Tünékeny zöld

Fehér Dávid

Az ember egyáltalán nem gondolná, amikor belép a VI. kerület egyik tipikus bérházába az Opera közelében, hogy az első emeleti lakásgaléria csak a héja egy benne rejlő, fából faragott lakásnak, ahonnan a múltba és a jövőbe egyszerre nyílik kilátás.

Csákány István: Sivatag (részlet), 2017, installáció, fenyő, 350x890x400 cm. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin


Rózsaszín fény járja be Csákány István legújabb kiállításának első termét az újonnan nyílt Glassyard Galleryben. Az éteri fény átfesti, különös aurával vonja be a térben elszórt tárgyakat, plasztikákat, amelyek többségén a művész korábbi alkotásairól ismert motívumok térnek vissza. A valószínűtlenül rózsaszín térben szinte lebegni látszanak a tárgyak, a látogató elveszíti realitásérzékét, és kibillen egyensúlyából, mintha együtt lebegne a tárgyakkal.
Csákány – amint ez egy 2013-as, Zsikla Mónikának adott nyilatkozatából kiderül – rendkívül tudatosan alkalmazza a rózsaszín monokrómiát, amely már korábban is többször megjelent művein (It Was An Experience To Be Here!, 2009; Sudden Gust Of Motivation In The Garage, 2013): „A rózsaszín nekem nagyon negatív, ezért kritikai éllel használom. Maga a szín valahogy egy fura életminőséget, egy buborékot vizionál. Akkor használom, ha olyan a helyzet, hogy kritizálnom kell. [...] Definiálva a »Barbie rózsaszín« él a fejemben [...]. Nemrég utána is néztem, és létezik hivatalos »Barbie rózsaszín«, de az egy sötétebb, vöröses árnyalat, nem pedig az a fagyihangulatú, rágógumi-rózsaszín, amit én kedvelek.”

Csákány István: Felkelő kalapács. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin



A tér egészét betöltő rózsaszín éteri, mégis abszurd buborékvilágot, fojtogatóan vonzó, édeskésen szürreális műanyag univerzumot hoz létre, amelyben semmi sem az, aminek látszik. Csákány a szó legszorosabb értelmében rózsaszínben láttatja a világot, és ezáltal részlegesen elvakítja a befogadót. Míg a korábbi alkotásokon a művész valóban rózsaszínűre festette át a rendelkezésére álló tereket, mintha térbe nyíló monokróm festményeket hozott volna létre, ezúttal kizárólag a fény festi felül a szoba fehér falait és a benne lévő tárgyakat. A tér egészét átszínező fény pedig mintegy beleég a befogadó tekintetébe, olyannyira, hogy ha kilép a rózsaszín fényburokból, mindent zöld színben lát. Amikor a kiállítás többi terében sétál, fokozatosan tűnik el, szívódik fel a megfoghatatlan zöld fény, amely nem több káprázatnál. A kiállítás tárgya pedig épp mintha a káprázat lenne.

Talán erre utal a tárlat címe is, a közismert bibliai kifejezés töredéke: Tükör által. A Pál apostol korinthusbeliekhez írott első leveléből származó mondat („mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre”) utalhat az eljövendő megváltásra – áttételesen pedig az apokalipszisre –, ám utalhat az emberi észlelés elégtelenségére is. Arra a platóni dilemmára, hogy a dolgoknak csupán az árnyait vagyunk képesek meglátni, nem pedig magukat az ideákat. Mindez elvezet a realizmus, a mimézis, az illúziókeltés kérdésköréig, sőt, egészen addig a helyzetig, amikor a jelek már megkülönböztethetetlenné válnak a dolgoktól. Erre a kortárs problémára utalt a francia filozófus, Jean Baudrillard, amikor a szimulakrumok átláthatatlan szövedékéből felépülő hiperrealitásról írt. Csákány kiállítása szorosan kötődik a realizmus és a hiperrealizmus hagyományaihoz. A tükrözés és a tükröződés effektusait vizsgálja, művének a szó eredeti és átvitt értelmében is vezérmotívuma a tükör és a reflexió.

