Kerekasztal beszélgetés egy befuttatási kísérletről

- avagy egy magyar zsidó kisfiú New Yorkban

Topor Tünde, Winkler Nóra

Idén novemberben nagy sajtóvisszhangot váltott ki az a tény, hogy Fehér L ászló egy képét, egy zsidó kisfiút ábrázoló festményt árverésre bocsátottak New Yorkban a Sotheby’snél. Először mindenki örült, hiszen kortárs magyar kép – mindenféle állami kezdeményezés nélkül – még soha nem került ilyen rangos anyagba, aztán sajnos csalódást okozott, hogy a képet leütötték ugyan 29 000 dollárnál, de valójában nem kelt el.

 
 
(A jelenségre magyarázat, hogy a külföldi aukciósházak többsége becsértékkel dolgozik, ezt a Fehér László-kép esetében a Sotheby’s szakértői a tulajdonossal történő egyeztetés után 40–60 000 dollárban állapították meg. A tulajdonos egyébként 30 000 dollár alatt nem akarta eladni a képet. A kikiáltási ár általában a becsérték 60 százaléka, tehát onnan indulnak a licitek. Ebben az esetben 29 000 dollárig licitáltak a képre, de a bűvös 30 000-es limitet ez az érdeklődő már nem lépte túl. Így, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően, a képet leütötték ugyan, de nem kelt el.) A szakértők később a kialkudott becsérték és a nemzetközi aukciós indexekben szereplő Fehér László-árak közti szakadékkal magyarázták a kudarcot. Ez viszont sajátos magyar problémákra irányítja a figyelmet – ezek megvitatására hívtuk meg Kornai Pétert, a kép tulajdonosát, Fehér Lászlót, az alkotót, Hegyi Lóránd művészettörténészt, a nemzetközi művészeti színtér ismerőjét, akinek a nevéhez egyébként Fehér László felfedezése és nemzetközi karrierjének egyfajta elindítása is fűződik, valamint Nemes Attilát, az idei velencei építészeti biennále magyar kurátorát, aki mint a nemzetközi művészeti menedzsmentben szintén otthonosan mozgó, ám már egy másik generációhoz tartozó szakember rendelkezik némi rálátással a magyar művészeti életre.
 
 
Topor Tünde, Artmagazin: Beszélgetésünk témája, hogy a fentebb vázolt jelenség milyen kérdéseket vet fel a mai magyar galériás rendszerrel kapcsolatban. De még mielőtt erről beszélünk, Kornai Pétert kérdezem arról, miért éppen ezt a Fehér László-képet választották. Hogy került éppen ez a Sotheby’s látókörébe?
 
Kornai Péter: Mint minden gyűjtő, én is megszállott ember vagyok. Elsősorban nem a kortársakkal foglalkoztam, hanem századfordulósokat vásároltam: Rippl-Rónait, Gulácsyt, Vaszaryt, Iványit. Fehér László képével egy budapesti kiállításon találkoztam 2001-ben, és nagyon szerettem volna valahogyan megszerezni, ami sikerült is. Ez a mostani történet hihetetlenül indult: egyéb ügyből kifolyólag találkoztam a Sotheby’s közép-európai tanácsadójával, és megemlítettem, hogy szeretnék neki egy kortárs képet is mutatni. Erre azt válaszolta, hogy ne fáradjak vele, nem érdemes, hiszen magyar festőt nem vesznek be a Sotheby’s-aukciókra: túlságosan provinciálisak, nincsenek „megcsinálva”, amit alkotnak, az sem olyan érdekes… Kérésemre aztán mégiscsak lefotózta, és kiküldte a legmagasabb szintű döntnököknek New Yorkba, akik főnöke, Tobias Mayer jelezte, hogy 20–30 000 dollárral indítanák a képet. Számomra persze lelkileg többet ért, tehát ez az ár becsértékként szóba sem jöhetett.
 
Winkler Nóra, Artmagazin: Ez hogyan zajlik ilyenkor? Oda kell vinni személyesen a képet?
 
