Kele Judit Textil textil nélkül alcímet viselő munkája két, analóg fényképezőgéppel készített fotónegatív egymásba csúsztatásával alkotott fekete-fehér fotó, amely a művészt ábrázolja egykori Benczúr utcai lakásában. (1) A fényképen egy fehér zománccal bevont – Kele édesapja által, a könnyű mozgathatóság érdekében repülőgép alumíniumból készített – szövőszék látható, mely szinte az egész képfelületet kitölti. A szövőszék lánc- és vetülékfonalát egy-egy meztelen, vékony női test, maga Kele Judit helyettesíti. Egyenes testtartással, kezét felemelve, a vertikális fonalat állva, a horizontális fonalat pedig fekve, bal lábát a szövőszék jobb széléhez helyezve alkotja. A két test, melyek enyhén transzparensek és oldalnézetből látjuk őket – a negatívok egymásba csúsztatása által –, keresztfonálként találkoznak a kép bal oldalán. A fekvő nőalak az eltérő fényviszonyok miatt néhány árnyalattal világosabb az állónál. A fény a megörökített térbe – melyből csupán egy világos, feltehetőleg fehér színű fal és parketta látszódik – a bal oldalról érkezik, így a fotó jobb oldala világosabb, mint a bal. A fotó Kele Judit I am a Work of Art (Műalkotás vagyok, 1979–1985) című sorozatának első darabja. (2)

Kele Judit az I am a Work of Art sorozat előtt

Kele Judit (Nagykanizsa, 1944. november 21.) szüleinek Budapesten, a Feneketlen-tó közelében volt lakása, s egy ideig polgári jólétben éltek, ám mérnökként dolgozó apját, Kele Józsefet kirúgták munkahelyéről, mert nem volt hajlandó belépni a pártba. Kereset híján az addig tehetős család az utcára került, egyik helyről a másikra vándoroltak bőröndjeikkel, ismerőseiknél tudták meghúzni magukat. Az egyik ilyen segítőkész ismerős révén jutott ismét álláshoz Kele József, s így kaphattak egyszobás lakást Angyalföldön, melyben először négyen, majd harmadik testvérének megszületése után öten éltek. (3) Traumatikus állapotából a gyermek Kele Juditot az „énekelve beszélés általi egzaltáció” segítette ki – ő maga is hangsúlyozta, hogy életében, s így munkásságában a zene mindig fontos szerepet játszott. Már az általános iskolában kitűnt rajztudásával, egy japán rajzverseny első helyezését is elnyerte – ide rajztanárnője az ő tudta nélkül nevezte be. E rajztanárnő javaslata ellenére nem művészeti gimnáziumot, hanem egy közgazdasági és nehézipari technikumot választott, melyet – párhuzamosan egy idegennyelvű gyors- és gépíró iskolával – sikeresen el is végzett. Még az érettségi bizonyítvány megszerzése előtt, tizenhét éves korában férjhez ment egy nemzetközi jogászhoz, s így el tudott költözni Angyalföldről az Andrássy útra, ami hatalmas változás volt számára. Ekkor kezdődtek utazásai a világ különböző tájaira (pl. Japán, Egyesült Államok) az akkor még zárt, államszocialista Magyarországról, aminek révén – a művész szavaival élve – másképp kezdte el látni a világot.(4) Kele Judit utazásai és Budapesten töltött időszaka alatt szerteágazó érdeklődésének köszönhetően rengeteget tanult. Japánban egy ideig egy gésaiskola tanítványa volt, magyarországi időzésekor beiratkozott a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika tagozatára. Kutatni kezdte a kommunizmust, annak hazugságait, felépítését, ugyanis abban az időben (1970 tájékán) kulturális miniszter kívánt lenni. Ám hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne ilyesmivel foglalkozni, s két év után otthagyta az egyetemet.

Akkoriban szinte szemben lakott az Andrássy út 112-ben működő Fiatal Művészek Klubjával, mely „Évtizedeken át a hivatalosan el nem fogadott művészeti jelenségek, szellemi megnyilatkozások bemutatkozásának a helyszíne volt. Aktív klubélete mellett képzőművészeti kiállítások, zenei programok, ismeretterjesztő előadások jellemezték profilját.” (5) Kele hallotta a Fiatal Művészek Klubjából kiáradó zenét, s ez az akkoriban ritka jelenség odavonzotta. Eleinte bulizni, táncolni járt át, s így ismerte meg a színész Szendrő Ivánt is, akivel – miután elvált első férjétől – összeházasodtak.(6) A kapcsolat bevezette Kele Juditot a színház és film világába, és így amellett, hogy sok e területen dolgozó embert megismert, ahhoz is hozzájárult, hogy elkezdett érdeklődni a jelmez- és díszlettervezés iránt. (7) Miután azt mondták neki, nem elég képzett, hogy jelmez- és díszlettervezéssel foglalkozzon, 1971-ben jelentkezett a Magyar Iparművészeti Főiskola textil szakára, ahol 1976-ban szerzett diplomát. (8)

Intellektuális fejlődésében nagy szerepet játszott a főiskola könyvtára, illetve fontos lépés volt, hogy Szenes Zsuzsa és Attalai Gábor hamar felfigyelt rá. Szenes és Attalai művészi együttműködésekre, kiállításokra hívták Kelét, az ő közbenjárásuknak volt köszönhető, hogy már diplomája megszerzése előtt felvették a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségébe. Így került kapcsolatba Erdély Miklóssal is. A főiskola év végi kiállításain figyelt fel a két évvel felette járó Lovas Ilonára, szoros barátságba kerültek, s együtt figyelték a kortárs intellektuális és művészeti jelenségeket, gyakran látogatták a könyvtárakat, kijártak a BITEF-re.

