Pornózúza versus művészetfar-hát, avagy Szöllősi Géza belsőséges művei

Iványi Brigitta

Szöllősi Géza idén ismét egy sikeres magyar filmprodukció special art designereként tűnt fel Szász János Ópium című, többszörösen díjazott filmjében. Ezzel egy időben, 2007. február 1–24-ig látható egyéni kiállítása a Körzőgyárban.
 

Akkurátusan hegesztett akváriumokban pihenő sertésbőr arcok és nemi szervek, japán luxus szexbabák montázsokon, a printeken vörös csillag és horogkereszt, szentkép szexszimbólumokkal és retróbájjal átitatva, kipreparált állatok emberi játékszerekké változtatva, nőmérőkészülék… egy kiállítás tárgyai, egy alig harmincéves képzőművész életműve. Szöllősi még „filmes karrierje”, azaz a 2005-ben készült Taxidermia-beli munkája előtt, 2003-ban kezdte Hús projektjét. A sorozat azóta több modell után készült művel egészült ki M. és Én, illetve Szerelmeim címmel. „A feminista támadást igazságtalannak tartom, érzelmi kötôdésem a modellekhez nyíltan vállalom a sorozatom címével: Szerelmeim.

Felvállalom őket szeretettel. Ilyen formát öltenek az emlékezetemben – én ilyen vagyok. Szándékaim tisztességesek” – vallja Szöllősi, akinek értelmezésében a vaginák, péniszek és arcok egy kategóriába tehetők: portrék. Mégis mitől válhatnak ezek portrékká? A nemi szervek sertéshúsból vagy libabőrből készült másaiba rejtett személyes tárgyak: csatok, kitűzők, textildarabkák hordozzák az egyéniség lenyomatait? Vagy talán nem is az a kérdés itt, hogy hogyan lehet az arc és a nemi szerv egyenrangú tükre az individuumnak? Szöllősi szerint a kiindulópont egy szobrászati dilemma, azon belül is az anyaghasználat kérdése: hogyan tudja az ábrázolandó személyt/testet a legközelebb hozni a valósághoz?

A művész egyértelmű döntést hozott: olyan szobrot kell csinálni, amely a modell valódi megjelenéséhez legközelebb áll, így választja alapanyagul a húst. És nemcsak a modellek, de a néző is involválttá válik: érzékeny téma, zsigeri hatású faktúra. „Matematikailag a modell minimum egy dologban meg kell hogy egyezzen a valósággal, ha bronzszoborban készítem el, akkor a formában egyezik, ha húsból, akkor a formában és az anyagban is, így a modell jobban működhet” – értelmezi a mûvész. Persze mondhatnánk az anyagválasztás mellett érvelve, sertéspörköltet főzni durvább, mint ezeket a húsból varrott szobrokat elkészíteni. Nem tabu, hogy az emberiség közel ötvenmilliárd állatot tart csak azért, hogy megegye, de tabu húst használni tárgyak, akár műtárgyak létrehozására. Nem csak a nézô, de az alkotó számára is komoly kihívás szenvtelenül kezelni ezt az anyagot: „Rábírom magam, hogy dolgozzak vele, az én félelmem olyan, mint mindenkié” – állítja Szöllősi, miközben tisztában van vele: „úgy hat, mintha pornó lenne, holott csirkezúza, sertésbőr.”

A művész nem bánja, sőt tudatosan él a téma és az anyag által keltett dermesztő pszichés mechanizmussal: „ezt használom, hiszen az a motorja, hogy ez bizsereg az emberekben. Ha a halál tényét elfogadnák az emberek, akkor ez nem hatna így. Például találkoztam olyan orvossal, aki meg se rezzen, ha az én melómat látja.” Szöllősi szobrai azonban nemcsak anyagukkal, ami a hús maga, hanem lebegésükkel a formalinos akváriumban is a rothadás, romlandóság, elmúlás gondolatát ébresztik. Bár ezek a portrék élô személyekről készültek, mégis hamarabb jut eszünkbe az orvosi demonstrációs célra megőrzött test vagy akár az ereklye. „Ezekben a hússzobrokban benne van a küszködésem az anyaggal, eddig jutok, megállít a hús, a romlandóság. Nem effekteket akarok gyártani, hanem a küzdelmes folyamatot akarom bemutatni.”

Az egyéni alkotói folyamat irányát cseppet sem vitte félre, sôt inkább tovább inspirálta az a két magyar film, amelyben Szöllősi art designerként egy kiállításra való anyagot készített, amely önmagában is megállja a helyét. „Nem érdekel a film, de ennek örülhet a rendező, mert így legalább tudja, hogy a művész száz százalékig a saját munkájára koncentrál” – Szöllősi a filmet nem tudja filmként nézni, csak a saját tárgyai valóságosságára koncentrál. A filmbeli főhősök tárgyi világának kitalálásához az alkotónak bele kellett helyezkednie több olyan 20. század eleji, közepi és végi szemléletbe, amelyek a kor általános megítélése szerint egyértelmûen deviánsak.