Kornai: Igen. Mert még ha műtárgyfotós készít is róla fotót, nekik mindenképpen látniuk kell élőben, közelről a képet. Tobias Mayer mondta: „Meg kell nézni, hogy akár a festő, akár a gyűjtő szerette-e a képet. Ha igen, akkor érdekli őt.” Egyébként soha előtte magyar, de még kelet-európai festőtől sem vettek be képet. Ez nem valamiféle művészi kiváltság, hogy csak amerikai, francia vagy holland festőket vesznek be, hanem egyszerűen nem tudják eladni a magyar képeket. A Kisfiút kilenc-nullra beválasztották (kilencfős a bírálóbizottság, a szerk.), és beleegyeztek egy magasabb kikiáltási árba: vagyishogy 60 000 dollár lesz a felső becsérték.
 
Winkler: Még ha kelet-európai, ebben az esetben akkor is nyitottan álltak hozzá?
 
Kornai: Tapasztalatom ennek az egy kép-aukcionálásnak a féléves történetén alapul. A festmény nagyon-nagyon tetszett a kurátoroknak, és semmiképpen nem akarták elszalasztani a lehetőséget, hogy felfedezzék, illetve a nagyközönséggel is felfedeztessék. Azért törekszenek arra, hogy ne ugyanazok a nevek fussanak mindig: szeretnének piacot bővíteni, újabb festőknek szerezni komoly ismertséget. Aki már ilyen árverésen szerepel, és főleg sikert arat, az a világhír küszöbén áll. Ezért is csodálkoztak az ismerőseim, hogy nem mondtam igent az első ajánlatra. De én ezt egy nagyon jó képnek tartom, és pontosan tudom, hogy Amerikában milyen árak vannak. Én gyűjtő vagyok a lelkemből, a pénzkereső foglalkozásom nem galériás vagy aukciósház-tulajdonos, és nem vagyok művészettörténész sem. Ösztönből gyűjtök, tíz éve kezdtem el intenzíven a képekkel foglalkozni. És ez volt az első kortárs alkotás, amit vásároltam. De lassan rá kellett jönnöm, hogy szinte értelmezhetetlenül alacsony a magyar festőművészek krémje által készített művek hivatalos ára Nyugaton. A legnagyobb árveréseken a magyar festmények ára töredékét nem éri el annak, mint amennyit itthon érnek és amennyiért itthon elkelnek. Erre legjobb példa Fehér László festménye: az ország akkori legkomolyabb szállodájában, a Kempinskiben, három évvel ezelőtt a Brigádkirándulás című képe 7,2 millió forintért kelt el. Nincs fent az interneten: sem az artprice-on, sem az artnet-en (a Sotheby’s aukciós indexe, a szerk.), sem az Akounban (ez pedig egy könyv formában évente megjelenő aukciós index, a szerk.). Fehér L ászló képeinek ára, ha tetszik, ha nem, 2000 euró, második Bak Imre 1100 euróval az Akoun alapján. De az artpriceon sem jobb a helyzet: azok a képei kerültek fel Lacinak, amelyek aukciókon szerepeltek az elmúlt két-három évben. Minden gyűjtő, szakmabeli tudja, hogy ezek nem a komoly, elsőrendű művei.
 
Topor: Laci, az aukciókon szereplő képeid nem tőled kerültek oda?
 
 
Fehér László: Soha! Ezek úgy kerültek be, hogy volt idő, amikor én itthon 1000 svájci frankért adtam a képeimet, és csak később tudtam meg, hogy a galerista, aki tőlem megvette, óriási üzleteket csinált velük külföldön. De ezután nem ment senki, nem tudták, hogy egy ilyen tényt hogyan lehet meglovagolni.. Még nem fordult elő akkoriban, hogy bejön egy galerista, és megvesz 20-30 annyira jelentős képet, mint a Nyolc nap vagy a Reggeli ima. Aztán ezek mind el is tűntek. Állítólag Genfben adta el őket, és amikor mi ’91-ben kimentünk, a menedzserem felkereste a galériát. Ekkor derült ki, hogy 100 000 dollár körüli áron adták el ezeket a műveket. Nekem akkor ez az összeg hihetetlenül nagy pénznek tűnt, mert ennyiért képet a nyolcvanas évek elején M agyarországon nem is hallottunk eladni. Aztán ennek nem lett folytatása, mint ahogy a velencei biennálénak sem. Ha ’90-ben vittem volna a Sotheby’sre, akkor ott nagyon komoly árat érhettem volna el, mert az Art in America féloldalas cikkben foglalkozott az anyaggal, de a világ összes újsága megemlítette, és rengeteg galéria és műgyűjtő vásárolta meg a képeimet. Akkor kellett volna olyan menedzsment a háttérben, amely ezt a folyamatot koordinálja, de én teljesen egyedül voltam.
 
