Gyűjtésről és műkereskedelemről

Viszonyunk a régihez és az újhoz

Lengyel László

A legtöbb kultúrában és a legtöbb korban nem részesítették előnyben a régi dolgokat. Állítják egyesek. Magunk kételkedünk ezen állítás igazságában. Idősebb Plinius időszámításunk 1. évszázadában arról panaszkodott Naturalis Historia című enciklopédikus művében, hogy a régi mesterek nagyszerű tudásához képest ezek a maiak értelmetlen, értéktelen dolgokat művelnek. A római világ mérhetetlen lelkesedése a birodalom területén föllelt korábbi kultúrák, főként a görögök művészete iránt, közismert. Ha nem működött volna értékadó mintaként a görög szobrászat Rómában, akkor ma meglehetősen keveset tudnánk minderről, hiszen leginkább római kori másolatok közvetítésével ismerhette meg az utókor a görög mesterek fontos alkotásait. Ehhez minden bizonnyal a provinciákból zsákmányként Rómába került tárgyak nyilvános árverései is hozzájárultak.
 

A magyar kultúrtörténetből is idézhető hasonló viszony régi és új között. A17. századi Erdély legendás kultúrtörténeti forrásában, Apor Péter Metamorphoses Transilvaniae című művében a régi világ hagyományait siratta, keseregve a hódító nájnódi miatt, írásával emléket állítva az általa hagyománynak tekintett kultúra jelenségeinek.
 
A régi és új közötti szakadékról a modern művészet és művészettörténet-tudomány születése, vagyis a 18. század óta beszél a szakkutatás. A homogén kultúrák felbomlása után, a mintakövetést, az utánzást erősítő művészet helyett az egyéni teljesítmények, a teremtő zseni kultusza, a hagyomány normáinak folyamatos szétzúzása kapott hangsúlyt. E kettősség jelenlétéről és meghatározó erejéről számos izgalmas művészetelméleti munka ismert, a tradíció és lelemény kölcsönös összefüggéseiről, ellentmondásairól, szintéziséről, illetve sokszor csak vágyott harmóniájukról. Winckelmann, Riegl, Focillon, Kubler, Panofsky, Dvorak, Heidegger, Eco, idevágó elképzelései citálhatok. De végül is vajon hogy állunk mi ezzel ma? A hagyományhoz való kötődés, vagy az újítások dominálnak-e gondolkodásunkban ha műalkotásokat, emelünk be személyes életterünkbe. Az alábbiakban megkíséreljük néhány műkereskedelmi jelenség kapcsán föltárni és bemutatni e viszony jellemzőit.
 
A rendszerváltás óta eltelt tizenöt esztendő során a hazai műkereskedelem jelentős mértékben átalakult. Az egykori szerény számú régiségüzlet és egyetlen aukciósház helyett ma már százával léteznek elárusítóhelyek, s ha folyamatosan változik is, hogy hol, de legalább 15 helyen (vidéken is!) tartanak aukciókat. Sokszor a professzionalizmust nélkülöző módon viszonyulnak ügyfeleikhez és a kezeik között átmenő műtárgyakhoz, így aztán a kereskedelem hierarchikus szintjein vándorolhatnak jó kvalitású művek ide-oda, még csak az sem biztos, hogy fölfelé. A cégek között kialakult egyfajta specializálódásnak nevezhető munkamegosztás. Döntő többségük azonban a 19. században és a 20. század első kétharmadában készült magyar festmények eladásából él. E műtípus adásvétele teszi ki a hazai műtárgyforgalom döntő részét, a bevételeknek pedig legalább a 70 százaléka ezekből származik.
 
