A terrai ceremóniamester - Január Herceg kiállítása a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban
Mélyi József
Úgy tűnik, az utóbbi időben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum komolyan vesz egy olyan alapvető tételt, amelyet más hasonló intézmények mára különböző okokból elfelejteni látszanak. A tétel valóban egyszerű: a kortárs képzőművészetet csakis jól végiggondolt, eleven, a művészekkel egy hullámhosszon kialakított programmal lehet bemutatni. Ráadásul a koncepció mellett a tempó is megvan. Az egyes, jobb-rosszabb, de inkább rosszabb adottságokkal rendelkező fehérvári kiállítóhelyeken folyamatos a kortárs magyar művészek legjavának jelenléte – ezen a téren az utóbbi időben alig kísérelte meg velük a versenyt bárki.
Ebben a konzekvens programban tűnt most fel Január Herceg, az egykorvolt Baksa-Soós János kiállítása. Ami a jelenlétét kérdésessé teszi, korántsem a különös gondolatiság, nem is a minőség, hanem az a tény, hogy Január Herceg művészete nem illeszthető a kortárs trendekbe, önmagában álló, külön program. Az alkotásaihoz kapcsolódó valamennyi jelző ugyanazt a jelenséget járja körbe: gömbszerű egység, kapszulaként lezárt világ, első látásra elbűvölő, minden oldalán lekerekített, megkérdőjelezhetetlen univerzum.
Nem kortárs képzőművészet – vagy nagyon is az. Ezen a bizonytalan mondaton túl a kortárs művészeti tendenciákból és azok hagyományaiból kiinduló elemzés vagy kritika csakis visszájára fordulhat. „Az első pillanatokban, amikor az ember el akar kezdeni rendesen dolgozni, lenaivozzák, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy a művész az kritizáljon, kritizáljon és kritizáljon. Oktassa az embereket, kritizálja őket. Holott ez is teljesen egyszerű, mert nekünk kényeztetnünk kell őket, és eredményeket adnunk nekik.” (Két beszélgetés Január Herceggel. Beszélgetőtárs: Szkárosi Endre, Balkon, 2002. 1–2. 14–21.) Az utóbbi években a Január Herceggel megjelent beszélgetések központi gondolatai változatlanok, amelyekből kiderül, hogy Baksa-Soós pozíciója szándékosan kívüláll a mai művészeti kontextuson.
Amikor Berlinben néhány évvel ezelőtt egy számomra hozzá hasonlónak tűnő univerzumépítő művész munkáiról beszélgettünk, és megemlítettem, hogy a makettek használatában párhuzamokat láttam kettejük alkotásai között, szinte felháborodottan ennyit mondott: „Ha én valódi méretben megépíthetném a makettjeimet, akkor egyetlen eleme akkora lenne, mint mondjuk a Naprendszer.” Naprendszernyi méretű tárgyak, űrhajósok, kozmikus fények, templomok, varázslók adják világának alkotóelemeit. Egységgé illeszthető műveiben hitvallása szerint az egész univerzumra érvényes fogalmi nyelvből indul ki, ebből alkotja meg később önálló életre kelő történeteit, történetekbe ágyazott világmodelljeit.
Az alkotásokkal kapcsolatban elsőként felmerülő kérdés sem a szokványos kortárs művészeti kiállítások dilemmája: megfejthetjük-e a művész által megfogalmazott üzenetet? Az üzenet ugyanis egyszerű és világos, legtöbbször nemcsak képileg, de verbálisan is előttünk áll. A probléma pedig túlmutat a megfejtésen, és sokkal inkább vallási alapkérdésként vetődik fel a nézőben: követjük-e a művészt? Mennyiben tudunk azonosulni az általa kialakított világgal? Mennyiben tudjuk azonosítani az általa felépített világot a miénkkel? A művészeti üzemet figyelmen kívül hagyva azonban mégsem tűnik el teljesen a kritikai beállítottság, csak éppen nem az egyes elemekre vonatkozik, hanem a harmónia általános hiányára: „Értenünk kell, hogy az egész népünk egy kulturális csődben van.”
Baksa-Soós világnézete igazából gyermeki nézőpontból bontakozik ki: a kiállítás központi installációja egy négy-öt éves gyerek szemszögéből és magasságából válik valóban érthetővé, elevenné. Amíg a finoman megvilágított figuraegyüttesre fentről tekintünk, lapos igazságokat látni, csillogó felszínt, elvakító lámpákat. Leguggolva válnak láthatóvá a történetek, amelyekbe csak ebben a formában helyezkedhet bele a néző. A kritikai és a kritikán túli nézőpont éles megkülönböztetésén túl szimbolikus értelmű és egyértelmű az üzenet: meg kell változtatni a nézőpontunkat, hogy a létrehozott világokba belehelyezkedhessünk. A szép új világ alkotóelemei pedig tiszta színek, tiszta zenei hangok, tiszta érzelmek – Január Herceg művei az új-régi harmónia reklámjai. Emberek és állatok paradicsomi együttléte, elképzelt űrbéli fényeffektek színharmóniája, változatos és emberi léptékű, organikus tárgyak alkotnak nagyon is személyes egységet.
A kozmikus léptékű gondolatok a sci-fi műfaj nagyjaitól is származhatnának: Január Herceg egyik mondata mintha a Harmadik típusú találkozások pionírjait idézné, akik a kibocsátott jelekből furcsa módon megérzik a távoli civilizáció küldötteinek érkezését: „Esetleg adunk egy új nevet a művész-népnek, hogy felismerjük egymást. Egy kis szignált. Valami hangszignált. Megoldjuk!”
Akármennyire is kortalan Baksa-Soós művészete, ha a kiállítás nyomán mégis valamilyen kapaszkodót keresünk, kiderül, valahogy minden szálon a hatvanas évekhez köthető. Hangvételét az űrhajózás hőskorának ma már lecsengett heroizmusa és a sci-fi filmek önironikus jövőképe határolja be, hősei körvonalait pedig Stanislaw Lem furcsa figurái és egy rég elfeledett vallás árnyalakjai rajzolják ki. Mondatai a szépség- és szeretetvallások nyelvezetéből építkeznek, miközben gyakran tűnnek fel bennük a hatvanas évek termelési jelszavai is: „Boldoggá tudjuk majd tenni az embereket. Nagy mennyiségben, jól” – hangzik az egyik jelszó, egyszerre komolyan és elhivatottan, másrészt nagyon is tudatában a külvilág jelenlegi boldogtalan alkalmatlanságának.
Január Herceg világa olyan utópista konstrukció, amely „templomát új technológiával építi”. Tulajdonképpen a műveivel kapcsolatban felbukkanó legfontosabb – kívülálló – érzés egyetlen kulcsmondattal összefoglalható: „Milyen jó, hogy megcsinálta helyettünk.”
2007/3. 48-53. o.