Hé, Te! – Az anyós, a házmester, a zongoratanárnő és a rém
Szoboszlay Péter pszichedelikus társadalomkritikái
Az 1968-tól megzavarodott szocialista kultúrpolitika furcsa és átgondolatlan intézkedéseinek hála, 1969-ben és a 70-es évek elején egészen váratlan helyeken ütötték fel a fejüket eredeti gondolatok. A nem annyira szem előtt lévő műfajokban sokszor állami pénzen születhettek a szabadság levegőjét árasztó, sőt néha kifejezetten rendszerkritikus művek.
Kemény György plakátjai (Artmagazin 2011/3.) után nézzük, mi volt a helyzet a legendás Pannónia Filmstúdióban, milyen mára már szinte elfeledett remekek jöttek elő Jankovics Marcell pop-János vitézével egy csapatban, hogy színekkel és szokatlan megoldásokkal üssék szét a nagy egyenszürkeséget.
Szoboszlay Péter hatévesen, 1943-ban látta élete első rajzfilmjét, Walt Disney Pinokkiója ugyanis ekkor került a magyar mozikba. Szerinte ez mai szemmel nézve is rendkívül komplex alkotás, gyerekmese, de erősen elvont, aminek szürreális képi világa máig élénken él benne. Főleg mert közben zajlott a második világháború, és édesapja orvosként szolgált a fronton.
Szoboszlay 1956-ban került Budapestre, amikor felvették az Iparművészeti Főiskola belsőépítészeti szakára. Az intézmény még az ötvenes években is relatív szabadságot adott hallgatóinak, viszonylag naprakészen informálódhattak a világ dolgairól: „Azzal a különbséggel, hogy úgy tekintettünk a Nyugatra, mint egy távoli bolygóra.” Szoboszlay ekkoriban elsősorban festőkkel barátkozott – számtalan happeningszerű bulit tartottak. Az átjárás a különböző műfajok között a nyitott gondolkodást is jelentette: konyhaasztalt tervezni adott alaprajzhoz egy irodában többé már nem tűnt vonzó opciónak.
A rajzfilm mint új lehetőség a főiskola utolsó heteiben lépett be az életébe. 1961-ben, a diplomavédés után egyik festő barátjával ellátogatott a Pannónia stúdiójába, ahol éppen grafikusokat kerestek. (A Pannóniának rendkívül jó kapcsolata volt az Iparművészeti Főiskolával, olyan legendás rajzfilmesek kerültek át onnan, mint Foky Ottó vagy Nepp József.) Szoboszlay is ott ragadt, a kezdeti időkben Macskássy Gyula mellett dolgozott háttértervezőként, később pedig a rendkívül népszerű Gusztáv sorozat háttérvilágáért volt felelős.
A Pannónia már a hatvanas évek elejétől gyártott filmeket, kapitalista módon, külföldi megbízásra, így az ott dolgozók az üzleti vállalkozások szabályait szem előtt tartva nőttek bele szerepkörükbe. A tehetséggondozás nem volt kiforrott, de bőven volt lehetőség tanulásra. A stúdió legerősebb oldala az a fajta információcsere volt, amely az egyes rajzfilmesek között zajlott. Reisenbüchler Sándortól Dargay Attiláig a legkülönbözőbb mentalitású alkotókkal lehetett technikai vagy művészeti prob- lémákról beszélgetni, és az eltérő szemléletek találkozása rendkívül hasznosnak bizonyult. Az ASIFA- (Nemzetközi Rajzfilm Szövetség) tag Pannónia részese és szereplője volt a nemzetközi animációs filmes életnek, így rendszeresen kapta a nyugati szakmai lapokat.
A stúdió meglehetősen zárt intézmény volt, a tervek, forgatókönyvek általában belülről jöttek, és mindet el kellett fogadtatni a belső Művészeti Tanáccsal, amely csak látszólag volt demokratikusan működő testület. Egy díjnyertes film után azonban már jóval könnyebben kaptak zöld utat a fiatalok munkái. Szerencsés helyzet volt ez abból a szempontból, hogy az alkotók gyakorlatilag korlátlanul készíthettek filmeket állami pénzen.
Saját rajzfilmek időszaka
Szoboszlay 1965-ben, a Pannóniában dramaturgként dolgozó Görgey Gábortól kapott felkérést Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című könyvének rajzfilmes feldolgozására. Elsőre komoly kihívásnak tűnt a feladat, mivel saját bevallása szerint ekkor még nem rendelkezett kialakult grafikai világgal, a rajzfilmek klasszikus formái pedig nem érdekelték. A munka ugyanakkor megtisztelő volt, a könyvet pedig nagyon szerette. Az elkészült film egy színes kollázs lett, mely fotókból és autentikus gyerekrajzokból építkezik.
1967-ben e film kapcsán utazott el a VII. Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra, mely óriási hatással volt rá. Itt találkozott először a lengyel Jan Lenica és a japán Yosi Kuri műveivel, valamint számtalan egyéb kísérleti rajzfilmes munkásságával, melyek sok esetben szociális kérdéseket jártak körül. A fesztiváltól feltöltődve nagy adag inspirációval tért haza. Az első igazi autonóm filmjeként számon tartott Aki bújt, bújt (1968) már az új hatások beépítésével készült.
Az 1969-es Sós lötty az első szociálkritikus Szoboszlay-film. Nagy megtiszteltetés volt számára, hogy a főszereplő monológjához Dayka Margit színésznő adta a hangját. A hipnotikus animációt a kíméletlen anyós szövege kíséri:
Idővel a Nyugaton hódító grafikai világ, Milton Glaser és Seymour Chwast munkái, Heinz Edelmann rajzfilmjei, a pop-art és a pszichedélia komoly hatást gyakoroltak ízlésére. Edelmann Sárga tengeralattjáróját csak 1970-ben, két évvel a megjelenése után látta, a formanyelv viszont a nyugati magazinoknak köszönhetően már hamarabb megérkezett Magyarországra. Szoboszlay munkáin és Jankovics Marcell János vitézén kívül azonban nem találunk magyar rajzfilmet, mely élt volna vele (utóbbi elkészültében Szoboszlay forgatókönyvíróként részt is vett egyébként).
A rajzfilmek utóélete
Dizseri Eszter rajzfilmtörténész szerint az absztraktabb alkotások is gyakorlatilag bármikor műsorra kerülhettek egy-egy populárisabb film előtt. Ha egy fiatal rendező ebben az időben rövid rajzfilmet készített, az óhatatlanul rákerült erre a futószalagra. A pár perces, úgynevezett moziegyedi filmek beosztását a Mafilmnél és a Főmovnál készítették. Némi szerencsével és protekcióval el lehetett érni, hogy az olyan művészfilmeket, mint például Reisenbüchler Sándor 1812 című rajzfilmjét lehetőleg ne vígjátékok előtt játsszák. A filmek ezenkívül klubvetítéseken szerepelhettek, bekerültek a műsorláncba, és az alkotók ilyenkor még azt a következtetést is levonhatták, hogy műveiknek van közönsége. A véletlenszerű vetítéseknek köszönhetően olyan filmek, mint a Sós lötty vagy a Rend a házban kult-státuszba léptek: az utóbbi annyira népszerű volt, hogy sokáig idézték szövegét.