Egészen augusztus végéig látható Balatonfüreden a Boglár itt és most. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970–1973 című kiállítás, amely azt a kérdést teszi fel, hogy megeleveníthetők-e az akkor és ott történtek. Azt is érdekes látni, mi volt ezekről a benyomása egy fiatal, érdeklődő egyetemista lánynak – ma egyetemi tanárnak, Harmsz és Nabokov fordítójának.

Bogláron van egy kápolna, ahol lesz Halász Péter, mondta szeretőm, aki már végzős volt az egyetemen, ezen felül nős is. A lakásszínházában már jártam. A Dohány utcába kellett észrevétlenül, egyenként érkezni, és a Síp utcai sarokház különös, nyitott, mellvédes folyosókkal övezett monumentális udvarán felmenni talán a másodikra egy lakásba. Az ember azonnal felmérte a menekülő-útvonalakat, a két lépcsőházat. A bejárat a jobb oldali lépcsőházban a lépcsőtől rögtön jobbra esett, a koszos ablakok a Síp utcára néztek. A szűk előszobában szorongtunk, már csak onnan lehetett beleskelődni a nagy középső szobába. Beljebb már csak a rendőrség miatt sem mentem, jobb a kijárat közelében. Bent egy tyúk kóválygott az elszürkült parkettán. Keveset beszéltek. Néha apró gyerekek mászkáltak át a jeleneten. Lehet itt lakni is? Láttam két ismerőst. Nem tudtam, örüljek-e nekik, bár végső soron nem hittem benne, nem éreztem, hogy bárki beköphet, és hogy tényleg veszélyes, hogy itt vagyunk. Az előszobában volt egy persely, senki nem nézte, bedobunk-e valamit. Én egy súlyos kettest dobtam, később láttam, kiveszi egy srác, nem voltam biztos benne, hogy ő is a társulat tagja, vagy csak elvitte. 

Bogláron a kempingben szálltunk meg, pedig valami Gombosnét emlegettek, hogy nála házban is lehet aludni, de nem tudtuk, merre keressük. Nem szivárogtak magunkfajták a környéken. Biztonságosabb a kemping, gondoltuk vörös hajú barátnőmmel, akivel előző évben érettségiztünk közös gimnáziumban, és felvertük a szűk sátrat. Ő spanyol szakra járt, és egy saját bennfentes forrásból is értesült az itteni eseményről, bizonyos Gusztitól. Gusztinak lógott a haja, lógott az orra, lógó vállán lógott a ruha, és úgy lépkedett, mint egy keshedt emberszabású. Sikerült figurává válnia a bölcsészkaron, ahol nem hemzsegtek a fiúk.

Késő délután elindultunk fel a dombra, nem volt messze. A kápolna körül már csomóan lebzseltek. Szétszórva tévelyegtek, így illett, senki nem tartozott a másikhoz. Látásból ismertem némelyiküket, de azt soha nem lehetett tudni, hogy vajon ők is ismernek-e engem. Ott volt Algol, akinek a nevét azért jegyeztem meg, mert gyógyszernévre emlékeztetett, és a név imponált, kicsit művésznév, kicsit konspirációs. Még nem sejtettem, hogy az Algol egy kezdeti számítógépes nyelv. Algol örökké zárkózottnak tűnt, megközelíthetetlenül viselkedett, szögletes arca egyszerre volt boldogtalan és erőszakos, mosolya pedig komor, szinte ijesztő.¹ A Kassákból ismertem. Megjegyeztem még a rá rímelő Malgot nevét, az Orfeo együttesből. Az orfeósoknál általában alig tudtam kivárni az előadások végét, mindig rosszul lettem, mint minden olyan helyen, ahol megállt a vastag dohányfüst. Márpedig mindenki cigizett és ivott. Én nem bírtam egyiket sem. A kamaszkori kezdeti szégyen után idővel kidolgoztam egy módszert, hogy a cigire vagy alkoholra mondott második nemet nyomatékosan és hangosan mondtam, közben kihívóan a kínáló szemébe néztem, és ez többnyire hatott. Az alkoholos részegedéssel azonos ütemben tudtam egyébként ajzódni a zajos beszélgetések hevétől, így ez végül senkit sem zavart.

A kápolnánál többeket is láttam a Halász-társulatból. Annát, meg egy csomó hippi kinézetű lányt, nálunk idősebbeket, már kisgyerekekkel, de úgy öltözve, mint mi, farmer, póló vagy valami lenge bő lepel. Elég tépett volt mindenki. Szerencsétlennek, lézengőnek, magányosnak illett látszani. De összetartott bennünket egy külső kényszerrel szembeszegülő cinkosság, az, hogy ott vagyunk.

Amikor megérkeztünk, senki nem állított meg, nem is szólt hozzánk, pedig mindenfelé ki volt írva, hogy magánterület, de mi tudtuk, hova jöttünk. A kápolna fehér épülete felé tartottunk. A kápolna falán kívül nagy rajzok lógtak, újságkivágások, elnagyolt, különös, erősen obszcén rajzok. Ezen senki nem lepődött meg, vagy nem mutatta, mindent fapofával fogadtunk, úgy volt szokás. Két piros tálban piros lében betűk úszkáltak. Mondták, később egy szovjet katonasapkás fiú megette a betűket, de akkor nem voltunk ott, mert lassú ritmusban egyszerre több helyen történt minden, és mi a ténfergés tempójában araszoltunk ide-oda. A toronyban egy fehér inges fiú hegedült. Bent további rajzok készültek, később kiderült, hogy az esti díszlet. Feltűnt szeretőm is, ugyan a felesége nélkül, de csak távolról üdvözölhettük egymást, saját konspirációban. Ettől kezdve azonban minden érzékem rá volt kihegyezve, antennáim felé fordultak, bármerre jártunk is, külön ő, és külön én.