Ebben az időszakban próbált kialakítani a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, Drozdik Orsolya egy magyar feminista kört, s mivel kollégistaként (a Képző- és az Iparművészeti Főiskola kollégiuma közös volt) kapcsolatban állt textilesekkel is, hallhatott a progresszív gondolkodású Lovas Ilonáról és Kele Juditról, akiket – Enyedi Ildikóval együtt – be is szervezett a csoportjába. A kör azonban nem volt hosszú életű, egyrészt mert a tagok – Drozdik kivételével – főként az újdonságérték miatt érdeklődtek a feminista eszmék iránt (Enyedi Ildikó ki is lépett, mondván, hogy ő nem feminista), másrészt Drozdik Orsolya 1978-ban elhagyta az országot, és először Amszterdamba, majd onnan Vancouverbe, Torontóba, végül New Yorkba költözött. Mindezek ellenére a két textilművész részt vett az 1978-ban, Belgrádban megrendezett nemzetközi feminista konferencián. Kelét, emlékei szerint, az olyan hírneves résztvevők vonzották, mint például Susan Sontag (aki végül mégsem vett részt a konferencián). Lovas, Drozdik és Kele között a távolság ellenére is megmaradt a barátság (amelyet csak Lovas nemrégiben bekövetkezett halála szakított meg). Tanárai közül Kele csupán Szilviczky Margit nevét említi, mert „ő volt az, aki tudta az értékemet hova tenni”. A többi tanártól, diáktársai nagy részétől eltért: „mást csináltam, mint amit a többiek […] tehát nehezen viseltem a kereteket.” Mivel ekkoriban Kelét a díszlet- és jelmeztervezés érdekelte, a Magyar Iparművészeti Főiskola elvégzése alatt áthallgatott a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és színházrendezői óráira Orosz Istvánnal, Kálmán Lászlóval és Benyovszky Istvánnal. Itt a hallgatók vizsgaelőadásaira terveztek díszletet és jelmezt. Továbbá a főiskolának a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola színpadán volt tornaórája, ahol hallotta Kocsis Zoltánt gyakorolni Kurtág Gyöggyel – ez is nagy hatást tett rá. 

Kele diplomamunkája is eltért a megszokottól: nem hagyományos textilt szőtt, hanem a Vígszínház akkori rossz akusztikáját oldotta meg különböző anyagokkal, ahogy az az Esti Hírlap hasábjain megjelent „bársonyfonallal szőtt ezüstmintás anyag” leírásból is kiderül. Mint végzett díszlet- és jelmeztervező, az első nagy sikert 1978-ban aratta a Szikora János által rendezett Az óriáscsecsemő tér-szín-formatervezőjeként. A Színház folyóirat így írt róla: „A legfiatalabbak, a hazai (egyéb) diplomások, előképzettségűek és a külföldön végzettek gyarapodó táborát tekintve említésre méltó egy – sokáig a Fiatal Művészek Klubja tagozataként tevékenykedő – team produkciója, a pécsi Óriáscsecsemő ősbemutatóhoz kollektíve készített színpadkép, drámai tér és jelmezek, kellékek. Ifj. Rajkai György, Benyovszky István, Orosz István és Kele Judit bebizonyították világos építkezésre, érthető jelképiségre és tárgyiasságra való hajlandóságukat.” 

A hetvenes években Kele széles művészeti körrel állt kapcsolatban, mind a képzőművészeti, iparművészeti, filmes és színházi világban (utóbbiból Ascher Tamáshoz és Bódy Gáborhoz fűződő barátságát emelte ki) a Fiatal Művészek Klubja önkéntes munkatársaként, ahol kiállításokat kezdeményezhetett és főiskolai találkozókat szervezhetett 1974-től. A FMK-ban az általa javasolt művészek közül Molnár Vera 1979 áprilisában rendezett kiállítását emelte ki, mint akit ő hozott vissza először Magyarországra (Molnár már fiatalon emigrált), ugyanis egykori férjével tett utazásai során sok emberrel – köztük Molnár Verával is – megismerkedett.