Részlet a Tükör által c. kiállításból. Csákány István: Halott orchidea, 2017, kisplasztika, fenyő, 60x23x15 cm. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin. Enteriőrfotó Csákány István Tükör által című kiállításáról a Glassyard Galleryben. Ismeretlen eredet, 2016, plasztika, vasbeton, 150x51x51 cm; Tükör, 2016, objekt, fa, textil, neoncső, kábel, 200x145x20 cm; Felkelő kalapács, kisplasztika, trópusi kemény fa, 46x30x23 cm. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin



Szinte minden mű és motívum a művész korábbi alkotásainak tükörképe. Nemcsak a rózsaszín fal, hanem az első terem központi darabja, a betonkalapácsokból felépülő, antropomorf totemoszlopot idéző plasztika is (Ismeretlen eredet, 2016). A mű talán a munka emlékműve, amelyet egy majdani törzsi kultúra állít fel, és ennyiben közvetlen folytatása Csákány A holnap dolgozója című 2009-es betonszobrának, amely egy használaton kívüli, viseltes munkaruhát és egy pár elkoptatott bakancsot ábrázol, ám a ruhát viselő ember láthatatlan. Ez a szikár betonszobor részlegesen megsemmisült, pátoszától megfosztott emlékműként is leírható, amely megidézi a ledöntött Sztálin-szobor maradványait, mégis mintha inkább a kétkezi munka és a techné hiábavalóságának melankolikus monumentuma lenne. Ezt a gondolatot folytatja most az archaikus kalapácsokból felépített, labilis totemoszlop játékos-ironikus alakzata. A kompozíció megismétlődik egy kisebb méretű, trópusi fából faragott kisplasztikán: a mű címe szerint a kalapácsok ezúttal épp felkelnek, öntudatra ébrednek, építménnyé állnak össze, ám a labilis konstrukció mégis felborulni, összeomlani látszik, mintha egy kubista szobor humorral átszőtt parafrázisa lenne (Felkelő kalapács, 2017). Csákány korábban a Trafó Galériában is bemutatott egy betonkalapácsot (Úttörő, 2013), a mostani kalapácstotem elődjét, amely nemcsak a közismert szocialista szimbólumra utalt, hanem a maastrichti Bonnefantenmuseum alapkőletételéről készült fényképre is: ebben a múzeumban állította ki első ízben a betonkalapácsot (Les Statues Meurent Aussi, 2014). A mű a múzeumi térben egy elképzelt jövőben megtalált archeológiai leletként, letűnt kultúrák rekvizitumaként jelent meg, nemcsak az emberi munkának, hanem magának a múzeumnak, illetve a múzeum születésének emlékműveként. A kalapács Csákány alkotásain egyszerre emblémája a művészetnek mint munkának és a munkának mint művészetnek. Ezzel a kérdéssel függ össze a kiállítás központi installációja, a lakásgaléria terébe ékelt, fából faragott lakás (Sivatag, 2017). A mű Csákány Borostyánszoba című 2010-es installációját folytatja, amely egy barkácsműhely fából faragott, életnagyságú, hiperrealisztikus másolata. Grandiózus mű a barkácsolásról, amely önmagában is kitartó barkácsmunka eredménye. A barkácsolás, a bricolage, közismert művészetmetafora, és mindez elvezet a munka mint művészet kérdésköréhez, amit Csákány egy másik művében, az elhagyott varrodát ábrázoló fából faragott installációban, a 2012-es Szellemtartásban is továbbgondolt (lásd Artmagazin 2012/4. 12–14. o. – a szerk.).

Részletek Csákány István Sivatag című installációjából. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin

  

A legújabb installációban is visszaköszönnek, felsejlenek, tükröződnek a korábbi művek és kérdések. Míg a Borostyánszoba monokróm kék térben jelent meg, addig az új installációhoz rózsaszín téren keresztül vezet az út. A nyers fafelületeket zöldre színezi a retinánkba égő fény.

