Turul a láthatáron
Duna-parti szobrok 6.
Lerobbant progresszió és kisuvickolt atavizmus – ez a szoborhelyzet Szentendrén. A hetvenes évekbeli fénykor megkopott rekvizítumai mellé lassan felsorakozik az ilyen-olyan formát nyert regresszió.
Szentendre szobrai a Dunánál | Barakonyi Szabolcs fotóival
Régebben, amikor a szoborállítás még bonyolultabb és fáradságosabb feladat volt, valószínűleg minden település százszor is meggondolta, hová és miért állítja emlékműveit. A főtér közepére, hogy a pestis elkerülje a várost, a templom kertjébe, hogy a halottakra emlékeztessen vagy a dombtetőre, Isten dicsőségére. Aztán (viszonylagosan) egyre olcsóbb lett a szobor, és egyre kevesebben szóltak bele, mire is kellene emlékeztetnie, illetve egyre több polgár jelentette be kívánságát, mit is látna szívesen vagy mit nem akarna maga körül tapasztalni. Igazán azonban akkor vált áttekinthetetlenné a szoborhelyzet, amikor az emlékezést és az emlékeztetést felülírva a közterek puszta feldíszítésének igénye is felmerült: a parkokban kis állatfigurák bukkantak fel a semmiből, a sétautak mentén pedig váratlanul egy-egy absztrakt forma állta el az arrajárók útját. Ekkoriban már csak néhány ember gondolkodott el róla, s ők is csak hivatalból, hogy mit, hová és miért kellene felállítani. Ahol pedig már elfogytak a helyek, azon kezdtek el gondolkodni, mit és hová lehetne áthelyezni, hogy azzal mindenki elégedettebb és boldogabb legyen.
Tulajdonképpen a Posta előtt elhelyezett művek hatásában mindig is a meglepetés ereje játszotta a főszerepet: a szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz kötődő, vagy egykor a Vajdához kapcsolható művészek (Aknay János, Bukta Imre – Elekes Károly, ef Zámbó István, Matyófalvy Gábor, Szirtes János, fe Lugossy László) alkotásai elsősorban élénk, köztéri műalkotások esetében szokatlan színeikkel keltettek megütközést, illetve billentették ki a Szentendréről sokakban kialakult sztereotip képet. A legmeglepőbb mindenképp ef Zámbó István A végtelen érintése című műve, amely ha önmagában állna – esetleg kétszer ekkora méretben –, a város erőteljes, avantgárd emblémájává válhatna. Méretarányával, megkopott színeivel most viszont inkább a sorsára (az enyészetre) váró korlenyomatnak, véletlenszerűen a köztérbe került festői motívumnak tűnik. A tér másik markáns darabja Aknay János Angyal térplasztikája, amely élénk kék színével ef Zámbó művének absztrakt ellentétpárját alkotja. Érdekes módon az Angyal tragikus figurája egyre inkább organikus kapcsolatba lép közvetlen környezetének kertészeti elemeivel, s hasonlóan a Szirtes-szoborhoz, az évszakok változásának és a kertészek szándékainak megfelelően ölt folyamatosan változó külsőt. Évek óta változatlan viszont Bukta Imre és Elekes Károly Szent Sebestyén-szobrának állapota. A művet néhány évvel ezelőtt megrongálták, félbetört facsonkja azonban a helyén maradt: maga is a kertészeti térrend részévé vált. Jelenlegi állapotában egyszerre jelöli a világ és a művészet közt húzódó, szinte áttörhetetlen határvonalat, amelybe ütközve az elkorhadt fadarabot még mindig a műalkotásnak kijáró tisztelet övezi, illetve a köztéri műalkotás láthatatlanságát, hiszen a csonkot szinte senki sem értelmezi műalkotásként. A Posta előtti szobrok egy idő után nagy valószínűséggel (talán a válság múltán egy nagyobb ingatlanprojekt keretében) mégis más helyre kerülnek majd, s ezzel aztán le is zárul a Szentendre hetvenes-nyolcvanas évekbeli neoavantgárd kultúrájának köztéri intézményesítésére irányuló első kísérlet.
A legnagyobb áthelyezési problémát Varga Imre 1977-es Czóbel-szobra okozza. Idáig nem ér el a turista-Szentendre: a buszok kicsit beljebb parkolnak, a HÉV-vel érkezők pedig ide már aligha gyalogolnak el. S ha el is gyalogolnak, a Czóbel egykori almáskertje mellett álló, a megfáradt (a szintén áthelyezésére váró Károlyi-emlékműhöz tulajdonképpen formailag joggal rokonítható módon megmintázott) mestert széken ülve ábrázoló szobrot a körben növő óriási bokortól alig látni. Pedig Varga érdekes megoldást talált az ülő alak szobrászi megformálásának fából vaskarikájára: a keresztbe tett lábú Czóbelt mintegy memento moriként önmagába hajtogatja. A szobrot egyesek kifürkészhetetlen okból a Duna-partra akarják áthelyezni, pedig igazából csak a bokrot kéne gyakrabban megritkítani. A sors furcsa fintora, hogy a rendszerektől függetlenül az elmúlt évtizedek legprominensebb köztéri szobrásza címet kiérdemelt Varga Imre műveit a rendszerváltás után húsz évvel – nagyon is eltérő okokból – még mindig ugyanúgy fenyegeti az áthelyezés, sőt a megsemmisítés veszélye, mint korábban a vitathatatlan szobrászi és kordokumentum-értékkel rendelkező mohácsi Lenin- vagy a budapesti Kun Béla-emlékmű esetében.
A szoborpark helyén, Czóbeltől kicsit távolabb öt nagyobb alkotás áll, valamenynyi egy nagyobb egység maradványa. Ezen a területen hozták ugyanis létre a hetvenes évek második felében a háború utáni magyar szobrászat egyik kulcsfigurája, Kerényi Jenő emlékházát és az ehhez tartozó szoborparkot. A Kerényi kisebb szobrait befogadó elegáns emlékmúzeum-épület a kilencvenes években tönkrement, a műveket a belvárosi Kmetty Múzeumba szállították, ott őrzik most is a Kmetty–Kerényi név alatt, általában meglátogathatatlanul. A szoborpark helyén létrejött modernista pavilont időközben átalakították, benne kávézó nyílt, körülötte viszont megmaradtak Kerényi különböző köztéri és nem köztéri szobrainak másolatai, kicsinyítései, nagyításai. Több mint három évtizeddel ezelőtt, közvetlenül a művész halála után egy különös, szoborkénti arányaiban lehetetlen Kerényi-emlékeztető park alakult ki, amelyben a Magyar Nemzeti Galériában őrzött 1974-es bronzszobor felnagyított körverziójától (Lopják Európát) az 1963-as Napozó leány másolatán át a sátoraljaújhelyi Partizánemlékmű kicsinyített változatáig rajzol nagy, de sajnos egyre töredékesebb ívet. A Partizánemlékmű elhelyezése különösen érdekes szerb a hagyományokkal rendelkező Szentendrén, hiszen ez a mű, amely az 1947-es tudósítás szerint "bizonyítja, hogy forradalmi tetteket csak forradalmi művészettel lehet méltóképpen megörökíteni" a sátoraljaújhelyi börtönlázadásnak állít emléket, amely számos szerb partizán és magyar politikai fogoly halálával végződött.