Mivel Szendrő Ivánnak a Benczúr utca 28-ban volt lakása, Kele Judit az Andrássy útról elköltözve is közel maradt a Fiatal Művészek Klubjához. Az FMK esti bezárta után gyakran fogadták ismerőseiket. A házaspárnál különféle konceptesemények is zajlottak – tematikus partik, vacsorák, performanszok, rövid színházi előadások (melyekre olykor színészt is felkértek). Továbbá másoknak is lehetővé tették, hogy olyan előadásokat csináljanak, amelyek Magyarországon nem jöhettek volna létre. Ezekre az eseményekre Kele gyakran képeslap formátumú meghívót is készített, melyeket vagy elküldött a meginvitált személyeknek, vagy pedig letett néhányat a Fiatal Művészek Klubjában. Ilyen volt például a Beteglátogatás, amelyet Kele Judit azért rendezett meg, mert „beteggé tette” ez az ország. Ez alkalommmal a meghívottak meglátogatták őt, ajándékokat vittek neki, beszélgettek vele. Máskor a Tour de France analógiájára Tour de Merdezajlott: minden ajtót kinyitva körbe lehetett biciklizni a lakást, hiszen „Magyarországon csak ekkora kört lehet menni”. 

Az I am a Work of Art (1979–1985)

Kele Judit I am a Work of Art című sorozata lényegében egy hat éven át tartó, vegyes technikával dokumentált performansz. A műegyüttes fotókból, iratokból, egy videóból, egy kis könyvből, képeslapokból áll, részét képezi minden olyan dokumentum, mely megőriz valamit Kele 1979–1985 közti életéből.

Az I am a Work of Art 1985-ös lezárása után évtizedekig a homályba veszett, csak 2008-ban talált rá Hock Bea egyes, a művel kapcsolatos dokumentumokra az Artpool archívumában, amikor Agents & Provocateurs / Illetékesség & provokáció című művészeti projektjéhez végzett kutatásokat. A talált dokumentumtöredékekből a művész segítségével rekonstruálta a sorozatot.

Textil textil nélkül, 1979

Az I am a Work of Art első darabja a Textil textil nélkül alcímet viselő fotómontázs. Az eredeti fotó a művész tulajdonában van, 2011-ben készített kópiája pedig a Ludwig Múzeumban található. Az eredeti negatívot állítása szerint a fotót készítő és nagyító Pálfi György elhagyta, így a digitalizált fotó került fotópapírra, majd a Ludwig Múzeumba.

Hock Bea 2010-ben, a Café Bábelben megjelent cikkében az alábbiakat írta e képről: „Az 1979-es Textil textil nélkül FMK-beli csoportos kiállításon Kele egy azonos című fotó-performanszot mutatott be, ahol saját meztelen teste helyettesítette a műtárgy alapanyagát: a szövőszék hengerein futó fonalat.” A „fotó-performansz bemutatása” nem egyértelmű megfogalmazás, annak ellenére, hogy valóban egy fotóra készült performanszról van szó: Kele Judit nem adott elő performanszot a Fiatal Képzőművészek Klubjában megrendezett Textil textil nélkül kiállításon, hanem – a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Keléről szóló szócikke szerint, mely feltehetőleg néhány korabeli katalógus szövegén alapul – kiállította az otthon, nézők jelenléte nélkül elkészített fotóját, melyen a szövőszéken futó fonalakat helyettesíti saját testével.

Így Hock azon megfogalmazása, hogy Kele saját meztelen teste helyettesítette a műtárgy alapanyagát, szintén pontosításra szorul: Hock Bea ezen kijelentésével azt mondja, hogy a művész testével helyettesíti a műtárgy – a fotó-performansz – alapanyagát, úgy, hogy közben feltehetőleg a megszövendő textilmű alapanyagára gondolt. Továbbá, a Galántai György által szerkesztett Textile without textile grafikai mappában Kele Judit a résztvevők közt nincs említve. 

Azonban abban sem lehetünk biztosak, hogy a fénykép valóban szerepelt az FMK 1979. október 19–26-ig tartó kiállításán – ami Velemben folytatódott 1979. november 1–7. között, továbbá a kőszegi Tábornokházban is bemutatták –, egyrészről azért, mert az Artpool archívumában található, a tárlatot dokumentáló fényképek egyikén sem, másrészről mert e kiállítás katalógusában sem szerepel Kele Judit alkotása, s a művész neve is csupán a bevezetőben, a meghívott művészek között olvasható. 

Mindezek ellenére a Kele Judit Textil textil nélkül alcímű művének a kiállításokon való szereplése adódik a tematikából.. A kiállításokat szervező két művészettörténész, Bán András és Fitz Péter is úgy emlékezett, amikor felkerestem őket 2021 márciusában, hogy Kele alkotása ki volt állítva tárlatokon. Ráadásul a művész hozzátette: „Bán András ismert… nem hiszem, hogy kihagyott volna, ha én ott vagyok.” 

A fent említettek alapján azt tartom valószínűnek, hogy Kele Judit alkotása valóban e kiállításra készült, ám valamilyen okból kifolyólag mégsem volt kiállítva. Az egyik lehetséges magyarázat az lehetne, hogy Kele alkotását kizsűrizték a „fonalak” meztelensége miatt (a katalógus le is írja, hogy: „A műveket kérjük 1979. szeptember 7-én délután hozzák el a Fiatal Művészek Klubjába […], a zsűrizés és a dokumentálás miatt”). A meztelenség miatti tiltást cáfolná Veszely Ferenc a Galántai-féle mappában található fotója, melyen három férfi, nemi szervüket lábaik mögé szorítva pózolnak a kamerának, ám mivel férfiakról van szó, s hímvesszőjük explicite nem látszódik a képen, könnyen elképzelhető, hogy ez még belefért a tűrt kategóriába, Kele felvétele viszont nem. A másik lehetőség, hogy Kele miért nem vett részt a kiállításon – mely nem zárja ki az elsőt – az, hogy a művész emlékei szerint akkoriban Dél-Franciaországban volt tanulmányúton. 