A mai magyarországi műgyűjtési szokások fő sodra különös tüneteket mutat. Olybá tűnik, hogy a jelenkori gyűjtők - műtárgy-tulajdonosok - a 19. század és a 20. század első felének igézetében élnek. Csak az kerül érdeklődésük fókuszába, ami ebben az időtartományban készült. Pontosabban ezek közül is csak az, ami a festészet műfajába sorolható. Szobrok csak másodfokú érdeklődésre tarthatnak számot, az egyedi rajzok és a sokszorosított grafika már periferikus területnek számít. Tizenöt évvel a rendszerváltás után elgondolkodtató, hogyan jutottunk el a szabad vallásgyakorlat segítségével oda, hogy a szakrális ábrázolatok a legkevésbé keresett, szinte eladhatatlan holmikközé tartoznak napjainkban. Ha nem vadászna itt műtárgyakra az a néhány olasz és amerikai vásárló-kereskedő, bizony szinte nagyrészük a visszamaradt tételek számát gyarapítaná egy-egy aukción. Világunkból kilúgozódott az áhítat, a devotio moderna. S mivel a szakrális művészet nagyrészt alkalmazott művészetként funkcionális szerepet töltött be akár a kultikus térben, akár a privát áhítat helyszínein, olyanná válik, mint a festett rokka a városi értelmiség lakásában. Esztétikai értékei, szépsége az egyedüli vonzerő, ami miatt tartják. Valljuk be, napjaink hétköznapi mentális igényeitől igen távoliak a szentek dicsőítésének, magasztalásának, netán nyuvasztásának különféle ábrázolatai, de a régi művészet mitológiai, történeti, bibliai ismereteket feltételező jelképes, allegorikus nyelve is. Még az átlag diplomásnak is túl bonyolult.
 
Bizony nem marad a „tetszik, nem tetszik" kategóriák alkalmazásán túl semmi, amivel közelíthetne fogyasztóként az ilyen típusú képi üzenetekhez. A vészesen kevés ismeret nem segíti, hogy természetes igénnyel forduljon a művészeti alkotások felé. Ha ez mégis bekövetkezik, megint alkalmazott, funkcionális szerepet szán a környezetébe emelt képeknek. Elsősorban reprezentatívat, befektetésit, vagy ezek kombinációját. A tőkefelhalmozást követő vásárlások vezérmotívumát napjainkban a hírnév, az ismertség adja. Az ismertség több forrásból táplálkozik, van a művészetnek ismerhető (történeti) irodalma - ez ma már inkább csak a specialisták, szakértők, hivatásszerűen ezzel foglalkozók tudománya -, ott vannak a múzeumok gyűjteményei, kiállításai, a műkereskedelem, no és a mindezeket közvetítő, kommentáló, népszerűsítő sajtó. Napjainkban, amikor soha nem látott tömegek állnak a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című kiállítása előtt hóban, fagyban, istenkáromlásnak és tiszteletlenségnek tűnhet arról szólni, mennyire nincs valódi szellemi igény a régi korok művészete iránt. A siker forrpontján mégis intő jel, hogy az érdeklődők egy része nap, mint nap a Manet-kiállítást keresi. Csak egy betű, és szerencsére Manet-kép is van a kiállítottak között.
 
GIAMBATTISTA PIAZZETTA: Mária mennybevétele 1735, olaj, vászon, 57,5 x 44 cm, Szépművészeti Múzeum
 
Ilyen háttér okozhatja az olyan műkereskedelmi furcsaságokat, mint ami a Nagyházi Galéria 98. árverésének címlapképével, Giambattista Piazzetta (1682-1754) Mária mennybevétele című képével történt. A velencei barokk festészet kiemelkedő mesterének műve egykor az Esterházy-gyűjtemény leltározott (No. 601) darabja volt. A festmény előkészítő vázlata a német lovagrend schaschenhauseni temploma számára 1735-ben készített oltárképnek, mely a napóleoni műkincsrablások során került Franciaországba és ma Louvre gyűjteményét gazdagítja. 1736-ban, mielőtt Németföldre vitték, kiállították a Szent Márk téren, ahol kivívta a kortársak elismerését. A fölbukkant mű minden mutatója szerint olyan alkotás, mely méltán kelthetné föl a legigényesebb gyűjtők érdeklődését bárhol a világon. Igaz ugyan, hogy meghatározásával egy időben különleges kvalitására és gyűjteménytörténeti vonatkozásai miatt védetté nyilvánították a festményt. Az aukció katalógusában publikált képről elmondható minden fontos művészettörténeti adat. A tenebrozo festészet virtuózának számító Piazzetta műve oltárbozzetto, vagy modello, így műfaját illetően is különleges, keresett a nemzetközi műpiacon. Művei ritkán előforduló vendégnek számítanak bárhol a világon. Leginkább nincsenek. A fő művek templomokban és rangos múzeumi gyűjteményekben lelhetők föl. Az aukcióra készülődök általában sűrűn lapozgatják a nemzetközi árregisztereket. Nos, egy analógiaként emlegethető Piazzetta-művet 1990-ben árvereztek New Yorkban (Angyali üdvözlet, olaj, vászon, 53 x 71 cm), amelyet 562 791 dollárért(!) vihetett haza vevője. Az előzményekre tekintettel azt gondolhatnánk, hogy heves licitek után kiemelkedő áron kelt el a festmény. Nos egyáltalán nem. Az igen szerény 2800 000 forint kikiáltási árról induló mű kerek 4 millió forintért jutott a Szépművészeti Múzeum birtokába. Heves licitálásról pedig nem lehet beszélni, mindössze két érdeklődő tette meg ajánlatait a leütési ár eléréséig.
 