A játék a kései alkonyatban kezdődött, a tisztás közepén húzódó füves úton a véresen lebukó nappal a háttérben vonultak be a szereplők. Mi, nézők, vagy harmincan lehettünk, követtük őket. Cukorral szórták fel az utat. Bent egy asztalon volt kalács és kakaó, többen eszegetni kezdtek. Ezen kicsit megbotránkoztam, biztos voltam benne, hogy kellék. Egyszer csak egy orosz szöveget is felolvastak. Majd egy nőnek öltözött fiú felvágta az ereit, művérrel, reméltük. Halász és mindenki végig jelentőségteljesen és vontatottan, némán mozgott, hullámzott inkább. Az egész hosszú játék során nem volt semmi kísérő hang, beszéd sem, csak a természetes zajok, a bőr súrlódása, a léptek, ruha suhogása, lihegés, szuszogás. Legalábbis így emlékszem.

Egy óriási szőrös majombáb állt a falnál, egy gorilla. Ebbe mászott bele Halász, félig meztelenül és fejjel lefelé. Fejére piros úszósapkát húzott, kidugta a majom lába között, ez volt a majom nemi szervén a vörös makk. Azt beszélték, Halász Auschwitzban született. Félelmetesen hihetetlenül hangzott. Auschwitzról senki nem beszélt, úgy tűnt, egy kimondhatatlan szörnyűség fedőneve. Legtöbbünknek tudása csak pár véletlen felfedezett könyvből lehetett róla, de az átjött, hogy ennek a körnek, akik most játszanak, valami közösen viselt élő seb.

Egy félmeztelen lány incselkedni kezdett a Halász-fallosszal. Aztán Halász az ő Auschwitzban született csontos testét teljesen meztelenül a falnak fordította és onanizált. Szétroppantotta tojásait, mármint nyilván két tyúktojást, és folyt le a lábán és a falon a sűrű váladék. Valódinak tűnt. Az egyik nő odalépett, felnyalta és megitta. A pesti lakásszínházban bolyongó tyúk villant az eszembe a tojásokról.

Pontosan tudtam, hogy ezek itt nem normálisak, és azt is, hogy ami normális, azzal van baj. Képes voltam logikát is találni abban, amit láttam, hiszen egy mítoszba zuhantam, és el voltam varázsolva. El akartam hinni mindent. Beavattak egy rítusba, de az együtt álldogáló, lélegző, hullámzó nézők mégsem álltak össze eggyé, csak még magányosabban álldogáltak. Egészen reggelig nem tudtam, hogy nézem-e a játékot, vagy már én is benne játszom. Azt sem érzékeltem, mikor lett vége. Lehet, hogy az a lemenő nap már eleve felkelő nap volt.

Reggel a füvön ébredtünk, ha aludtunk egyáltalán, de nyilván igen, mert éjszaka állítólag jött a rendőrség. Én nem emlékeztem erre. A szerte szaladgáló kisgyerekeknek egy farmeros lány C-vitamint osztogatott. Pár külföldi rendszámú kocsi parkolt az út szélén, a füvön. Pedig az előző nap késő este érkezett jóval idősebb művészfélék addigra már elmentek.

Délelőtt kezdődött valami gyerekelőadás egy nagy sárkánybábuval, mi meg visszamentünk a kempingbe, mert alig álltunk a lábunkon. A sátrunk tárva-nyitva állt, de csak rendetlenséget csináltak, nem vittek el semmit. Szóvá tettük a bejáratnál az őrnek, aki azt mondta, éjjel razzia volt, még most is itt vannak a rendőrök, igazoltatnak. És már jöttek is. Odaadtuk a személyinket, kérdezték, hol voltunk. Kiskamasz kori helyismeretemet bevetve mondtam, hogy odaát Révfülöpön, az Ibolyában táncoltunk, és nem tudtunk visszajönni, csak most reggel, éjjelre barátok fogadtak be bennünket. Szó nélkül visszaadták az igazolványokat. Ezek után nem mertünk visszamenni a kápolnához, mert ott már felismertek volna. Meg sem fürödtünk, felszedtük a sátrat, hazavonatoztunk Pestre.

Karácsony előtt a Népszabadságban megjelent egy cikk a kápolnai eseményekről. Az a visszataszító riporter írta, aki a tévében a Kék fény című kriminalisztikai műsort vezette, egy rémületes kockafej, ördögi fekete szemüveggel. A cikkből végre kiderült pár név is, kik voltak ott. Kezdtem büszke lenni arra, hogy ilyen fontos és gyanús helyen jártam. De legfőképpen megtudtam, hogy talajt vesztett, anarchista fiatal vagyok, és amit láttam, az majdnem tömegszex, és a neve happening. 

A 2016-ban íródott cikk a szerző emlékein, korabeli benyomásain alapul, nem a történetileg pontos közlésre törekszik.