E fotó kapcsolódik Kele 1979-ig tartó munkáihoz: nem állt szándékában textilmunkákat létrehozni, s diplomamunkája sem egy textilmű volt – textilen végzett, textil nélkül. Kele Judit életrajzában így ír e munkájáról: „[…] a búcsúm a soha nem gyakorolt textilművész diplomámtól: a Textil, textil nélkül című performansz, ahol apám, József készítette szövőszékre lánc- és vetülékfonalként feküdtem fel anyaszült meztelenül. Ez a legerősebb csomópont, amit magammal kötöttem egy életre a művészetben.”

Az 1983-ban rendezett Helyzet. A hetvenes évek művészete a Sárospataki Képtárban című kiállítás katalógusában szerepel Kele Judit Textil textil nélkül fotója, melyből kiderül – s a Bán András által írt előszó meg is erősíti –, hogy a képtár 1981 körüli vásárlásainak idején több kísérleti textiles munkáját megvásárolta, köztük Keléét is. Bordás István képtárvezető megerősítette, hogy Kele alkotása a mai napig a Sárospataki Képtár gyűjteményének része, azonban nincs kiállítva, hanem raktárban őrzik. Ennek érdekessége abban áll, hogy sem Kele Judit, sem Bán András (amikor először kérdeztem a művész alkotásáról) nem emlékezett az adásvételre.

Képeslapok 

Az I am a Work of Art részét képezik képeslapok is, melyek közül egyet 1979-ből a Ludwig Múzeum őriz. E képeslap egyik oldalán egy fotó van, mely a csípőre tett kézzel álló művészt ábrázolja konyhájában, aki egy nagy lánggal égő fakanalat tart a másik kezében. A hátoldal címzést nem tartalmaz. A művész telefonbeszélgetésünk során az alábbi mai interpretációt fűzte ehhez a műhöz: „Mit főz a nőművész? Lángot.” E képeslap egy ún. Zahhendli partira szolgált meghívóként – a már fentebb említett Benczúr utcai lakásban rendezett események egyikére. A meghívottak között volt többek közt: Erdély Miklós, Király Tamás és felesége, Tsara Kaliope, Lovas Ilona, Nagy Tamás, Koppány Gizella és Enyedi Ildikó. A Zahhendli egy – Szendrő Iván által – kitalált szó, mely a Kele által felszolgált ételt jelentette: az „ezüst papíron tálalt színezett tésztát […], amelybe halandzsa üzenetek voltak rejtve.” 

Műalkotás a Szépművészeti Múzeumban

Az eddig megjelent írások szerint az I am a Work of Art folytatásaként Kele Judit 1979-ben vagy 1980-ban három napra kiállította magát a Szépművészeti Múzeumban, El Greco Angyali üdvözletének helyén – melyet akkor éppen kölcsönadtak a madridi Museo del Pradónak –, hogy kinyilvánítsa műalkotás voltát. Minden reggel odament, s zárás után ment el (azt már nem engedték meg neki, hogy estére is ott maradjon). Akciójáról időzítővel fényképeket is készített, melyek közül egy a Ludwig Múzeumban, a többi pedig a művész tulajdonában van. A háromnapos performansz során mint műtárgy, kordonnal elkerítve a kiállítótértől, a Bűnbánó Magdolna (mely látszik is a fent említett fotón, Kele Judit jobb oldalán) és a Férfi tanulmányfej (Ifjabb Szent Jakab apostol?) között figyelte meg, milyen műalkotásként létezni a múzeumban. A Ludwig Múzeumban őrzött fotón egy barátságos arcú fegyveres őr – akit minden bizonnyal Kele performansza miatt helyeztek ki – áll a háttérben, s ez – bár szándékossága nem egyértelmű – további konnotációt ad az alkotásnak: az államszocialista rezsim háttérből mindig figyelő kultúrpolitikáját megjelenítve.

Kele divatbemutatónak álcázott performanszként rekonstruálja a fotósorozat készítését: „mindent titokban tartottunk, mert nem szerettük volna, ha betiltják idő előtt, hiszen egy fotós is volt ott. Az egész gördülékenyen ment, de azért az utolsó pillanatban egy fegyveres őrt állítottak mellém, mert észbe kaptak, féltek, nehogy valami botrány legyen. Az ikonikus képen kívül egy egész fotósorozat van tulajdonomban, ahol a közönség is látszik, tehát a három napos múzeumi létem a nyitvatartási napokon történt.” 

