Kiállításajánló: Ferdinand Georg Waldmüller
A 19. század első felében három nagy művészeti irányzat, a klasszicizmus, a romantika és a biedermeier tartotta lázban Európát, felülírva az egyre fantáziátlanabb késő barokkot. Az új lingua franca a klasszicizmus volt (a Magyarországnál barokktalanabb nemzeteknél neoklasszicizmus), a puritán, ókorimádó stílus meghódította a latinos műveltségű uralkodó osztályokat, az abszolutista koronás főktől kezdve a vidéki udvarházakban pöffeszkedő hétszilvafás nemesekig. A középkori misztikába csomagolt romantika már kevésbé bizonyult univerzálisnak, jobbára az irodalmat fertőzte meg, vagy mint Angliában, a gótikus újjászületésről álmodó építészetet. A legkisebb szellemi hatósugara a biedermeiernek volt, főként Közép-Európában virágzott, a német nyelv vonzáskörzetében, ott is elsősorban a felvilágosodásból kiábrándult polgárok között.
Három területen jeleskedett, a szalonköltészetben, a festészetben és az enteriőrművészetben. Míg az előbbi kettőt a későbbi korok a giccs szinonimájává degradálták, az utóbbiból nőtt ki az egész modern bútoripar. Az már az elmúlt egy-két évtized eredménye, hogy a biedermeier festészet is kitört a szalonfestészet-karanténjából. A stílus legnagyobb bécsi mesterének, Ferdinand Georg Waldmüllernek tavasszal a Louvre rendezett kiállítást, márpedig a klasszikában pácolt franciákat senki sem vádolhatja a germán gyökerű biedermeier imádatával. Az életműtárlat persze – 120 műre felhizlalva – Bécsben is látható, nyári szenzációként. Méghozzá a festő legtöbb alkotásával büszkélkedő Belvederében, ahol a Waldmüller-levelezést is őrzik. A festő a 19. század tízes éveiben tanulta ki a szakmát a bécsi Akadémián. Tőrőlmetszett klasszikus képzést kapott, amihez többé-kevésbé hű is maradt: professzor lett az alma materban, sőt a Képtár buzgó őre.
Ugyanakkor a fülledt és fantáziátlan másolás untatta is. Ahogy Lyka Károly megírta a táblabíró világról született fantasztikus művészettörténeti könyvében: „egy sor festő, mint például Danhauser és Waldmüller más utakra indul. Bécs életére, Bécs környékének parasztjaira irányítják figyelmüket, s amennyire a kor etikettje megengedi, élményeket adnak elő, tapasztalataikat festik meg. Danhauser kezén így alakul ki a bécsi polgárélet képe, Waldmüllerén a parasztnépé. Nem elfogulatlan festő egyikük sem, ahhoz nem volt elég nagy tehetség sem ez, sem az, de legalább egy új szabadságot tudtak ők s társaik kivívni a bécsi képírásnak, az egyéni élmény alakításának szabadságát.” Lyka már ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik nem tartotta sokra a pepecselő részletrealizmust, azt a németalföldiektől ellesett porcelánfestő műgondot, ahogy Waldmüller minden virág szirmát harmatosra festi és minden leány orcájára odapingálja a rózsapírt.
Készített falusi életképet is, de hol voltak azok a flamand piktorok vaskos, földszagú naturalizmusától! (A diplomata Rubens is festett okádó, ürítő, részeg parasztokat, hát még a 17. századi kismesterek...) Waldmüllernél a patkókovács diszkrét nyakkendőben olyan kedves ábrázattal kalapálja az izzó fémet, mintha az imakönyvből olvasná a zsoltárt, a szakadt köntösű koldusfiú illedelmesen nyúl a kenyér után, az erdőben játszadozó gyerekek pedig virágokkal kedveskednek egymásnak. Hiába, ez a bizakodó és prűd 19. század, amely idealizálni próbálta a csőcseléket és a szurtos proletárokat mint a népi géniusz megtestesüléseit. Fel akarta őket emelni az ábrándos tekintetű, selyemsálas polgárifjak és a darázsderekú, ropogós atlaszba öltözött honleányok magasságába, akik a Pisztráng ötöst zongorázzák napestig a zeneszalonban. Waldmüller inkább virágfüzéreket adott a parasztgyerekek kezébe az úrnapi körmenet előtt, mint hogy hagyja őket a sárban henteregni vagy forradalmat követelni a guillotine alatt. Zola és Courbet felől nézve nehéz elhinni, de Waldmüller a maga diszkrét módján megújította a bécsi zsánerfestészetet, ott is hagyta a fennkölt Akadémiát, magániskolát nyitott, ahol a magyar historizmus több nagy művésze is megfordult a század derekán.
Alsó Belvedere, Bécs, 2009. június 9. – 2009. október 11.