelmezünnepélyére „rejtelmes kutat” tervez, amelyben (szobrászi munkásságát egész életén át végigkíséri ez a téma) Medúza feje tükröződik vissza. A körterembe 1800 (!) fenyő közepette felállított, óriási, plaszti-konszerű, tanítványaival együtt tervezett és kivitelezett alkalmi műve „a halhatatlanság forrásához vezető küzdelmet” ábrázolja. De ő maga sem restellt jelmezt ölteni, József főherceg estélyére igyekezve középkori csillagásznak öltözve vonul végig a városon, máskor az udvari bálon kis rézcsengettyűkkel díszített, vörös taláros, csörgősipkás „udvari bolond” jelmezben vesz részt.
Alkotásaiban, elsősorban emlékműveiben kedvelte a látványos, színpadias megoldásokat, ugyanekkor mindig szem előtt tartotta a hitelességet: képes volt feloldani a látszólagos ellentmondást. Mélységes történelemszeretete, romantikus múltba-álmodása fontossá tette számára valamely jelentős pályázaton való részvétel vagy megbízás teljesítésekor a régebbi korok beható tanulmányozását, az illusztráló motívumkincs gyűjtését, olykor halmozását is. Művészi öntudata a feladatok magas szintű teljesítését írta elő, a sokoldalú megközelítés módozatait, egy-egy nagyléptékű munka kapcsán az újrateremtés lehetőségeit kereste.
Valóságos drámai szerkezetet mutat pl. a Gerster Kálmánnal közös Deák-mauzóleum: a felvezető lépcsők mintegy előkészítenek a várható eseményre (a látványra), a kibontakozást a Székely Bertalan tervei szerint készült mozaikok alkotják. Katartikus jelenség lenne maga a szarkofág (a vég, a lezárult élet jelképe), ám a nagy lendülettel érkező szárnyas Géniusz a pálmaággal már a „megoldást”, Deák megdicsőülését, apotheozisát jelképezi.2
„A vén gulyás”. Arany János nagykőrösi szobrának főalakja, 1910, fotó, mgt.
Mátyás kútja a budai Várban (részlet)
Sajátosan fonódik össze a várbeli Mátyás-kútján a szerkesztés, a „látványtervezés”, a történelmi tények és csak az irodalomból ismeretes momentumok megjelenítése a korhű részletek aprólékos Stróbl műve, a mauzóleumban elhelyezett szarkofág 1945 -ben elpusztult. kidolgozásának igényével. A szoborcsoportozat tartalmi összefüggéseit az alakok két háromszögbe rendezett együttese emeli ki. A király – életének idilli pillanatában – győztes vadászként jelenik meg: íves záródású fülke közepén éppen a nézők elé lép. Mögötte arany mozaikfal és színpadi függönyként kétfelé nyíló tölgyfalombok. A látványos megoldást a tökéletes formaképzéssel naturalisztikusan mintázott alakok mögött csordogáló vízfüggöny és a historizmustól nem idegen „geoplasztika” egészíti ki. Stróbl a kutat, illetve annak tervét a Műcsarnok kiállításán mutatta volna be: „…a szoborteremben, melyet óriási vízmedencévé alakítanak ki. A többi helyiségeket lovagtermekül rendezik be és itt napokra terjedő ünnepségek, jelmezes felvonulások lesznek, melyek Mátyás fényes fejedelmi udvarát mutatják be” – írja a lelkes sajtó. E tervek megvalósulásáról azonban nincs tudomásunk.
A társadalmi-politikai reprezentáció a művészben kiváló portretistát üdvözölhetett. Mint ahogy Mátyás kútjánál a budai erdők tölgyfalombjai a vadász magas méltóságára, sőt halhatatlan nagyságára is utalhattak, Stróbl képmás-szobrai a kiváló megfigyeléseken alapuló, lényegre törő, biztos jellemábrázolás, a személyiségjegyek naturalisztikus hűséggel történő megmintázása, az anyagszerűség mellett egyéb, külsődleges eszközökkel, jelképekkel, jelzésekkel – a palettán és az ecseten kívül az aranygyapjas rendtől a vadászkalapon vagy szobortalapzaton megjelenő tölgyfalombokig – teszik egyértelművé az ábrázolt személyazonosságát (Lotz Károly mellszobra, 1884; Pulszky Ferenc, 1890; Görgey Artúr, 1891; Szilágyi Dezső, 1895).
Pulszky Ferenc arcképe, 1890, MNG
Louischen, 1884, mgt.