Az egyre fakuló zöld szín lehet a be nem teljesülő remény színe – mint Erdély Miklós Bújtatott zöld című 1977-es environmentjén –, ám megidézheti a lélegző leveleket, azokat az élő, burjánzó növényi organizmusokat is, amelyek visszafordíthatatlanul elpusztultak. A tér egészét, a benne lévő növényeket mind halott fából faragták ki, így az installáció elpusztult fák temetőjeként is felfogható. Az elhagyott lakás klausztrofób tere időkapszulához hasonlatos. Mélyi József a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédében joggal utalt a mű kapcsán a Sztalker és a Solaris disztópikus helyszíneire. A terek üresek, elhagyatottak, csupán az egykorvolt élet nyomai sejlenek fel bennük. A lakás használaton kívüli, holt tárgyakkal telített, amelyek olyanok, mint Pilinszky János Apokrifjének kerti széke és kinnfeledt nyugágya – egy reménytelenül üres világ rekvizitumai. Csákányt mintha ez a tátongó üresség foglalkoztatná. A szinte mindenre kiterjedő vákuum. Egy pátosztól megfosztott apokalipszis előérzete, és a hozzá tapadó egzisztenciális kérdések sora Az installáció minden eleme egyszerre élő és halott, egyszerre valós és illuzórikus, egyszerre jel és dolog. A minuciózusan kifaragott, hiperrealista módon kimunkált enteriőrben egy letűnt kor artefaktumai láthatók a korántsem távoli, mégis homályba vesző, sejtelmes jövő perspektívájából. Az apró részletekben, csendéleti elemekben bővelkedő, mindennapi történeteket sejtető ábrázolás szinte a leíró művészet hollandiai hagyományait idézi, és körülrajzol egy láthatatlan karaktert: a lakás örökre vagy átmenetileg eltávozott tulajdonosáét. A hamutartóban elnyomott cigarettacsikkek, a könyvespolc alatt és a dohányzóasztalon sorjázó boros- és sörösüvegek, a hanyagul felakasztott kapucnis kabát, az asztal mellett megjelenő réges-régi lemezjátszó egy olykor múltba révedő, meghasonlott értelmiségi portréját sejteti. A lakás valaha nagypolgári volt, erre utal a kandalló, amit félbevág egy – utólag beépített – vendégfal.

Részlet Csákány István Sivatag című installációjából. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin



A helyspecifikus installáció a nagypolgári lét letűnésére és az ehhez kapcsolódó történelmi traumákra is utal, a Glassyard Galleryt befogadó belvárosi lakás saját történetére, hiszen a hely feltehetően az egykor az épület udvarán működő üvegműhely zsidó tulajdonosának elegáns otthona volt. Persze nem csak a hely szelleme idéződik meg. A mű tele van finom önreflexív utalásokkal is, amelyek a művészi leképezés mikéntjére vonatkoznak. A falnak támasztott rokokó székláb nemcsak a nagypolgári életmód folytathatatlanságára utal, hanem művészetelméleti kérdésekre is. A fából faragott széklábról vagy a polc alatt heverő fapapucsokról ugyanis nem lehet eldönteni, hogy használati tárgyak-e vagy azoknak pusztán élethű leképezései. Jelek-e vagy dolgok. Egy fából faragott seprű mellett faforgács szóródott szét a padlón. A seprű eltakarítja a keletkezése során keletkezett hulladékot. Nem messze ettől illuzionisztikusan kifaragott kalapács hever a kandalló peremén, amely az első teremben látható betonkalapácsok alakváltozata. A munkaeszközök (reprezentációi) egy sokrétű tautologikus játék, egy Pygmalion történetét idéző, végeláthatatlan ontológiai tükörlabirintus elemei.

Részletek Csákány István Tükör által című egyéni kiállításából a Glassyard Galleryben. Őr, 2017, objekt, vas, tükör, 315x122x122 cm. Fotó: Bognár Benedek © Artmagazin