Topor: Külföldi galériákkal nem alakult ki kapcsolatod?
 
Fehér: Soha nem szerződtem külföldi galériákkal. Volt egy nagy lehetőségem, amikor Kölnben a Ludwig akkori tanácsadója – aki Kabakovot is felhozta – exkluzív szerződést akart velem kötni, csak akkor én már bent voltam a piacon, és az én szemszögemből nézve olyan feltételeket diktált, amelyeket én itthonról nehezen tudtam volna elfogadni. Ha az ajánlatot húsz évvel azelőtt teszi, gondolkodás nélkül elfogadom, de akkor nekem már kialakult egzisztenciám volt. Nagyon jó áron megvette néhány szobromat, de amikor látta, hogy hosszú távon nem tudok vele együttműködni, megszakadt a kapcsolatunk. Most olyan galériákkal dolgozom, amelyekkel laza a kapcsolatom. Minden évben csinálnak egy-két kiállítást, nagyon jól értékesítik a képeket, az árak szépen mennek fölfele.
 
Topor: Ezek a galériák, amelyekkel dolgozol, nem tesznek be téged külföldi, kortárs árverésekre?
 
Fehér: Föl sem merül, mert mindent eladnak. Komoly gyűjtőkörük van, nagyon nagy gyűjtők veszik fel ezeket a műveket gyűjteményeikbe, melyek aztán el is tűnnek.
 
Topor: De az árakat, mint most láthattuk, mégiscsak az aukciós eladások szabják meg…
 
Fehér: Nem fordult elő, hogy külföldi aukcióra adtak volna be képeket, akár onnan, akár itthonról. Nagyon jelentős képeim vannak nagyon jelentős gyűjteményekben.
 
Kornai: Szabad egy kicsit vitatkozni? Én azt mondom, mivel én szívből-lélekből-ösztönből szerettem volna ezt a képet megszerezni, azért most, hogy ez a dolog így alakult New Yorkban november 15-én, utánamentem a dolgoknak, és most mint üzletember szeretném azt mondani, hogy ez sokkal keményebb történet, mint ahogy azt Magyarországról gondoljuk. A következő a helyzet: nemcsak arról van szó, hogy a galériák, aukciósházak hogy működnek, és hogyan adnak el külföldön a festők, hanem ez egy óriási, megabefektetési ág, lényegében egy tőzsde. O lyan árak vannak, amik magyar ésszel már nem felfoghatók. Pedig ezek valóságos árak, és nem „kamu” leütések: Willem de Koonig képe 27 millió dollárért kelt el tíz napja a Christie’snél, egy kiemelt kortárs árverésen.Ilyen magas ár még nem volt: 5,4 milliárd forint! Meggyőződésem és szívem ellenére mondom, hogy ma már ez inkább üzlet. Művészi értelemben véve meg kell felelni egy bizonyos standardnak, amelynek a magyar festők közül néhány már feltétlenül megfelel. Mégsem lehet azt mondani, hogy ezek a festők üzletileg „meg lennének csinálva”. Borzasztóan nagy problémának, szinte lehetetlennek tartom,hogy a magyar kortárs festészet komoly szinten betörjön bárhová. Amerikáról, Londonról nem is beszélek, ahol eldől a kortárs „piac”. Ez a történet a Kisfiúval azért bánt engem – annak ellenére, hogy örülök, hogy hazatért –, mert szomorú, hogy „állatorvosi lóként” üzletileg nem tudta venni ezt az akadályt, és így kudarcba fulladt az a tervem, hogy elkezdjünk hírverést és jó árat csinálni a magyar kortárs festőknek. Először egynek, aztán talán a többinek is. Amerikában nem voltak hajlandók tíz-hússzoros árat fizetni érte a regisztrált árhoz képest. A regisztrált árakat az nem építi, ha Fehér László nem regisztráltan ad el képeket kül- vagy belföldön, miközben azokat a nem komoly képeit regisztrálják, amelyek ittott elkelnek. A Brigádkirándulás egyébként ki tudja, miért, de nem került be az aukciós indexekbe, pedig az már komoly ár volt.
 
