Vasarely
könyvkritika
Minek tagadjuk, az irizáló geometrikus minták, a fekete-fehér sakktáblák és a szembecsapó raszter-modulok vagány hatvanas évekbeli erejét mára kiszívta a nap. Megfakultak. Ahogy az Artforum recenzense kijelentette a közelmúlt két op-art kiállítása után: az op-art egy művészettörténeti vesztes, egy század közepi anakronizmus, amit csak a kutatók túrtak elő kínjukban a hatvanas évek feltárásának a legvégén.
Ilyen és hasonló igazságtalanságokról ránthatjuk le a leplet, ha végigolvassuk Magdalena Holzhey alapos kismonográfiáját Victor Vasarelyről. Hiszen az op-art most is működik, tele energiával, még ha szilárd optimizmusa és gyáripari romantikája ma már nehezen nyelhető le. Ráadásul Vasarely (született Vásárhelyi Győző) a huszadik század legismertebb magyar képzőművésze, akinek születési és halálozási évfordulója szinte észrevétlen múlt el kis hazánkban. A Taschen remek kötetéből kiderül, hogy az op-art nemcsak egy percnyi ministílus a forrongó hatvanas években, hanem egy komoly előzményekkel rendelkező irányzat betetőződése, a látást vizsgáló festészet és a geometrikus absztrakció méltó utódja. Vasarely is a Bauhaus áttételes emlőin nevelkedett, majd az ötvenes évek párizsi művészvilágában lett sztár – a hatvanas években már „csak” a világhírnévre tett szert. Ráadásul meggyőző felkészültségű pictor doctus volt, tele tudományos elméletekkel, az ipari módszerrel gyártható plasztikai egységtől (unité plastique) kezdve a mindenki által érthető planetáris folklórig. Egy olyan magyar sztár, aki után a hazai kortárs művészet ma csak ácsingózik.
Magdalena Holzhey: Victor Vasarely. Taschen–Vince, Budapest, 2005, 96 oldal, 2275 Ft
R.G.
2007/4. 93.o.