Beszél majd az utókor...
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum képzőművészeti gyűjteményei
A Tabánban, Semmelweis Ignác szülőháza most éppen olyan, mintha egy szív kamráiban és pitvaraiban mászkálnánk kis baktériumként, minthogy a benne található Orvostörténeti Múzeum időszaki kiállítása a kardiológiával foglalkozik. Állandó anyaguk nem kevésbé érdekes, az itt őrzött képeken jó esetben tekintélyes orvosokat, rossz esetben szörnyű testi rendellenességeket, járványokat nézegethetünk. Vagy például azt a Szent Rókusábrázolást (következő oldal), aminek köszönhetően rádöbbenhetünk: dr. Bubó neve nem is annyira aranyos. Gyűjteménytörténet érdekes adalékokkal.
A gyógyszerészet és az orvoslás tárgyi és írott emlékeinek összegyűjtését a 19. század végén kezdeményezte Ernyey József (1874–1945) és Hőgyes Endre (1847–1906), akik önálló szakmúzeumok létrehozására is javaslatot tettek. Az összegyűjtött gyógyszerészeti műtárgyak a budapesti orvosegyetem kezelésébe kerültek, az orvosiak pedig a Budapesti Királyi Orvosegyesület székházában képezték egy kisebb kiállítás alapját. Noha már a két háború között megszületett a tervezet, hogy a két szakma múltját közös múzeum létrehozásával kellene ápolni, ez a gyűjtemények hosszas hányattatása után csupán 1965-ben valósulhatott meg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum megalapításával, amely később egyesült az Orvostörténeti Könyvtárral, majd levéltári jogkörrel is kibővült.
Orvoslástörténeti források
Az orvoslás és a gyógyszerészet múltjának tárgyi emlékei nem egyszerűen használati tárgyak, hanem a bizalomra épülő szakma reprezentációs igényének következtében általában az egyetemes iparművészet történetének illusztris darabjai is, ahol a megformálás, a díszítmény, a mesterek, műhelyek kvalitása támpontul szolgál a felhasználó jelentőségének megítéléséhez. Ezeket másképp értékeljük, mint a képzőművészet körébe tartozó forrásanyagot. A figurális művek esetében ugyanis fontosabb szempont, hogy mit ábrázolnak az egyes darabok, mint a művészi kvalitás – de az az ideális, ha ezek egybeesnek.
Az akadémikus oktatás megjelenésével szigorú hierarchia szerint alakult, hogy a különböző témákat milyen műfajokban lehet ábrázolni, s még a műfajokon belül is grádicsok jelölték ki, hogy ki milyen témákhoz nyúlhat. Ebből is következik, hogy a betegségekkel, az orvoslással, gyógyszerészettel kapcsolatos, sokszor korántsem fennkölt témák hétköznapi megjelenéseit a sokszorosított grafikai anyag őrizte meg számunkra.
Észak-itáliai mester: Szent Rókus és Szent Sebestyén pestis-védőszentek egy épülő ispotállyal, 1700 k. Olaj, vászon, 111 × 86 cm A mintegy egy évezredig Európában dühöngő pestistől való félelem számos védőszent kultuszát teremtette meg. Szent Sebestyén és Rókus a két leggyakrabban ábrázolt pestisszent, tiszteletük a barokk korában erősödött meg. A zarándokként ábrázolt Rókus egy pestises bubóra mutat a lábán. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
Az orvostörténeti szakirodalom már évtizedek óta felfigyelt a képi forrásokban rejlő lehetőségekre, s a képeket nem csupán a történeti ismereteket színesítő illusztrációknak tekinti, hanem azokat különféle tematikus egységek szerint rendezve forrásként mutatja be. A múzeum képzőművészeti gyűjteményének fontos darabjai például a könyvillusztrációk, szemléltetőábrák is, bár magától értetődően annak örülünk, ha azok eredeti helyükön, a könyvekben őrződnek meg.
Az orvosi illusztrációk terén nagy jelentősége van a sebészeti és az anatómiai traktátusoknak, hisz a humanizmus korában ezek esetében merült fel a legkorábban a képi demonstráció igénye. A könyvnyomtatás fejlődésével alakuló sokszorosított grafikai eljárások, a minél precízebb metszéstechnika és a könyvek megformálásának új szempontú átalakulása lehetővé teszi az orvosi illusztrációk körében bekövetkező változásokat, a minél egzaktabb ábrázolások megjelenését, és az anatómia is keresi új kifejezőeszközét, amely a képet a szöveg megértését segítő önálló alkotássá emeli. Az orvosi, gyógyszerészeti traktátusok, tankönyvek illusztráció́i mellett az önálló táblaként megjelent demonstrátumok is jelentőséggel bírnak, témakörük megegyezik az illusztrálható szakágak tematikájával (pl. gyógynövényképek, műszerek, anatómiai, szövettani, sebészeti ábrák stb.).