Kele Judit műtárggyá válására önmaga és férje, Szendrő Iván is készített egy-egy szellemes írásbeli reflexiót. Kele feljegyzése végén megállapítja: „Minden jel arra utal, hogy a közeljövőben, bármelyik pillanatban megszülöm magamat, mint műtárgyat.” Szendrő pedig már a műalkotás megszületése utáni állapotról ír: „K. J. azzal kedveskedik mostanában, hogy a legváratlanabb pillanatokban műtárggyá változik. – Ez jó! – mondom neki. – Jók az idegeid, kicsim. És túl vagy végre bizonyos kisvárosi görcsökön, amelyek megakadályoztak abban, hogy műtárgy legyél. […] Én elválok tőled K. J. az az érzésem, és hozzámegyek Chagall zöld kecskéjéhez […] K. J. rámkacsintott és azt mondta: – Jövök, dear! Segítsél – Cigánytechnikával szülsz, vagy rendesen? – de akkor már jött is, és én fölfogtam K. J.-t egy lepedőbe. Meghívjuk egy kis keresztelőre az egész finn-ugor avantgárdot!” 

I am a Work of Art könyv, 1980

A műtárgy-lét következő lépéseként Kele Judit létrehozott egy szintén az I am a Work of Art címet viselő kiskönyvet, melyben leírja, hogy milyen műalkotás is ő, miben tér el a többi műalkotástól: alapvető emberi tulajdonságokat sorol fel, önmaga jellemvonásait. E szöveg is – ahogy a műegyüttes eddigi darabjai – a műtárgy, Kele Judit más alkotásokhoz viszonyított értékére kérdez rá: „A te műalkotásod ápol téged, ha megbetegedsz? / A te műalkotásod szeret téged, amikor egyedül vagy? / A te műalkotásod ordít veled, amikor szenvedsz? / Kész lennél meghalni a műalkotásodért? / Odaadnád szívedet műalkotásodnak?” A rövid – kétoldalas, angol nyelvű – szöveg mellett Haris László Kele Juditról készített portréfotó-szériája látható: a művész a szocialista ideálnak megfelelő asszonynak beöltözve, különböző arckifejezésekkel jelenik meg eltérő szögekben (gyorsan pörgetve a könyvet, mintha a művész mozgatná a fejét). A könyvet Erdély Dániel tervezte, a Kele által írt magyar szöveget Bíró Dávid – az Erdély Miklós vezette INDIGO csoportos Bíró Dániel testvére – fordította angolra. 

A sorozat utolsó fázisa – Idő-tapéta-performansz 

Bár nem a sorozat része, az I am a Work of Art utolsó állomását az Idő-tapéta (Time-wall-paper) című performansz előzte meg, melyet Kele Judit Budapesten az FMK-ban 1979. december 17-én, Genovában 1980. április 11-én, Párizsban 1980. június 3-án és szintén 1980-ban Amszterdamban és Nizzában mutatott be (majd 1982-ben Almadában is). A performansz alapja egy film, melyet Színház- és Filmművészeti Főiskolára járó barátai készítettek róla, amint fején fejhallgatóval és mikrofonnal úszik pillangóban. Amikor fejét kiemeli a vízből, beszélni akar, de nem tud, nincs ideje, mert levegőt kell vennie, viszont amikor víz alatt van és tudna beszélni, senki nem hallja. Az előadásnak politikai jelentése is volt: a művész számára szabadságot jelképező pillangóúszás a vasfüggönyön kívülre való utazást jelképezi, ahol levegőt tud venni, de amikor benn van a vízben – Magyarországon – csak kifújni tudja a levegőt, nem hallja őt senki. Az Idő-tapéta cím a dolgok végtelenségét jelzi, mint ahogy az e performanszokra való meghívókon is szerepel.

Minden előadásnál volt egy keresztapa, aki – Kele instrukcióját követve – folyamatosan, a végtelenített film ritmusára belenyomta a művész fejét egy vízzel megtöltött edénybe. Az első, budapesti előadáson Erdély Miklósé volt e szerep, ő volt, aki Kele Juditot művésszé keresztelte. Kele erre így emlékszik vissza negyven év távlatából: „Nem a diploma volt a legfontosabb, hanem ha Erdély Miklós azt mondja, hogy te művész vagy, akkor te egy művész vagy.”

A Párizsban keresztapát játszó férfi a művész visszaemlékezései szerint izgulása eredményeként a performansz során egyszer az edényhez verte Kele fejét. Az előadás végére vértócsa keletkezett, a művész foga is letört, s ez a nézők között ülő Párizsi Biennálé elnökének, Georges Boudaille-nek annyira megtetszett, hogy elkezdett érdeklődni Kele Judit munkássága iránt, s javasolta, hogy Párizsban is állítsa ki magát úgy, mint a budapesti Szépművészeti Múzeumban. 