Mi a magyarázata, hogy egy ilyen busás üzleti haszonnal kecsegtető befektetést nem ragad meg senki? Pusztán a kép védett státusa aligha. Védett is, szentkép is, barokk is, talán ez így együtt. Az irracionális piaci magatartás másik véglete volt a Mű-Terem Galéria árverésén nem sokkal ezt követően egy Nagy Oszkár-mű 5 milliós leütési ára A nemzetközi piacot figyelve az ember csak hunyorog, és nem akar hinni a szemének.
 
A régi mesterek mű vei között rendkívüli nek, nemzetközi hírű nagy múzeumi gyűjtemények rangjához méltónak tartottuk a 17. századi lombard festészet kiemelkedő mestere, Francesco Cairo (1598-1674) Szent Krisztinát ábrázoló, kitűnő állapotban lévő védett festményét (Nagyházi, 2003,100. au., 32. tétel). A mű variánsa a milánói Castello Sforzesco múzeumában található. A budapesti kép valószínűleg azonos az egykor a festő hagyatéki leltárában szereplő Szent Krisztina képpel. 1999-ben New Yorkban 100 000 dollárt is elért a festőnek egy szerényebb kompozíciója. Itt Budapesten egy olasz (!) vevő adott érte 4,2 millió forintot.
 
FRANCESCO CAIRO: Szent Krisztina olaj, vászon, 98,5 x 77,5 cm, magántulajdon
 
A hazai aukciókon ritkán fordul elő kvalitásos régi szobor. Kiemelkedő jelentőségű volt a Gerlóczy-gyűjtemény-ből származó Jacopo Sansovino (1486-1570) műhelyében 1560 körül készült bronz aukcionálása (Nagyházi, 1997,18. au., 198. tétel). A velencei reneszánsz kiemelkedő mesterének munkásságához köthető szoborhoz mérhető kvalitású mű hosszú évtizedeken át nem szerepelt hazai aukción. A szobor korábban a bécsi Castiglioni-gyűjteményben, majd a Faragó-gyűjteményben volt ismert, szerepelt az 1981-es Magyar Nemzeti Galéria-beli magángyűjteményi kiállítás anyagában is. A nemzetközi piacon is csak elvétve - akkor viszont csillagászati áron -előforduló mester művét a várakozással ellentétben egy kicsit ziláltnak tűnt olasz társaságnak ütötték le 6 millióért, akik nem fizették ki az előírt előleget, így a Szépművészeti Múzeum, elővásárlási jogával élve, megvásárolta a szobrot. Magyar gyűjtők nem versenyeztek érte. A régi szobrok iránti érdeklődés különösen rapszodikus. Az igazán figyelemre méltó régi világi mű ritka magánkézben, elsősorban szakrális témájú késő barokk fragmentumok kerülnek piacra. Kevés olyan érdekes ikonográfiájú és korú szobor kerül a hazai műkereskedelembe, mint az itt illusztrált két intim hangvételű mű (Németalföldi szobrász, Mettercia, Szent Anna harmadmagával, 1400 körül, Flamand szobrász, Mária a gyermek Jézussal, 1500 körül). A hazai kínálatban a legritkább esetben fordul elő kvalitásos középkori ötvöstárgy. Ilyen különleges darab a Nagyházi Galéria jubileumi kiállításának anyagában egy 13. századi limoges-i zománcdíszes korpusz kereszttel. Ezek általában megtalálják új gazdáikat szakrális jellegük ellenére, kevés, de igényes gyűjtői akadnak e műfajnak itthon.
 