Ennek a tautologikus játéknak mintegy betetőzése a pszeudo-lakás egészét uraló árnyjáték. Egy világító vászonfelület imaginárius ablakként nyílik meg egy távoli táj felé. A látkép teljesen kiégett. Fekete koromba burkolózik. A fák, a növények és a dombok üres sziluettekként jelennek meg, nélkülözik a zöld színt. A dombon a nyitótérben szereplő kalapácstotem (tükör)képe bukkan fel. Amint arra Mélyi József is utalt, a plasztika és a domb felidézheti Reg Butler megvalósulatlan tervét az Ismeretlen politikai fogoly emlékművéhez (1951–52). A szobor egy nemzetközi pályázatra készült, amelyet az emberi szabadságért életüket vesztett emberek emlékére írtak ki. Butler modelljét 1953-ban bemutatták a Tate Galleryben, ám egy magyar származású emigráns művész megsemmisítette. Ahogy a szobor a butleri emlékműtervhez hasonlít, úgy az árnyjáték tája a Berlinben álló mesterséges dombra, a Humboldthöhére utalhat, amely a szobor felállításának potenciális helyszíne lett volna. Az ismerős-ismeretlen látképen ugyanakkor egy másik megvalósulatlan mű árnyai is felsejlenek: Csákány saját installációjáé, amelyet a Velencei Biennálé magyar pavilonjába tervezett. A vetítővászon mögött feltehetően a velencei installáció makettje forog csalfa tükörelemekkel kombinálva. A láthatatlan tükrök megsokszorozzák és szilánkokra törik a tájat. A makettet digitális projektor világítja meg. Az árnyjáték emiatt szinte pixelesen vibrál. A sziluett egyszerre idéz hagyományos árnyjátékot, modernista fotogramot és számítógépes animációt. A rejtélyes árnyak mintha Platón barlangját és a mimetikus leképezés eredettörténetét gondolnák újra. A látvány egésze egyszerre analóg és digitális. Talán erre a kettősségre utal a vetítővászon felé fordított, fából faragott kameraállvány is, amely fényképezőgép nélkül, üresen áll. A posztapokaliptikus tájnak – amely a Velencei Biennálén diorámaszerűen berendezett, vadkerttel kombinált szoborkompozícióként jelent volna meg a magyar pavilon átriumában – fontos eleme egy „tükörelemekből készült, lombban végződő, mesterséges fa”, amint ez kiderül a végül megvalósulatlan velencei kiállítás Mucsi Emese és Juhász Anna Mária által jegyzett, Humboldthöhe című pályázati szövegéből. Úgy tűnik, ezt a „mesterséges fát” valósítja meg a kiállítás utolsó termében látható plasztika. A fából faragott lakáson túli térben fenyegetően magasodik egy robusztus fémszerkezet, amely utcai jelzőtáblára hasonlít, rajta két irányba néző tükrökkel (Őr, 2017). A tükrök Janus-fejhez hasonlóan fordítanak hátat egymásnak. Mintha a múltba és a jövőbe tekintenének, megnyitva az egymáshoz kapcsolódó terek és asszociációk láncolatát a végtelen felé. A tükrökből komponált mesterséges fa maga is tükörkép. Nemcsak az árnyjátékon megjelenő fa-motívumot tükrözi, hanem a nyitótérben található tükör motívumát is, amely szintén nem először jelenik meg Csákány művészetében (Tükör, 2016). Az „előszobában” látható tükör valójában nem is tükör, hanem egy expresszionisztikusan összefröcskölt, koszolódott függönnyel elfedett fénymező. A bekeretezett drapéria újabb művészetmetafora, amely az illuzionisztikus antik festészetet is eszünkbe juttatja, ugyanakkor a gyász jelének is tekinthető. Az installáció egésze ugyanis mintegy előrevetíti a totális pusztulást: a fából faragott, éghető kandalló magában hordozza az önmegsemmisítés lehetőségét. Szintén elmúlásra utal a feketébe burkolózó táj és a halott fából faragott halott vagy épp pusztuló félben lévő növények sora.

Szellemekkel teli árnyékvilágban vagyunk, amely üressége ellenére is rendkívül telített: elmúlt és eljövendő történelmi traumák, ökológiai katasztrófák, az antropocén korszak vészterhes jövőképei sejlenek fel benne, egy kultúra, egy életforma folytathatatlanságát sugallva. A színpadszerű térben annak a szellemi univerzumnak a végnapjai jelennek meg, amelyet az első teremben látható könyvespolc (művészeti, irodalmi, történelmi kérdésekről szóló, Mucsi Emese által összeállított) kötetei reprezentálnak, és amit az installáció klasszikus művészeti eljárásokat idéző mívessége és régi toposzokra utaló motívumvilága is megidéz. Csákány tükörképek, reflexek és reflexiók szinte barokkosan komplex, enigmatikus rendszerét alkotja meg, amely totális installációként és totális allegóriaként, árnyaltan, mégsem túlbeszélten vet számot a látás és a láttatás, a művészi leképezés és a történelmi emlékezet sokrétű kérdéseivel.



Csákány István: Tükör által, Glassyard Gallery, Budapest, 2017. november 25-ig.