Kulturális átöltözés

Rieder Gábor

A magyar képzőművészeti gondolkodás nagy távolságtartással nézi a teóriát. A kötelező szocialista esztétikát a hetvenes-nyolcvanas években már senki se vette komolyan, a nyugati szellemtörténeti irányzatok átültetése viszont nyögvenyelősen haladt. Az elmélet helyén űr ásítozott. És ez nem sokat változott a rendszerváltás után sem, bár sok kortárs klasszikust lefordítottak magyarra. Így nem csoda, ha András Edit teoretikus beállítottságú, alapos és érzékeny új kötete nagy izgalmat váltott ki szakmai körökben. Pedig az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében dolgozó szerző nem tett mást, mint egymás mellé fűzte az elmúlt két évtizedben született, nagyobb lélegzetvételű tanulmányait, amik a posztszocialista régió kortárs művészetét elemzik, Benczúr Emesétől Oleg Kulikig.



A magyar, a balkáni és az orosz színteret bejáró fejezetekből – a patchwork-jelleg ellenére is – pontosan körvonalazódik egy egységes és jól körülhatárolható elméleti pozíció. András Edit elkötelezett kultúrharcos, a nyugati teóriák hazai partizánja, aki rendületlenül vívja háborúját a megcsontosodott eszmék és a bűnös hazai tendenciák ellen. Mint egykor a klasszikus avantgárd propagátorai, Kállai Ernő vagy Hevesy Iván, küzd a progresszió térnyeréséért az őskonzervatívokkal szemben. Csak most a kubizmus vagy az absztrakció helyett a társadalmilag elkötelezett neokonceptuális művészet van soron. András Edit nyugatos műveltségű értelmiségiként pontosan ismeri a jövőbe vezető angolszász világtrendeket, a kritikai teóriákat, a kultúratant, a vizuális kultúratant, a társadalmi nemekkel foglalkozó tanokat, a meleg kultúrával foglalkozó tanokat és a posztkolonialista tanokat. A tanoknak erre az impozáns lokomotívjára akarja rákötni a magyar képzőművészet egyre lassabban zötyögő vonatkocsiját, hogy megszűnjön végre a régiót régóta sújtó lemaradás. A gyorsítás kerékkötője, azaz András Edit két fő ellensége a hazai neoavantgárd öregek tekintélye, valamint a piacra dolgozó műkereskedelem. (Ha nevesíteni kell: a teoretikus szövegeket is néha papírra vető Bak Imre és a művészetnyomorító kapitalizmust megszemélyesítő Kovács Gábor.) A legendás underground generáció a rendszerváltás után ugyanis nemcsak elégtételre tartott számot, de azóta bebetonozta magát a közízlésbe. András Edit a modernizmus címszó alatt foglalja össze őket és az általuk is képviselt sokak által vallott esztétikát.

Ennek a modernizmusnak semmi köze a század eleji avantgárdhoz, lényegében a második világháború utáni, győzedelmes, formalista, amerikai absztrakt művészettel azonos, ami felfalta az egész nyugati műkereskedelmet és intézményrendszert. (És aminek lángszavú főpapja Clement Greenberg volt, aki szerzőnknél már-már vudubábunak számít.) András Edit ezzel a formalista késő modernizmussal szemben álló, ’80-as, ’90-es évekbeli teóriákból táplálkozik, a posztmodern feminizmusból és freudizmusból, valamint a gyarmatosítást és a traumákat elemző újabb elméleti könyvekből. Bár az általa is rendre használt posztstrukturalizmus megjelölés elfedi, ezek mindegyike a marxizmus oszló hullájából bújt elő, hiszen mindent a hatalom-elnyomás fogalompár szemüvegén keresztül hajlandó csak értelmezni. Ez még akkor is igaz, ha egyes szerzők (pl. Foucault vagy Derrida) tökéletesen kiforgatták az elnyomásstruktúrákat és a marxista frázisokat. András Edit a hatalomszál mentén haladva vizsgálja végig a posztszocialista térség kortárs jelenségeit és kóros tüneteit – a képzőművészet freudista analitikusaként.

Látlelete egyszerű: a kommunizmus által megerőszakolt térség traumában van, amit a gyors kapitalista áthangszerelés, a címben is megidézett kulturális átöltözés csak még tovább mélyített. A társadalmi kérdések iránt elkötelezett művészek feladata, hogy kibeszéljék és feloldják a sokkhatást, hogy lebontsák a modernizmus maradványait, a férfiközpontúságot, a történeti érzéketlenséget, az elitizmust, az eladhatóságot, a kézjegyet stb. Ezt is teszik, Nagy Kriszta botránykereső festményeitől kezdve a Kis Varsó átköltöztetett szobrán és Németh Ilona szőrös nőgyógyászati székén keresztül Gőbölyös Luca transzvesztita-fotósorozatáig. A magyar színtér és a keleti blokk hiánypótló elemzései mellett András Edit több fejezetet szentel a kortárs orosz szcénának, ami (kissé meglepő módon) megbabonázza nyers, pénzközpontú, giccses és erőszakos férfiethoszával. A vaskos kötet egyszerre hiányleltár, vádirat és kánonképző alapmű. A jövő avantgárdista művészettörténészei számára kifogyhatatlan kincsesbánya lesz.


András Edit: Kulturális átöltözés. Művészet a szocializmus romjain. Argumentum, Budapest, 2009, 330 oldal, 3800 Ft