Topor: De ez a kép beadása előtt sem volt másképp…
 
Kornai: Igen, de nem gondoltam, hogy ez ennyire meghatározó. Hogyha azt látják az artprice-on, hogy 2000 dollár, akkor nem adnak negyvenet. Azt gondolják, hogy hússzoros áron a Sotheby’s még akkor se áruljon egy Fehér L ászló-képet, ha az jó és tetszik. Úgy látszik, szívből-lélekből nem vásárolnak az emberek. 
 
Topor: A kkor tehát a Sotheby’s „hazardírozott”, és igaz, hogy nem ez a tendencia, de megpróbálkoztak egy, az átlagosnál magasabb összeggel?
 
Kornai: M indig az volt a fő kérdés, hogy miért ennyi, amikor a tőzsdei jegyzése ennek a képnek öt vagy tíz százaléka az árnak. És akkor nem lehet magyarázkodni az amerikaiaknak, hogy valóban, de itt másképp mennek az aukciók, és különben sem tart Magyarországról senki kapcsolatot azokkal a cégekkel, akik az árakat jegyzik. Hogy egyszerűen nem vagyunk rajta a térképen.
 
 
Nemes Attila: Én inkább más oldalról közelíteném meg a kérdést. Hallottunk egy művészi és egy gyűjtői álláspontot, én pedig inkább a menedzsment oldalon dolgozom. Vegyük elő a holland és angol munkáimat, mert ezek jó tapasztalatok arról, hogy hogyan is néz ki a dolgok túloldala. Évek óta mondom én is itt a városban a városvezetésnek, és ahol csak tudom, hogy komoly erőket kellene mozgósítani arra, hogy a magyar kortárs művészet felkerüljön a térképre. Ennek több technikája van, és ezeket párhuzamosan kellene működtetni. Az első és legfontosabb, hogy a városnak befogadótérré kell válnia. Ha megnézzük Berlint, ami nagyon rossz piac volt nemrégen, most intenzíven, dinamikusan fejlődik. Vagy megnézzük Rotterdamot, ami Amszterdam mellett, ki lehet mondani, hátrányos helyzetű, nagyon komoly beruházásokat tesz meg azért, hogy például olcsón lehessen stúdiót bérelni. Tehát támogatja a város, hogy művészek telepedjenek ott meg. Ezzel és adókedvezményekkel éri el, hogy kialakuljon egy olyan nemzetközi színtér, amely rugalmasságot ad a városnak mint művészeti közegnek. O lyan kapcsolatok jönnek létre, amelyek nem egyenlők azzal, hogy valaki ide-oda utazik kiállításokra, hanem az ott dolgozó művészek vonják magukra a figyelmet. Ez tehát az egyik nagyon fontos dolog, amit meg kéne tenni Budapesten. A másik: Jó, hogy a magyar művészeket bemutatják külföldön, de ez nem elegendő. Más terület a kulturális színtér és az előbb kitárgyalt valós művészeti piac. Igaz, hogy nagyon szoros összefüggések vannak. A kulturális színtér meghatározó szereplőinek véleménye határozza meg, hogy kik „jöhetnek föl”. Tehát ha a nagy galeristák, nagy kurátorok, nagy múzeumok valakire azt mondják, hogy ez a művész jó, akkor ő meg fog jelenni a „pénzes” piacon is. De ezen szereplők között sincsenek magyar intézmények, meghatározó magyar alkotók, mint ahogy már a lengyelek sokkal inkább ott vannak. Ehhez azonban kell állami támogatás, tehát ezeket az embereket finanszírozzák. Én például most aláírtam egy szerződést Rotterdamban: a város ott azt támogatja, hogy csak rotterdami művészeket kuráljak be itt-ott O laszországtól Lengyelországig. Nagyon érdekes, hogyha amszterdami művészt javasolok, akkor beleegyeznek ugyan, de azt nem fizetik ki. Tehát a menedzsment oldal ugyanolyan tudatos, mint az üzleti. A harmadik nagyon fontos dolog az intézmények lokális működése. Tudatosan át kell gondolni, hogy a magyar művészek milyen kontextusban jelennek meg. Például a nagy, külföldi kiállítások mellett milyen kiállítás van a Ludwigban, Műcsarnokban. Nagyon fontos, hogy például amíg a Van Gogh tart a Szépművészeti Múzeumban, szemben mi van? L átszólag két teljesen független intézmény, de ezek nagyon meghatározó játékok tudnak lenni egy adott városban! Hiányzik tehát a lokális működés koordinálása is. A galériás világ sem működik befektetések nélkül, itt pedig néha semmi pénzt sem akarnak beletenni ebbe a piacba. Üzlet befektetés nélkül nem működhet. A mibe nem rakunk pénzt, abból kivenni sem tudunk. Nagyon röviden én ezeket a problémákat látom. Leginkább ezeken a feladatokon szeretnék dolgozni, de nagyon nehezen tudok labdába rúgni, hiába vannak jó kapcsolataim. Hiányoznak a nagy nyomó erők: nincs a kortárs piac mögött társadalmi nyomás, és hiányoznak a valós érdekek is.
 