Népszerűségét megalapozta a királyról, I. Ferenc Józsefről készített és az O peraházban elhelyezett sikerült képmás (1884). Rövidesen divatos művész lett: elhalmozták megrendelésekkel, és saját maga is előszeretettel viseltetett a műfaj iránt: a megismerés vágya vezette. „A képmások – írja Lyka Károly – nagyon változatos okokból és ötletekből készültek. Ilyeneket mintázott barátságból, tiszteletből, pénzért, cserébe, kedvtelésből, árucikkekért, virágokért, egy kávéházi felírónőt meg éppen a »finom arcáért«. Ebben a dús képmássorozatban sok a kitűnő munka s akadnak valóságos igazgyöngyök is.” Családja tagjairól, barátairól, jó embereiről készült arcképek sorával vette körül magát, ezzel egyfajta békés, megnyugtató környezetet teremtve.3
Leghíresebb képmás-szobra a művész 1889-ben elhunyt édesanyjának, Wirostek Karolinának állít emléket.4 A z idős nő – Anyánk – arcán nyomot hagyott a sok gond. Szemei beesettek, bőre táskás, megereszkedett, egy élet munkájába belefáradt keze az ölében tartott nyitott könyvön, talán a családi Biblián pihen. A távolba tekint, emlékeibe merül. A divatjamúlt, szalagos főkötő, az egyszerű öltözék, a hosszú szoknya alól kilátszó, öreges, széttaposott fűzős cipő – számtalan, jellegzetes, pontos részlet, megfigyelésük és a „finom naturalizmus” eszközeivel történő összefoglalásuk nemcsak alkotója kiváló mesterségbeli tudását és – nem utolsósorban – az ábrázolt iránti fiúi szeretetét tükrözi, hanem az idős kornak kiválóan jellemzett portréját is megrajzolja.
Az 1900-ban a párizsi világkiállításon Grand Prix-vel kitüntetett mű méltó társa feleségének gyermekkori (Louischen, 1884), majd házasságkötésük idején megmintázott arcmása (A művész felesége, 1896). A bécsi tanulmányok során elsajátított, mesterétől, Caspar von Zumbuschtól is „örökölt”, a historizmus eszközrendszerének részmegoldásaival is alátámasztott, az állami reprezentációt szolgáló neobarokk szemléletmód mindenekelőtt köztéri szobraiban öltötttestet (Szent István várbeli lovas szobra, 1906; de idesorolhatjuk a Múzeum- kertben felállított Arany Jánosemlékművet is 1893-ból).
Zemplénoroszi járőrszolgálat, 1914, MNG, ltsz. 59.162-N
Legjobb műveiben, de elsősorban a portrék esetében, a külsőségek – bármilyen dekoratívak is – lassan elveszítik fontosságukat, Stróbl figyelme egyre inkább a lényeg, a jellem- és érzelemábrázolás felé fordul (Guido Romanelli arcképe, 1919; Bánffy Miklós mellszobra, 1920). A tartalom átütő erejű, biztos kezű, szinte eszköztelen megfogalmazása mellett (vagy éppen ezért) mintázása sommásabb, arcképszobrai egyszerűbbek, közvetlenebbek, bensőségesebbek lesznek (Perczel Miklósné arcképe, 1915; Ifjú hölgy képmása, 1916–18).
Több mint negyven esztendeig tartó művészetpedagógiai munkássága során szobrászgenerációk nevelkedtek a keze alatt. 1885- ben a M intarajziskola tanára, 1897-ben a szobrászati mesteriskola igazgató tanára, egyszersmind a Gerster Kálmán által tervezett iskolaépület (és a hozzá tartozó, korábban már említett Epreskert) belső díszítésének koncipiálója és a kivitelező munkák irányítója. „A Deák-emlékszoborra történt országos adakozás fölöslegéből” emelt iskola nagy figyelmet kelt: „négy sarkán négy ércztriposz van elhelyezve, míg nagy műterem oldalfalait négy bronzszínű turulmadár őrzi.” Sőt, folytatja a szerző: „az előcsarnok közepén a római házakban szokásos hűsítő medence van, melybe Gerster műépítész bronzba öntött allegorikus szobráról folyik a víz”. (Egykorú fotón két kis teknősbéka látható…) Ugyanez az írás jól értesült elsőként adja hírül: „az előcsarnokot az iparművészeti iskola növendékei pompeji régi modorban kifestik s köröskörül az athénei Parthenon reliefjei lesznek felaggatva”.5
Stróbl Alajos időskori portréja, fotó, mgt.