Kovács Mihály (1818–1868): Balassa János (1814–1868) portréja, 1851. Olaj, karton, 34,3 × 28,2 cm (A Budapesti Királyi Orvosegyesület volt székházából) Balassa János a sebészet korszerű oktatásának és gyakorlatának hazai megteremtője, ő alkalmazta elsőként Európában az éternarkózist. Az orvosi szakma megbecsülését tükrözi, hogy arcmását a polgári portréfestészet egyik neves képviselője festette meg. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
Orvosok pantheonja
A szakillusztrációk után a portrék tematikus csoportját érdemes megemlíteni, s nem csupán az arcképek nagy száma miatt. Minden tudományág számára fontos, hogy megőrződjön jeles képviselőinek arcképcsarnoka, azonban itt nem csupán egy dicsőséglista „összeállításáról” van szó, hiszen a híresebb orvosok, gyógyszerészek mellett olyan kisebb jelentőségű alakokról is készültek portrék, akik esetleg csak a helyi viszonylatban kifejtett tevékenységük révén érdemeltek ki elismerést. A portrégyűjtemény végső soron a szakma valaha élt képviselőinek arcvonásait hivatott megőrizni. A portréfestészet nem csupán egy ember külső vonásait kívánta megörökíteni, hanem mindazt, amit az ember képviselt: társadalmi állást, elhivatottságot, belső karaktert, vagyis azt a képet sugallta, amit az ábrázolt személy az utókorra kívánt hagyni. Persze festőt fogadni a tehetősebb réteg kiváltsága volt. Az orvos, majd a gyógyszerész portréjának megjelenése a mesterség társadalmi elismerésének, ranggá emelke- désének függvénye, kifejeződése, így egy adott kor és régió ez irányú viszonyait tükrözi. Hazánkban a 18. század második felétől szaporodtak meg az orvosportrék, s ez párhuzamosan a feltörekvő polgárság portrékészítési szokásával a 19. században érte el csúcspontját. Az arcképek számának szaporodását elősegítette a különböző intézmények és egyesületek azon törekvése is, hogy tekintélyüket, esetleg történelmi múltjukat illusztris tagjaik arcmásaival hangsúlyozzák. A múzeum festménygyűjteményének legértékesebb darabjai a Budapesti Királyi Orvosegyesület hajdani székházát díszítő „ősgalériából” kerültek ki, de Than Mór, Madarász Viktor, Kovács Mihály neve is feltűnik a festők névsorában.
Hendrick Goltzius (goltz, golzius, goltius) (1558–1617) iskolája: Az orvos mint Isten. (Allegória-sorozat 1. darabja), 1587. Papír, rézmetszet, 21,2 × 23,9 cm Aki az életet adja, az embert csak az gyógyíthatja meg, így az orvos is csupán Isten „kiterjesztett karja”. A vizeletvizsgáló üveget magasra emelő Krisztus-orvos allegorikus ábrázolásán a háttérben a gyógyító munka korabeli színhelyeit figyelhetjük meg, illetve az orvosok, sebészek munkáját, munkakörülményeit. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
A grafikai eljárásokkal készülő portrék száma jelentősebb. Ez abból is adódik, hogy a könyvkiadás hagyományaihoz a szerzők képmásával díszített címlap vagy előzéklap készítésének szokása is hozzátartozik. Ezek sokszor egy-egy festmény metszett másolatai, parafrázisai, de sokszor vezethetők vissza korábbi metszetekre is. Az önálló táblaként megjelenő portrék igazán csak a 19. században terjedtek el az albumkiadás divatjával egy időben, összefüggően a nemzeti pantheon eszméjével, s ekkor vált gyakorivá az a szokás is, hogy egy-egy alkalomra a megajándékozott saját arcképével díszített lapot kapott, esetleg halála alkalmával így emlékezett meg róla a hálás utókor. A fotográfia közkeletűvé válása természetesen a portrékészítés szokásának lassú elsatnyulását vonta maga után.