Kornai: Pedig azt a legnagyobb galériások is elismerik, hogy fogynak a régi, nagy, jelentős képek. Ez Nyugaton is így történt a hatvanas években. Nem azért alakultak így a kortárs művészet dimenziói, mert emberiességi szempontjaik lettek volna, hanem mert fogynak a régi képek. M a már egy árverésen egy kezünkön megszámoljuk a jelentős képeket, öt éve 10-20 ilyennel is találkozhattunk. Ezért a nagy házak is rákényszerülnek arra, hogy elkezdjenek foglalkozni a kortársaikkal. Tehát itt arról beszélünk, hogy ahogyan a Nobel-díj jegyez egy írót, vagy egy színészt az O scar, festőknél nincsen ilyen megmérettetés. Viszont itt vannak az olyan lehetőségek, mint amilyen a Sotheby’s volt. Nem tudom, mikor fognak ide megint magyar képet beválogatni?
 
Topor: A z árverés után beszéltél Tobias Mayerrel?
 
Kornai: Nem, de az jutott el hozzám, hogy számukra egy Fehér László-képért kért itthoni ár értelmezhetetlenül alacsony.
 
Nemes: Nem csoda, hogy nem értik, hiszen nevetséges, egy közepes minőségű laptop ára 2000 dollár.
 
Fehér: A mikor én magam is gyűjteni kezdtem, a kilencvenes években, egy Perlrott Csaba ára 150 000 forint volt. Ugyanekkor festőként 25 000 márkás áram volt, ennyiért mentek ugyanis a képeim a biennále után. M ondtam, hogy nekem ez az áram, ennyiért adom el a képeimet! Nevetségesnek tartották, véleményük szerint le kellett volna vinni a magyar kortársak árát arra a szintre, ahol a magyar klasszikusok vannak. Itt nem bennünk volt a hiba, és nem is azokban, akik ezt mondták, hanem egyszerűen nem volt ár és nem volt értékrend ebben az országban. ’45-ig tudta a gyűjtőtársadalom az értékrendet, utána megállt a szemléletük fejlődése. Nagyon jelentős gyűjteményeket ismertem, és döbbenten láttam, hogy amikor kortárs művészetet kezdtek gyűjteni a hatvanas évek után, mennyire közepes szintű műveket vettek, noha a ’45 előtti korszakból ki tudták választani a főműveket. Nem is tanították itthon a kortárs művészetet, míg Németországban már az óvodások is a modern múzeumokban nőttek fel. 
 