Perczel Miklósné képmása, 1915, MNG
Stróbl iskolát irányított és iskolát teremtett. Tanítványai megtanulhatták a mesterség összes fortélyát, az anyag szeretetét és tulajdonságainak mélyreható ismeretét, a műalkotás létrehozásában megtestesülő szolgálatot s a magasabb rendű eszmények követésének útját és igényét.
A „nagy nyugtalan” éppen nyolc évtizeddel ezelőtt, 1926. december 13-án fejezte be földi pályafutását.
Tanártársa, Lyka Károly így emlékezik: „Egy ködös decemberi délután sírba tették őt is. A kopasz fák körül már elsötétült az égbolt, a köd sűrűn ereszkedett alá. Fiatal tanítványok fáklyák piros fénye mellett bocsátották le a sírba. Fantasztikus kép volt. T alán ő is így gondolta el a temetését.”6
Benne műtermeket alakított ki. A mai napig látható itt, a falba építve Mátyás és Beatrix közismert kettős profil-portréjának másolata, a király címere, a bautzeni dombormű egy további példánya – a szobrászművész Mátyás-kultuszának relikviái. Némiképp átformálta volna a természetet is: Carrarában, ahol számos művét faragták, a hegytetőre három óriási ciprust ültetett, hogy a kék égen kirajzolódó fekete felkiáltójelekként változtassák meg – igazítsák ki – a táj arculatát. A szerepjátszás végigkísérte egész életét. Az Epreskertben kialakított mikrokozmoszát a romantikus historizmus gondolatvilága ihlette. Nemcsak tanulmányozta elmúlt korok művészetét, nemcsak alkalmazta a historizmus művészi eszköztárát, hanem benne is élt. Szerepelt és játszott. M ár bécsi akadémiai növendék korában is szívesen statisztált az Operában, főleg Wagner-műveknél. Hazatérése (1882) után már közismert művész (elhelyezték a budapesti Operaház főbejáratánál Liszt Ferencről és Erkel Ferencről mintázott nagyméretű ülő szobrait, sikerült portrét készített az uralkodóról), amikor a Fővárosi Vigadó műsorlapján olvashatjuk a nevét, a felvidéki közművelődési egyesület javára rendezett élőképek szereplői között (1895). Zichy Jenő rendezésében a magyar történelem egy-egy pillanatát elevenítik fel, amelyekben Stróbl római patríciust, majd püspököt, papot, illetve „Medici Lőrinc” udvarában az „egyik udvarbélit” alakítja Széchenyiek, Lónyayak, Szapáryak társaságában. Az élőképek magyarázó verseit Jászai Mari adta elő.
Stróbl Alajos az Epreskertben, fotó, mgt.
Az epreskerti, illetve műcsarnoki művészestélyeknek egyik fő szervezője. 1897-ben a képzőművészek márciusi jelmezünnepélyére „rejtelmes kutat” tervez, amelyben (szobrászi munkásságát egész életén át végigkíséri ez a téma) Medúza feje tükröződik vissza. A körterembe 1800 (!) fenyő közepette felállított, óriási, plaszti-konszerű, tanítványaival együtt tervezett és kivitelezett alkalmi műve „a halhatatlanság forrásához vezető küzdelmet” ábrázolja. De ő maga sem restellt jelmezt ölteni, József főherceg estélyére igyekezve középkori csillagásznak öltözve vonul végig a városon, máskor az udvari bálon kis rézcsengettyűkkel díszített, vörös taláros, csörgősipkás „udvari bolond” jelmezben vesz részt.
Alkotásaiban, elsősorban emlékműveiben kedvelte a látványos, színpadias megoldásokat, ugyanekkor mindig szem előtt tartotta a hitelességet: képes volt feloldani a látszólagos ellentmondást. Mélységes történelemszeretete, romantikus múltba-álmodása fontossá tette számára valamely jelentős pályázaton való részvétel vagy megbízás teljesítésekor a régebbi korok beható tanulmányozását, az illusztráló motívumkincs gyűjtését, olykor halmozását is. Művészi öntudata a feladatok magas szintű teljesítését írta elő, a sokoldalú megközelítés módozatait, egy-egy nagyléptékű munka kapcsán az újrateremtés lehetőségeit kereste.