Az 1980-as Párizsi Biennálé

Kele ahelyett, hogy – ahogy azt Georges Boudaille tanácsolta – ismét kiállította volna magát műtárgyként, elhatározta: az I am a Work of Art koncepciójának folytatásaként elárverezi magát mint műalkotást a Párizsi Biennálén, s ebben Boudaille segíteni is tudott neki. A művésznek így lehetősége nyílt rá, hogy megtudja, a Kele Judit műalkotás mennyit is ér. A párizsi Libération folyóiratban feladtak egy házassági hirdetést (eladóként nem hirdethette magát, hiszen az emberkereskedelemnek számított volna), némi politikai színezettel megfogalmazva: „Kelet-európai fiatal, sikeres művésznő férfit keres házasság céljából, hogy szabadon utazhasson Nyugatra és követhesse a kiállításait.” A hirdetésre válaszolókkal személyesen találkozott, elmondta, miről van szó valójában, majd a kiválasztottakat meghívta az 1980. szeptember 27-én, a Musée d’Art Moderne-ben megtartott aukcióra.

Az árverésen a legmagasabb ajánlatot Christian Tamet, a párizsi táncvilág egy befolyásos tagja tette meg, aki, miután kifizetett 3 250 000 svájci frankot, átvette műtárgyát. Kele az árverést szimbolikus gesztusnak szánta, azonban tulajdonosa komolyan gondolta szerepét, és ragaszkodott hozzá, hogy újdonsült szerzeménye nála legyen. Kele Judit belement a játékba, és elválva férjétől, Szendrő Ivántól, Budapesten, rendőrök kíséretében hozzáment Tamet-hez 1980. december 22-én, majd Párizsba költözött. Az árverésről és a műegyüttes egészéről leírás olvasható a Plus Minus Zero (+−0) kortárs művészeti folyóirat 30. számában, amely az 1980-ban megrendezett 11. Párizsi Biennálén részt vevő művészeket mutatja be. A Kele Juditról szóló oldal a Textil textil nélkül fotómontázs és az I am a Work of Art kiskönyvben szereplő egyik portré mellett tartalmazza a művész kinyilatkoztatását is: „Kiteszi saját testét // És kikiáltja a világnak, // Hogy egy ember sokkal // Többet ér, mint egy műalkotás.” 

Műtárgy-lét

A művész kérésére számos levél érkezett barátaitól, ismerőseitől, melyben reflektálnak műtárgy voltára. „Mert mint mondtad, most már abban a stádiumban vagy, te, mint műtárgy, amikor a művész-műtárgy művészeket kér fel arra, hogy újabb műtárgyakat alkossanak az eredeti műtárgyról” – írta Kőrösi Zsuzsa, Franciaországban élő filozófus-aktivista. A korábban bemutatott, konyhai jelenetet ábrázoló képeslapra jól rímel Vincent Alonzo – a művész közeli barátja – Keléhez szóló írásának részlete: „Hogyan egyeztethető össze a két elkerülhetetlen ellentét: művészet és szerelem. Te megtaláltad a választ egy újra felfedezett és megbecsült tudományban, a főzésben. Nárciszizmusod kényszerű kifejezésének ez az ára és akadálya egyben, és ami felmelegít és gyengédséggel tölt el a szobámban, az a sikered gondolata, ó előre kiszámíthatatlan Judit.” Jancsó Zoltán is a művész ezen életformájának dichotómiáját hangsúlyozta: „[…] most nő vagy, győztes műtárgy, születés és halál között halhatatlan. Értelmetlenséged nevetés, hosszú utad az idő. […] Magad vagy a metaforikus paradoxon, ezért létezésed kétértelmű, és vigaszhatatlanul fatális.” 

Kele mint mozgó műtárgy nem volt tulajdonosához kötve (aki ekkor a párizsi Kortárs Táncszínház [Théâtre contemporain de la danse] igazgatójaként rendkívül elfoglalt volt). A Cité des Arts-ban volt műterme, ami olykor szálláshelyül is szolgált. Ebben az időszakban divatbemutatókat rendezett és előkészítő rajzokat is tervezett többek között Chantal Thomass divattervező számára. Emellett performanszokat is csinált, ilyen volt például a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris-ban előadott Klangplastik (koncert, 1983). Vagy a Velemben előadott performansz, amely során meztelenül belefeküdt a patakba, ugyanis, ha a Kele Judit műtárgy bekerül a természetbe, az nem szennyezi a környezetet. 

Christian Tamet az idő múlásával egyre jobban kezdte beleélni magát tulajdonosi szerepébe, és Kele Juditot mindinkább valós műtárgynak tekintette. Miután a műgyűjtő beleszeretett tulajdonába, a művészben disszociáció alakult ki. Önmagára, mint műtárgyra való reflexiója ebből az időszakból így szól: „A műtárgy eluralkodott felettem törvényeivel, azt hiszem, még reménykedem, hogy az élő műtárgyságomnak más törvényei vannak. Jelenleg saját gondolatom prédájává váltam mások kezében.” A műtárgy-lét végül abban csúcsosodott ki, hogy 1985 júniusában elvált, visszaszolgáltatta vételárát, és szakított nemcsak a műtárgy-léttel, hanem magával a képzőművészeti alkotótevékenységgel is. Hock Bea tanulmányában így értékelte az esetet: „az élet és művészet fúzióját hirdető avantgárd programja ez alkalommal zsákutcához vezet, mert nem lehet következmények nélkül eltekinteni az emberi viszonyok trivialitásától.”