 
Hegyi Lóránd: Azt hiszem, hogy még mindig nagyon patetikusan nézzük a dolgokat! Mindenki azért dolgozik, hogy a magyar művészek ugyanolyan eséllyel induljanak, mint egy művész Németországból, Amerikából, Izraelből. De ehhez objektíven milyen körülmények kellenek? Nincs ugyanolyan esélye, amíg nincs mögötte egy biztos galériás háttér, egy viszonylag stabil ár- és infrastruktúra. Egy biennále is fontos egy művész életében, mert lehetséges, hogy éppen ott pillantja meg egy gyűjtő. Nagyon sok művész bármit megtenne, hogy kiállítsák valamelyik biennálén. De úgy gondolom, hogy amíg ez nem természetes, hogy magyar is kiállíthat ott, amíg kuriózumnak számít, addig Magyarország nem természetes része a közös világnak, és csak valamiféle isteni csoda által juthat ki oda egy művészünk. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy anekdota. Volt két művész, kortársai egymásnak, az egyiket Leonardónak hívták, a másikat Morettinek. Moretti állítólag megkérdezte már időskorukban L eonardót, hogyan jutott be a francia királyi udvarba. Mire ő azt felelte, hogy éppen arra sétált a király. A művészet nem filantróp, ezt fontos észrevennünk. Egy tehetséges venezuelait valószínűleg New Yorkban vagy Angliában fedeznek fel, és sajnos nem a venezuelai Pavellában. Ezért inkább a magyar társadalmi gondolkodásmódnak kéne olyan irányban elmozdulni, hogy ne irigykedve tekintsünk arra, aki külföldön elad egy képet több százezer dollárért. A legegyszerűbb meggátolni mindent, de akkor senkinek sem lesz semmije. A célnak annak kellene lennie, hogy közösen felépítsünk egy olyan imázst, realitást, hogy a magyar művész ebben a nagy világközösségben szuverén játékos. Ez egy nehéz folyamat, amelyben a kereteket meg kell teremteni, és azok, akik a kereteket teremtik, maguk is függnek tőlük. Ha nincsenek olyanok, akik megteremtik a kereteket, nincsenek keretek sem. S ha nincsenek, az nem azt jelenteni, hogy semmit nem lehet, hanem hogy mindent kell csinálni.
 
Topor: De konkrétan mit?
 
Hegyi: Elsősorban normalizálni mindazokat a meglévő kapcsolatokat, amiből a világ felépül. Nem egy nagy patetikus vállalkozás kell, hanem ezernyi próbálkozás, amelyből talán egy-kettő sikerül. Mindig újra kell kezdeni, és nem valamiféle sértett pozícióból. Nézzük kicsit a pozitívumokat is: azért nagyon sok alkotó mégiscsak ismert, és bizonyos mértékben valódi értéket képvisel. Egy magyar filmrendező nem jutna külföldi producerhez, ha nem képviselne értéket: nem rosszabb, nem rizikósabb, mint hogyha egy olasz vagy francia rendezőbe fektet be. A magyar irodalom is nagyon ismert: sok kortárs írót kiadnak külföldön. És akik ezt megteszik, nem őrültek, hiszen ha veszteséges lenne, nem adnák ki. Tehát nem lehetetlen, de nehéz és következetes, hosszú út.
 
Topor: Ha a magyar irodalom és zene rajta van ezen a pályán, a képzőművészet miért nincs szerinted?
 
Hegyi: A z irodalmi művek kiadása viszonylag alacsony költségű. Művészeti alkotások létrehozása, bemutatása, szállítása, biztosítása sok-sok pénzbe kerül. Egy galerista kétszer is meggondolja, rendezzen- e kiállítást magyar művésznek, akit ugyan nagyon szeret, és el is adja egy-két képét, de annak a kiállításnak az összköltsége lényegese nagyobb, mint egy képnek az eladása. Neki egy potenciális gyűjtőkört kell maga előtt látnia ahhoz, hogy ebbe egyáltalán bele merjen vágni.
 
 
Winkler: A mikről most beszéltél, azok az alkotásokban benne rejlő kvalitatív jegyek, tartalmi szempontok. A z előbb pedig már letisztult a dolog annyira, hogy láthattuk, ezek hiába szép és jó dolgok, mégiscsak az ár szabja meg, milyen közegbe kerülhetnek be ezek a műalkotások.
 