Életképek
Az életképek kategóriája az egyik legképlékenyebb, folyton bővülő csoport. Elsődlegesen a praxis hétköznapi pillanatait örökíti meg a hajdan szokásos vizeletvizsgálati képektől kezdve a fürdőkultúra enteriőrjéig. Azonban a nem szoros értelemben vett orvosi illusztrációk körében ugyanúgy találunk számunkra érdekes témákat: ilyen például a testkultúrával összefüggő öltözködés, az alkati ideálok vagy épp torzulások, egyes betegségek tüneteinek ábrázolása vagy az étkezési szokások megörökítése – ezek sokat elárulnak az adott kor egészségügyi kultúrájáról. Természetesen egyes témák, képtípusok prioritást élveznek, s ezek alapján kirajzolódnak bizonyos tematikus egységek. A szorosan vett életképek köréből kiemelhető pl. a szerelem témája, mely a szexuáltörténeti kutatók számára szolgál forrásul, a halállal, haldoklással, temetéssel kapcsolatos ábrázolások pedig a történeti thanatológia, a közegészségügy iránt érdeklődőknek hasznosak. Ennek ellenpontjaként külön csoportot képeznek a születéssel, a gyermekápolással kapcsolatos képek. A harcászati eseményeket megörökítő ábrázolások a katonai egészségügy, a katonaorvoslás szempontjából érdemelnek figyelmet, a fürdőjelenetek pedig egy adott kor fürdő- és testkultúrájáról tanúskodnak. Sajátos csoportot képviselnek az ún. járványképek, amelyek egy-egy nagyobb járvány dúlásának szörnyűségeit mutatják be.
Albert Henry Payne (1812–1902), William Hogarth (1697–1764) után: A kuruzslónál (Divatos házasság IV.). Papír, acélmetszet, 17,5 × 24 cm A szatirikus sorozatairól ismert angol festő korának erkölcstelen életét, hóbortjait figurázza ki műveiben. Az érdekházasságról szóló sorozatának egyik darabja a pénzéhes kuruzsló „rendelőjét” jeleníti meg. A tanult orvosdoktorok kis száma miatt a sarlatánok, kuruzslók tevékenysége általános kortünet volt ekkor Európa-szerte. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
Joseph Max Kolb (19. sz. 2. fele), Ludwig Rohbock (19. sz. közepe) után: Rudas fürdő Budán, 1859. Papír, acélmetszet, 16 × 23,5 cm A budai Rudas fürdő központja, az ún. törökfürdő a 15. században épült, mely kedvelt célpontja volt a 18. század végétől divatossá váló fürdőturizmusnak. Számos 19. századi metszetes ábrázolását ismerjük, amelyek több ezernyi fürdőábrázolással együtt tükrözik a hazai fürdőkultúra jelentőségét. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
A patikai és laboratóriumi életképek fontos információkkal szolgálhatnak egyes korok gyógyszertári berendezéseinek rekonstruálásához, a munkamenetekhez, képet kaphatunk a patikai személyzetről, ruházatról, s nem utolsósorban az officinában zajló kereskedelmi tevékenység mikéntjéről is. Az orvos ábrázolása kevésbé helyszínhez kötött, vizsgálhat és kezelhet beteget a magánlakok budoárjában, rendelőben, kórtermekben, állhat műtő- vagy akár boncasztal mellett, megjelenhet az egyetemen, de akár járványorvosi minőségében is. Figurája akár allegorikus jelentést is felvehet, utalhat a mulandóságra, az ember törpeségére az isteni akarattal szemben, hisz mesterségbeli tudását Istentől nyeri, őt szolgálja. A szakma differenciálódásával, a szaktudományok kialakulásával egy időben pedig megjelenik a szakorvos, a fogász, s a sebészeti mesterség is felértékelődik. Kedvelt témakör volt a falusi borbély-sebészek munkájának bemutatása, hisz az emberi fájdalom, kiszolgáltatottság, a félelem erős emóciókat vált ki, ami kedvez a karakterábrázolásnak. S akkor még nem beszéltünk a vándor olejkárokról, az ápolókról, a járványszolgákról vagy épp a családi fészekben a hozzátartozókkal törődő hétköznapi emberekről, az irgalmas szamaritánusokról. Valójában ezek a zsánerképek többnyire nem egyedi esetek narratív ábrázolásai, ugyanolyan sablonos ikonográfiai kerettémák ismétlődő attribútumokkal, mint más képzőművészeti alkotások. A konkrét feladat-végrehajtás közbeni ábrázolást leginkább könyvek, traktátusok illusztrációin láthatjuk, amelyek elsődleges célja a módszertani bemutatás.