Régi mesterek műveivel elsősorban a Nagyházi Galéria foglalkozik, de a BÁV aukcióin is föl-föl bukkan időnként egy-egy jobb mű. A Kieselbach Galéria ajánlatában rendszerint találkozhatunk néhány kvalitásos régi képpel, nekik is váltakozó szerencsével sikerül értékesíteni az elsőrendű régi külföldi mestereket.
 
NÉMETALFÖLDI SZOBRÁSZ: Mettercia (Szent Anna harmadmagával)
1400 körül, festett, faragott fa, m:42 cm, magántulajdon
 
A hazai gyűjtők és vásárlók az idővel igen rossz viszonyban vannak, mert sem a tőlük távoli régi mesterek, sem a közeli kortárs művészet iránt nem mutatnak különösebb érdeklődést. A művészet-fogalom jelenkori változásait nem követő gyanútlan érdeklődő aligha talál könnyen a hagyományos értelemben hazavihető műveket a harmincöt év alatti ifjú művészgeneráció kiállításain. Az elmúlt évtized hozta változások értelmezése a kortárs művészetben a szakemberektől is komoly energiák befektetését igényli. Az apollinare-i értelemben használt „Rend s Kaland" válaszútján alig járnak a műkereskedelem szereplői, hisz a klasszikus modern művészet ma már nem kaland. Annyiban persze igen, hogy a magyar művészet elmúlt egy évszázadának emlékei, hézagos művészettörténeti feldolgozásuk okán, nem kanonizálódhattak úgy, miként a francia klasszikus modern alkotások. Az elmúlt évek alatt a látványos fejlődés mellett megjelent a műkereskedelemben és a sajtóban egy igen hibás szemlélet. Agresszív kultúrmarketing bevetését sem nélkülöző módszerekkel terjedt el a rekordok imádata, versenye. A rekord ár, sok pénz egyenlő jó művészet és minőség illúzióját sugalló hírverés. Ebben a hatékony marketingversenyben sikerült odáig jutni, hogy a műkereskedelem interpretálásával foglalkozó sajtó már művészettörténeti kérdésekkel alig, árakkal viszont túlhangsúlyozottan foglalkozik. Míg az árverési tudósítások folyton az árak körül lihegnek, föl sem merül, hogy ezt a kis magyar csodát, a műkereskedelmi boomnak elkeresztelt jelenséget nemzetközi összehasonlításban is értelmezzék. Vajon milyen következtetésekre juthatunk, ha a hazai rekordokat összevetjük a londoni és New York-i árakkal? A jelenlegi csúcstartó a Mű-terem Galéria, Munkácsy Poros út című festményének 220 milliós leütési árával. Ezért az összegért a karácsonyi aukciókon Londonban akár francia impresszionistákat is beszerezhetünk és még sok más világszerte favorizált mester művét. A minap éppen egy Claude Monet-t ajánlottak fel külföldről ezt megközelítő áron. Konklúzió: a magyar művészet is van olyan jó, ér annyit, nálunk is van olyan vásárlóréteg, akinek van ennyi pénze luxuriákra, a budapesti műkereskedelem élharcosai elérték a Christie's és Sotheby's színvonalát. Munkácsy egyenlő világszínvonal.
 
Sajnos ebben a forint s lassan euró alapú olimpiász közepette kicsit elhomályosodik a művészet és valódi értékeinek szélesebb spektruma. Sajnálatra méltó módon a régmúlt idők művészete minden hagyományával és napjaink kortárs művészete minden leleményével és újításával ismeretlen marad a műkereskedelem és a gyűjteni vágyók jelentős része előtt. Sem a hagyomány, sem az újítás, kizárólag a rekordárak és mindössze 150 év művészetének eladhatósága foglalkoztatja a hazai verseny résztvevőit, s ezt az amúgy sem bonyolult célt tovább egyszerűsítik a műkereskedelmi események sajtókommentátorai.