Kornai: Pont ezt szerettem volna mondani. A művészek közt van egy titkos hierarchia. A filmművészetet például a képzőművészet alá sorolják. Greenaway is azt mondja, hogy nem egy világhírű festő, de inkább festő, mint filmrendező, mert filmet bárki rendezhet. Mivel ez óriási pénzpiac, itt tőzsdeileg is elbukunk, ha az állam valamilyen szerepet nem vállal. Ennyire megosztott soha nem volt a magyar társadalom, külföldön híresek vagyunk erről. Ebbe a piacba véleményem szerint kvalitásánál fogva be tud kerülni néhány magyar festő is, ha az állam alányúl. Hogy bekerüljenek magyarok is a 200-300 művész közé, akiket Londonban is jegyeznek piacilag és tőzsdeileg, tehát a középmezőnybe, azt talán már csak unokáink fogják megérni. Pedig nem lenne rossz Magyarországnak sem egy világsztár. Hegyi: Értem a fejtegetést, ennek ellenére nem értek egyet azzal, hogy az államnak, legalábbis a nagy európai társadalmakban felelőssége van abban, hogy a kultúrát támogassa: ott az állam soha, semmiféle elkötelezettséget nem vállalt a művészetek felé. Magyarországon viszont morális kötelessége és elemi érdeke a kultúra támogatása. M égis úgy gondolom, hogy néhány privát ember segítségére lenne a legnagyobb szükség. Ha nincsen néhány olyan magánszemély, aki úgy dönt, hogy megveszi az alkotásokat, akkor nincs az az állami propaganda, amely segíteni tudna. A közép- és kelet-európai művek felé nincs meg a nyugati gyűjtővilágban a bizalom, hogy automatikusan meg merjen venni innen származó műveket. Bár, ha nagyon tetszik…
 
Kornai: De akkor is megveszi, ha tíz százalékán áll az artprice-on? Sajnos az aukciókra a „műteremhordalékok” kerülnek, és ezeket veszi figyelembe az artprice. Tehát az ott feltüntetett árak nem azt tükrözik, amennyit ma ezek a festők valójában érnek.
 
Hegyi: A magyarországi infrastruktúra nem elég fejlett és profi. Még mindig nincs meg az a természetes kommunikáció és egymásra találás különböző intézmények között, ami Nyugaton megvan.
 
Topor: De most már nagyon sokan dolgozunk ezen…
 
Nemes: Pont most sodort engem az élet Sanghajba, egy nagyon dinamikusan fejlődő művészeti piacra. Tíz évvel ezelőtt kínai művészek csak elvétve szerepeltek a világban, most pedig már nagyon sokan. Ezek a művészek azért tudtak betörni, mert nagy nyomás van mögöttük: sok pénz és menedzsment. A z ottani piac kialakítása nagyon keményen és tudatosan folyik. Azt szeretném kihangsúlyozni, hogy annak semmiféle misztériuma nincs, mennyibe kerül egy művész és milyen a művészeti piac.
 
Fehér: Nézzük meg a képzőművészeti könyvpiacot! Ha egy művészről nagynevű kiadó ad ki könyvet, a művész a Sotheby’s-aukción a legmagasabb áron fog elkelni, mert az a könyv az egész világot beteríti: ott van mögötte egy olyan szakmai hitelesség, melyet maga a kiadó garantál.
 
Kornai: Most jutottunk el ismét arra a pontra, ahol tulajdonképpen az egész beszélgetés kezdődött, hogy hiába a kvalitásos alkotás, a tehetséges művész, ha nincs mögötte menedzsment, hogy megismerjék a világban.
 
Hegyi: Fordítva viszont nem igaz! Mert ha egy mű kvalitás nélküli, nem fut be, akkor sem, ha mögötte van több millió dollár, egyszerűen azért, mert nem beszélnek róla, akkor sem, ha eladják. L ehet, hogy bekerül egy sanghaji szállodatulajdonos egyik gyűjteményébe, de nem lesz referencia a Jean Christoph Amman szövegében. Tehát az a lényeg. Hogy ki kerül be hiteles referencia alapján olyan intellektuális kontextusba, amely hitelesíti az árakat is.
 