1985-ben tehát Kele Judit lezárta az I am a Work of Art konceptjét, s az ebben az évben megrendezett Csókolom címet viselő többszereplős, Kaija Saariaho zeneszerzővel közösen tervezett előadásán – mely az 1985-ben rendezett Párizsi Biennáléra készült – búcsút vett a kiállítóterektől. A produkció szereplői különböző hangokat generáltak: szokatlan anyagú ruhákkal és mozdulatsorokkal megszólaltatták a színpadra kifeszített húrokat, tehát ők voltak a darabban játszó hangszerek. Saariaho a textilkoncertet egy varrógép ritmikus hajtásával és saját hangjával komponálta zeneművé.

A Ludwig Múzeum tulajdonában van egy 1984-ben Kele Judittal és Christian Tamet-val készült videóinterjú. Ebben a riporter Kele hosszú távú performanszával kapcsolatos kérdéseket tesz fel a házaspárnak. A videófelvételből az élő műalkotás következő mondatait szeretném kiemelni: „a filozófiám az volt, hogy mivel képzőművésznek indultam, múzeumban hoztam létre műveket, majd amikor eladtam a munkáimat, nem tudtam, mi történik velük. Meg akartam tapasztalni, hogy mi történik egy művel, ha egy gyűjtő megveszi.” A riporter kérdésére, hogy a gyűjtőben változatlan-e a szerelem, vagy ez inkább piaci kérdés, Kele az alábbiakat mondja: „Azt gondolom, elsősorban piaci kérdés, aztán sokkal érzelmesebb viszonnyá alakul. Ez egy összetett kapcsolat gyűjtő és műtárgy között […] Ez nehéz, mert a tulajdonosom se nem öreg, se nem gusztustalan, nem tudom […] a tulajdonosom jóképű, értelmes, gazdag, nem tudom, hogy mondjam… de a tulajdonosom […] az biztos, hogy nem lehet őt szeretni […] Szeretheted a tárgyadat, de az ellenkezője lehetetlen […].” 

A képzőművészeten túl

A válás után Kele Párizsban maradt (azóta is ott él), és a filmművészet felé fordult, forgatókönyvíróként, majd rendezőként dolgozott az Arte televíziócsatornánál. Minél nagyobb közönséghez szeretett volna szólni, s eljuttatni hozzájuk a művészetet, s ezt a televízió által tudta leginkább elérni. Továbbá már akkor is – és a mai napig – távol tartotta magát a galériák világától, ugyanis az azokban zajló üzleteléstől idegenkedett, emiatt adott el alkotást kizárólag múzeumnak, ahol azt a nagyközönség bármikor megtekintheti. A zene továbbra is meghatározó volt számára, s készített egy portréfilm-trilógiát híres magyar zeneszerzőkről: forgatókönyvíróként dolgozott egy Ligeti Györgyről készült filmben, filmet rendezett Kurtág Györgyről és Eötvös Péterről. Tovább vizsgálva a műtárgyak értékességének, értékesítésének kérdéskörét, Kele készített egy ötvenhét perces dokumentumfilmet Jeff Koons: A Man of Trust (Jeff Koons: egy megbízható ember) címmel, mely az akkor – és azóta is – legdrágábban elárverezett műtárgyakat alkotó művészt mutatja be. 

2009-ben, abban az évben, amikor Hock Bea révén az I am a Work of Art együttese nyilvánosságra került az Illetékesség és provokáció kiállításon, Kele Judit készített a sorozat folytatásaként egy tizenöt perces kisfilmet, mely a Transcription de Lucas Cranach (Cranach-átirat) címet kapta. Kiindulópontként id. Lucas Cranach 1546-os Az ifjúság kútja képe szolgált, melyen idős emberek mennek be a fiatalító medencébe az egyik oldalon, s a másikon fiatalon jönnek ki, majd táncolnak, mulatnak, enyelegnek, tehát olyan dolgokat tesznek, melyekben hagyományosan a fiatalság részesülhet. A Cranach-átiratban három különböző korosztályhoz tartozó nő (Kele korban a középső) egy medence egyik oldalán bemegy a vízbe, lassan leveti magáról a ruhát, majd meztelenül kijön a másik oldalon. A művész huszonnégy évvel műtárgy-léte után újra az értékesség kérdését feszegeti. Minél régibb egy mű, annál többet ér, de ha a műalkotás egy valós személy, egy nő, akkor értéke csökken vagy növekszik az idő múlásával?

Kele Judit a filmkészítésnek szentelt, évtizedekig tartó periódus után, három éve elhatározta, hogy újra visszatér a képzőművészethez. Berlinben, a Neue Gesellschaft für bildende Kunst (nGbK)-ban, a Left Performance Histories (Baloldali Performansztörténetek) kiállítás és előadássorozat keretében 2018. február 16-án egy „szologám” (a monogám szó analógiájára) esküvőperformansz során hozzáment önmagához, elfogadta Kele Juditot teljes mértékben önmagának, aki minden körülmények között hű művész marad haláláig, és azon túl is. Kele KONTRAKTUS – célébration sologame performanszán fátylat viselt, melyen a Textil textil nélkül fotómontázs szerepel háromszor egymás alatt – kifejezve ezzel visszatérését önmagához, mint művészethez. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, el kellett válnia negyedik férjétől, s jegygyűrűjét a performansz végén a közönség közé dobta.