Gyógyképek
A keresztény kultúrkörhöz köthető vallásos ábrázolások különös szerepet játszanak témánk szempontjából. Általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy a testi bajokra gyógyír csak az isteni kegyelem által nyerhető, s az orvos csupán az isteni hatalom közvetítője. Ezért a gyógyításra irányuló tevékenység hathatósabbá tétele érdekében a kereszténységgel összefüggő szakrális és mágikus elemekkel ötvözték a racionális cselekvéseket. Tartalmától függetlenül szinte minden vallásos téma alkalmasnak bizonyult a mágikus hatás fokozására, és a hívők a legnagyobb természetességgel fordultak Krisztushoz, Máriához, a különböző szentek alakjaihoz bármilyen baj esetén, lett légyen az betegség, természeti csapás vagy akármilyen egyéb kívánság. Ezért kapnak nagy jelentőséget a különféle vallásos képtípusok: bibliai jelenetek ábrázolása, segítőszentek megjelenítése, kegyképek s a fogadalmi (votív) képek. Ezeknek egy része amulettként is funkcionált, hogy ellensúlyozza a gonosz erőket a szent dolgok, az ereklyék, a szentképek jótékony hatásával. A fogadalmi képek a csodálatos gyógyulást, eseményt hivatottak ábrázolni, ekképp a segítségnyújtás, a csoda bizonyítékai az írni, olvasni nem tudó néprétegek számára.
Balthasar van den Bossche (1681–1715): Sebészműhely, 1707. Olaj, vászon, 48 × 60,3 cm A flamand mesterek népi életképeik témájaként gyakran választották a falusi borbély-sebészek munkáját, hisz ez kiváló lehetőséget adott az emberi érzelmek, a félelem, rettegés, a fájdalom bemutatására. A képen egy sebtapasz levételét láthatjuk. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
A középkorban elterjedt segítőszent-kultusz a barokk korában átalakult, a speciális patrónusok száma megnövekedett, a szentekkel fenntartott kapcsolatok rituális formái meggazdagodtak, a különféle betegségekhez újabb speciális védszentek rendelődtek. A szentek, mártírok, akik maguk is emberek voltak, és emberként bizonyították, hogy Isten igaz szolgái, embertársaikat közelebb tudják vinni Istenhez, mint például a természetfeletti tulajdonságokkal felruházott angyalok. Sokkal meghittebb viszony tud kialakulni a földöntúli védnökökkel, ha azok életével, szenvedéseivel a földi ember is azonosulni tud. Az egy-egy szent fájdalmával való azonosulásban megnyilvánuló pszichikai erő gyógyítani tud, az erős hit pedig ténylegesen hozzájárulhat a betegség könnyebb legyűréséhez. Ekképp a vallásos ábrázolások egy részét nem csupán információforrásként értékelhetjük, hanem maguk is az orvoslás részét képezték.
Orvosi épületek
Képzőművészeti forrásaink egy másik gyakorta igénybe vett csoportját a városképek, épületképek (külső, belső), esetleg metszett térképek, alaprajzok szolgáltatják. Ezek egyértelműen egy-egy egészségügyhöz kötődő intézet, épület történetének kutatásához nyújtanak támpontot, s illusztrálják, hogy miképp nézhettek ki azok egy bizonyos korszakban. De ezzel a céllal felhasználhatók az adott helyszínen bemutatott életképek, a donációra utaló portrék, felajánlási képek is. Ezek az ábrázolások kórházakhoz, klinikákhoz, egyetemekhez köthetők, de a legnagyobb számban a 19. században divatos fürdőkultúra lenyomataként a fürdőkről készült illusztrációk állnak rendelkezésünkre.
Dél-itáliai mester: A halál diadala. Pestisjárvány Nápolyban, 1656 után. Olaj, vászon, 135 × 192 cm Külön ikonográfiai csoportot képeznek a nagy járványokat bemutató képek, amelyeken számos visszatérő motívum jelenik meg. Egyúttal kiváló lehetőség adódik, hogy megfigyeljük rajtuk az emberi reakciókat, a különféle védekezési módokat. A kép sajátossága, hogy a halál csontváz alakja mellett az archaikusabb betegségdémon is megjelenik a felhőkből kibontakozva. © Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum
És végül a fotó
Forrásaink műfaja és gyűjtőköre témánktól függően változhat, s minél közelebbi időpontra tekintünk vissza, annál több kéet sikerül találnunk. A 19. században az új sokszorosítási eljárások, az előkészítési munkák megnövekedése révén a sokszorosított, grafikai alkotások száma megszaporodott, mígnem a század végére szerepüket átvették a tisztán nyomdai módszerek és a fotográfia. A fotográfia elterjedése természetszerűen sok feladatot elhódított a képzőművészettől, s annak teoretikai alapvonalait is módosította. Az orvos- és gyógyszerészet-történet ezen időszakra terjedő kutatásai is már zömében az egzaktabbnak mondható fotográfiára támaszkodnak képi forrásként, noha a képzőművészet témái között mind a mai napig felfedezhetjük szóban forgó tudományágaink jellegzetes motívumait.