Nemes: Én arra gondoltam, hogy Sanghajban nagyon komoly beruházások történnek: művésznegyedeket építenek fel, rengeteg nonprofit galériát működtetnek, tehát sok pénzt fektetnek a sanghaji művészeti jelenlétbe. Ennek látszik is az eredménye: az összes nagy csoportos kiállításon megjelentek a kínai művészek.
 
Hegyi: Számomra az a legnagyobb kérdés, hogy miért nem válik egyértelművé közép-európai kontextusban, hogy Fehér László festménye remekmű? Szerintem az emberek nagy része fél kimondani, hogy neki ez tetszik, és fizet érte. Nincs mögötte egy olyan legitimáló struktúra, ami másutt az elmúlt másfél száz év alatt kialakult. A történelmi dimenziók nagyon-nagyon mások. Nyugat-európai kontextusban nagyjából a 19. század közepétől kezdve kialakultak bizonyos struktúrák, amelyek különböző értékeket financiális értékké transzformálnak. És ez egy olyan mechanizmus, ami ott működik. Itthon még mindig mindent ki kell találni, mert nem magától értetődő. Tehát ezért én itt egy hosszú távú stratégia szükségességét látom.
 
Winkler: Ha kaptok egy művészt, és azt szeretnétek, hogy tíz év múlva ott legyen a Sotheby’s árverésén, úgy, hogy elismerjék, mi az az öt dolog, ami az állami szerepvállaláson kívül elengedhetetlenül fontos? Azt hagyjuk.
 
Nemes: Biztos, hogy jó kommunikáció kell hozzá. Fiatalok közt már egészen gyakori, hogy profi menedzsment van a háttérben, amely stratégiai szinteken átgondolja, kitalálja, hogy annak a művésznek milyen színtereken kell megjelennie. Felépítik a kapcsolati hálót, és ezt megfelelően kommunikálják. A z biztos, hogy tíz év alatt egy művész ismertségét jelentősen lehet növelni.
 
Kornai: Ez igenis egy kivételezett helyzet volt, amivel nem tudtunk maradéktalanul élni. És mivel ennyire le vannak maradva az árak, és még a jegyzett árak sincsenek föltéve a mérvadó rendszerekre, egy művész felépítése sok-sok éves munkát igényel, amiben az állam, a galériások és a művészek párbeszédére lenne szükség. Én ebben vagyok szkeptikus, hiszen az a tapasztalat, hogy két ember sem tud megbeszélni dolgokat ebben az országban. Egyébként meg sok nagy, világhírű magyar művészünk van, de mindegyik külföldre költözött. Moholy-Nagy, Vasarely… Egyet tessék mutatni Fehér László képén kívül, amely ilyen szintre eljutott. És ő szerencsére magyar alkotó, Magyarországon él, ettől volt ez újszerű helyzet. Itthon éli az életét, innen próbál meg érvényesülni.
 
Nemes: Jó, de van egy másik összetevő is, mert mikor éri meg egy gyűjtőnek, hogy magasak legyenek az árak? Akkor, ha már sok kép van a tulajdonában. Tehát szerintem van ennek egy piaci vetülete is. Ha ez komoly konjunktúrává válik, és mindenki „bevásárol”, a gyűjtőknek az lesz az érdekük, hogy felfelé nyomják az árakat Magyarországon, és változni fog a helyzet. Ha gyűjtő lennék, azt szeretném, hogy majd akkor legyenek magasak az árak, amikor már nálam vannak a művek, nem pedig amikor meg akarom venni őket.
 
Kornai: A Sotheby’snek óriási a tapasztalata, ezért azt gondoltam, hogy Tobias Mayer vezetésével egy kilenctagú bizottság biztosan tudja a dolgát, akkor is, ha én közben duplájára növeltem a tétet,amit ugyan túlzásnak tartottak először, de végül belementek.
 
Hegyi: Pedig ez autentikus lépés volt, mert végső soron a képhez való lelki kötődés fejeződik ki az árban, és ez a legfontosabb. Igen, valahol szentimentálisak vagyunk.