Valóságos drámai szerkezetet mutat pl. a Gerster Kálmánnal közös Deák-mauzóleum: a felvezető lépcsők mintegy előkészítenek a várható eseményre (a látványra), a kibontakozást a Székely Bertalan tervei szerint készült mozaikok alkotják. Katartikus jelenség lenne maga a szarkofág (a vég, a lezárult élet jelképe), ám a nagy lendülettel érkező szárnyas Géniusz a pálmaággal már a „megoldást”, Deák megdicsőülését, apotheozisát jelképezi.2
„A vén gulyás”. Arany János nagykőrösi szobrának főalakja, 1910, fotó, mgt.
Mátyás kútja a budai Várban (részlet)
Sajátosan fonódik össze a várbeli Mátyás-kútján a szerkesztés, a „látványtervezés”, a történelmi tények és csak az irodalomból ismeretes momentumok megjelenítése a korhű részletek aprólékos Stróbl műve, a mauzóleumban elhelyezett szarkofág 1945 -ben elpusztult. kidolgozásának igényével. A szoborcsoportozat tartalmi összefüggéseit az alakok két háromszögbe rendezett együttese emeli ki. A király – életének idilli pillanatában – győztes vadászként jelenik meg: íves záródású fülke közepén éppen a nézők elé lép. Mögötte arany mozaikfal és színpadi függönyként kétfelé nyíló tölgyfalombok. A látványos megoldást a tökéletes formaképzéssel naturalisztikusan mintázott alakok mögött csordogáló vízfüggöny és a historizmustól nem idegen „geoplasztika” egészíti ki. Stróbl a kutat, illetve annak tervét a Műcsarnok kiállításán mutatta volna be: „…a szoborteremben, melyet óriási vízmedencévé alakítanak ki. A többi helyiségeket lovagtermekül rendezik be és itt napokra terjedő ünnepségek, jelmezes felvonulások lesznek, melyek Mátyás fényes fejedelmi udvarát mutatják be” – írja a lelkes sajtó. E tervek megvalósulásáról azonban nincs tudomásunk.
A társadalmi-politikai reprezentáció a művészben kiváló portretistát üdvözölhetett. Mint ahogy Mátyás kútjánál a budai erdők tölgyfalombjai a vadász magas méltóságára, sőt halhatatlan nagyságára is utalhattak, Stróbl képmás-szobrai a kiváló megfigyeléseken alapuló, lényegre törő, biztos jellemábrázolás, a személyiségjegyek naturalisztikus hűséggel történő megmintázása, az anyagszerűség mellett egyéb, külsődleges eszközökkel, jelképekkel, jelzésekkel – a palettán és az ecseten kívül az aranygyapjas rendtől a vadászkalapon vagy szobortalapzaton megjelenő tölgyfalombokig – teszik egyértelművé az ábrázolt személyazonosságát (Lotz Károly mellszobra, 1884; Pulszky Ferenc, 1890; Görgey Artúr, 1891; Szilágyi Dezső, 1895).
Pulszky Ferenc arcképe, 1890, MNG
Louischen, 1884, mgt.
Népszerűségét megalapozta a királyról, I. Ferenc Józsefről készített és az O peraházban elhelyezett sikerült képmás (1884). Rövidesen divatos művész lett: elhalmozták megrendelésekkel, és saját maga is előszeretettel viseltetett a műfaj iránt: a megismerés vágya vezette. „A képmások – írja Lyka Károly – nagyon változatos okokból és ötletekből készültek. Ilyeneket mintázott barátságból, tiszteletből, pénzért, cserébe, kedvtelésből, árucikkekért, virágokért, egy kávéházi felírónőt meg éppen a »finom arcáért«. Ebben a dús képmássorozatban sok a kitűnő munka s akadnak valóságos igazgyöngyök is.” Családja tagjairól, barátairól, jó embereiről készült arcképek sorával vette körül magát, ezzel egyfajta békés, megnyugtató környezetet teremtve.3
Leghíresebb képmás-szobra a művész 1889-ben elhunyt édesanyjának, Wirostek Karolinának állít emléket.4 A z idős nő – Anyánk – arcán nyomot hagyott a sok gond. Szemei beesettek, bőre táskás, megereszkedett, egy élet munkájába belefáradt keze az ölében tartott nyitott könyvön, talán a családi Biblián pihen. A távolba tekint, emlékeibe merül. A divatjamúlt, szalagos főkötő, az egyszerű öltözék, a hosszú szoknya alól kilátszó, öreges, széttaposott fűzős cipő – számtalan, jellegzetes, pontos részlet, megfigyelésük és a „finom naturalizmus” eszközeivel történő összefoglalásuk nemcsak alkotója kiváló mesterségbeli tudását és – nem utolsósorban – az ábrázolt iránti fiúi szeretetét tükrözi, hanem az idős kornak kiválóan jellemzett portréját is megrajzolja.