A Taxidermia (r. Pálfi György) forgatókönyvében a családregény harmadik, egzaltált generációját megtestesítő fiatalember egy preparátor, aki titokban létrehoz egy műalkotás-együttest különös, szürreális preparátumaiból. Szöllősi ebben a „szerepben” megvalósít egy 12 műből álló kiállítást, amely teljességében sem a filmben, sem a kiállításon nem látható, bizonyos tárgyak már csak fotódokumentáció formájában maradtak meg. Idetartozik a kiállításon is bemutatott Disznó disznónak farkasa, a Hörcsögök vs. mókusok című installációk és a Tehén, illetve Szarvas fej.

A klasszikus preparátortechnika itt művészeti stratégiával társul, és így hol absztrakt gömbformára kerül az állat preparált feje, hol egy csocsó rúdjain vagy egy terített asztal ehetetlen díszeként végzik az állatok. Semmi szőrözés, csak nagyvonalú gesztusok. Érdekes, hogy a Taxidermia-beli munkájához sok tekintetben hasonlít az Ópium, egy elmebeteg nő naplója címû film kontextusa, itt is deviáns emberek, illetve testek őrült, morfinista) kerülnek a középpontba. A hiszterizált női test köré épülő tárgyegyüttes létrehozásához az alkotónak ismét egy kontrolljavesztett ember tudatát kellett magában megelevenítenie, hogy az ôrült naplófirkák és montázsok hitelesek legyenek. Ennél talán valamivel egyszerűbb feladata volt, amikor Lázár Tibor díszlettervező tereibe komponálta az elmegyógyintézet pozitivista vezetőjének megfigyelőkészülékeit, többek között a kiállításon is látható Nőmérőt. Itt több emberméricskélő eszközt készített, amik a kor konzervatív tudományos szemléletét tükrözik: lemérni, dokumentálni, kategorizálni, rendszerezni lehet velük. Szöllősi ötletére több új vizuális eszköz is készült a filmhez, pl. zootróp, ami a film ôsét idézi meg. A kiállításon most először bemutatott printek mindkét film motívumait tartalmazó, különös retróhangulatot idézô montázsok, amik jól érzékeltetik Szöllősi asszociációs technikáját, ehhez ízelítôül néhány cím: Békegalamb, Szocialista mell, Szülészet.

Szöllősi eddigi munkáinak fókuszában a testreprezentáció és a gender kérdésköre áll. Elmondása szerint az igazságot keresi a gyönyör és az elmúlás romlandó kettősségének boncolgotásával. Az igazság efféle keresése tabukba ütközik, de mit kezd ezekkel? Mennyire merész e morális tabuk ledöntése? Munkáiban a tabutémák (szex, hulla, tetem, kihasználás, önkényuralmi szimbólumok) a végletekig felhasználódnak, de nem használódnak el. A tabu mint a csábítás trükkje mégis lelepleződik. Szöllősi ingoványos területen lavíroz. A tabuk egyszerre szentek, meghaladván a közönséges dolgok természetét, és veszélyesek, tisztátalanok, rejtélyesek. Ez magyarázza a vonzás-taszítás kettősségét, hisz a tiltás természeténél fogva provokál. A tabukkal való szembenézés a szabadság-gyakorlatok változatos lehetősége, és valljuk meg, nem mindig könnyű felismerni a különbséget a jogos, sőt dicséretes határkiigazítás és agresszív visszaélés között (1).

Művei java része deviáns testhasználatra épül. A test szimbolikus használatának jelentôs szerepe van a „társadalmi test” feszültségei, zavarai ábrázolásában. A test mint „kulturális szöveg” (M. Douglas) gondolata felveti, hogy miképpen olvashatók Szöllősi munkáiban a testek mint olyan szövegek, amelyek sokat elárulnak a mai magyar társadalomról és kultúráról. A test mint határ szimbóluma magában foglalja azt is, hogy a másik oldalon a testiség irracionális, sötét, lázadó erôi is felsorakoznak, így Janus-arcának két oldalán szembehelyezkedik egymással a szent és a profán, tisztaság és veszély, rend és káosz(2).
A test foucault-i szemlélete Szöllősi munkáiban szorosan összefonódik az identitás posztmodern felfogásával, egyiket sem tekinti megmásíthatatlan adottságnak, fragmentumait (arcok, testrészek) szétvágja, újra összevarrja, és tartósítja. Még nem tudni, meddig „tartanak el” a konstruált testek és a hozzájuk tervezett eszközök.


1 Bíró Yvette: Nem tiltott határátlépések. Osiris, Bp.,2003. 15. o.
2 Csabai–Erős: Testhatárok és énhatárok. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2000. 40. o.

Full 001052 Png