Az 1900-ban a párizsi világkiállításon Grand Prix-vel kitüntetett mű méltó társa feleségének gyermekkori (Louischen, 1884), majd házasságkötésük idején megmintázott arcmása (A művész felesége, 1896). A bécsi tanulmányok során elsajátított, mesterétől, Caspar von Zumbuschtól is „örökölt”, a historizmus eszközrendszerének részmegoldásaival is alátámasztott, az állami reprezentációt szolgáló neobarokk szemléletmód mindenekelőtt köztéri szobraiban öltötttestet (Szent István várbeli lovas szobra, 1906; de idesorolhatjuk a Múzeum- kertben felállított Arany Jánosemlékművet is 1893-ból).
Zemplénoroszi járőrszolgálat, 1914, MNG, ltsz. 59.162-N
Legjobb műveiben, de elsősorban a portrék esetében, a külsőségek – bármilyen dekoratívak is – lassan elveszítik fontosságukat, Stróbl figyelme egyre inkább a lényeg, a jellem- és érzelemábrázolás felé fordul (Guido Romanelli arcképe, 1919; Bánffy Miklós mellszobra, 1920). A tartalom átütő erejű, biztos kezű, szinte eszköztelen megfogalmazása mellett (vagy éppen ezért) mintázása sommásabb, arcképszobrai egyszerűbbek, közvetlenebbek, bensőségesebbek lesznek (Perczel Miklósné arcképe, 1915; Ifjú hölgy képmása, 1916–18).
Több mint negyven esztendeig tartó művészetpedagógiai munkássága során szobrászgenerációk nevelkedtek a keze alatt. 1885- ben a M intarajziskola tanára, 1897-ben a szobrászati mesteriskola igazgató tanára, egyszersmind a Gerster Kálmán által tervezett iskolaépület (és a hozzá tartozó, korábban már említett Epreskert) belső díszítésének koncipiálója és a kivitelező munkák irányítója. „A Deák-emlékszoborra történt országos adakozás fölöslegéből” emelt iskola nagy figyelmet kelt: „négy sarkán négy ércztriposz van elhelyezve, míg nagy műterem oldalfalait négy bronzszínű turulmadár őrzi.” Sőt, folytatja a szerző: „az előcsarnok közepén a római házakban szokásos hűsítő medence van, melybe Gerster műépítész bronzba öntött allegorikus szobráról folyik a víz”. (Egykorú fotón két kis teknősbéka látható…) Ugyanez az írás jól értesült elsőként adja hírül: „az előcsarnokot az iparművészeti iskola növendékei pompeji régi modorban kifestik s köröskörül az athénei Parthenon reliefjei lesznek felaggatva”.5
Stróbl Alajos időskori portréja, fotó, mgt.
Perczel Miklósné képmása, 1915, MNG
Stróbl iskolát irányított és iskolát teremtett. Tanítványai megtanulhatták a mesterség összes fortélyát, az anyag szeretetét és tulajdonságainak mélyreható ismeretét, a műalkotás létrehozásában megtestesülő szolgálatot s a magasabb rendű eszmények követésének útját és igényét.
A „nagy nyugtalan” éppen nyolc évtizeddel ezelőtt, 1926. december 13-án fejezte be földi pályafutását.
Tanártársa, Lyka Károly így emlékezik: „Egy ködös decemberi délután sírba tették őt is. A kopasz fák körül már elsötétült az égbolt, a köd sűrűn ereszkedett alá. Fiatal tanítványok fáklyák piros fénye mellett bocsátották le a sírba. Fantasztikus kép volt. T alán ő is így gondolta el a temetését.”6
Anyánk, 1892–96, MNG
1 A Szinyei Társaság emlékülésén elhangzott beszédet közli a Magyar M űvészet, 1927. 2. sz. 87–103.
2 Stróbl műve, a mauzóleumban elhelyezett szarkofág 1945 -ben elpusztult.
3 Lyka Károly: Szobrászatunk a századfordulón. Bp., 1983. 22.
4 Az Anyánk c. mű gipszterve a Műcsarnok 1892/93-as téli kiállításán már szerepelt. Kat. 490.
5 [dr. K. D.]: Új szobrászati iskola Budapesten. A Hét, 1890. 1. sz. január 5.
6 Lk [Lyka Károly]: A mester. Új Idők, 1926. II. félév, 736.
A reprodukciókat Berényi Zsuzsa készítette.