A cikk a szerző szakdolgozatának szerkesztett, rövidített változata.

^{1 A mű egy olyan fotóperformansz, ahol bár nem Kele nyomta le a fényképezőgép gombját, s nem is ő hívta elő a fényképet, hanem Pálfi György grafikus, mégis az ő ötlete (konceptje), illetve a fényképezés és előhívás mikéntjére vonatkozó instrukciói alapján valósult meg az a műve, melyben fonálként határozza meg magát.
2 A Ludwig Múzeum honlapja 1984-et ír a sorozat végét jelző dátumnak, azonban kérésemre Kele Judit megkereste a válási papírokat, melyek szerint 1985. június 18-án vált el Christian Tamet-től, mely dátum azonosnak tekinthető a műtárgy-léttel.
3 Kele Judit 2021. március 6-i telefonbeszélgetésünk során így emlékezett vissza gyerekkorára: „Látom a fényképen magam egyévesen, egy óriási, plafonig érő karácsonyfával, boldogan fekszem meztelenül abban a szalonban, ahol csengő volt a szobalánynak, és ebből a környezetből kerülsz az utcára… ez egy óriási sokk a gyereknek.” A szerző számos személyes információt ebből és további telefonbeszélgetésekből kapott Kele Judittól.
4 Soós Andrea – Kele Judit: Judit Kele. Secondary Archive, 2021; secondaryarchive.org/artists/judit-kele/
5 Fiatal Művészek Klubja. In: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I–III., Főszerk. Fitz Péter. Budapest, Enciklopédiai Kiadó, 1993–2001
6 Beszélgetés egy műalkotással: Kele Judittal beszélget Turai Hedvig. In: Balkon, 2011/5., 14–16. o.} 

^{7 Soós–Kele 2021
8 A Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatói 1880–2004. Főszerk. Zsótér László. Budapest, Magyar Iparművészeti Egyetem, 2005, 66. o.; Fal- és Tértextil Biennálé. Szombathely, 1976. Szerk. B. Villányi Éva. Szombathely, Savaria Múzeum, 1976. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I–III. Kele Juditról szóló szócikke, és az azt forrásként felhasználó honlapok (pl. Wikipédia) tévesen, 1974–78-ra teszik a művész a Magyar Iparművészeti Főiskolán végzett tanulmányait. Lásd még: Turai 2011.
9 Drozdik Orsolya: Orsolya Drozdik. Secondary Archive, 2021; secondaryarchive.org/artists/orsolya-drozdik/
10 Hock Bea: Hova tűnt a sok leány: mesék a hetvenes évek nő(i)művészeitől. In: Café Bábel, 2010/64., 69–75. o.
11 Kele Judit emlékei szerint ezen a konferencián ketten vettek részt Lovas Ilonával, azonban Lovas 2021-ben készült életrajzában az alábbit olvashatjuk (bár Kele beszámolt arról, hogy beszélt e szócikkről Lovassal, aki nem tudja, hogy ez hogy került a szócikkbe, ugyanis nem emlékszik): „[…] vettem részt Drozdik Orsolyával és Kele Judittal a belgrádi Feminista Kongres - szuson, ahol egy vetített képekből álló, jellegzetes női szerepekben megjelenő, magunkról készült fotósorozatot mutattunk be. Ez a közös munka a különböző élethelyzeteink miatt nem tartott sokáig.” Bővebben: Balázs Kata – Lovas Ilona: Ilona Lovas. Secondary Archive, 2021; secondaryarchive.org/artists/ilona-lovas/
12 Amikor a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett tapasztalatairól kérdeztem Kele Juditot, többek között felidézett egy esetet, melyet a Turai Hedvig által 2011-ben készített interjúban is megemlít: a főiskolán alulról készített aktot Penkala Éváról úgy, hogy felküldte egy létrára. S mivel ez eltért a hagyományos modellábrázolástól, az eset után leszbikusnak nyilvánították, s a KISZ elé állították őket (amibe Penkala bele is betegedett). Turai interjújában említi, hogy a tanulmányi osztály egyik dolgozója, Hobok Rózsa közbenjárásával menekültek meg attól, hogy kirúgják őket a főiskoláról.} 

^{13 Kele Judit szerint két választása volt a főiskolásoknak: vagy egy reggeli Margit-szigeti tornaóra, vagy pedig a Zeneakadémián délután.
14 Bende: Drapéria, díszletek, diploma. In: Esti Hírlap. 1976. február 13., 4. o.
15 Bőgel József – Jánosa Lajos: Scenographia Hungarica 1970–1980. Budapest, Corvina Kiadó, 1983, 36. o.
16 Bőgel József: A magyar szcenográfia a hetvenes években. In: Színház, 1981/8., 34–41. o.
17 Kele Judit tagsági igazolványa – Kecskeméti Károly, a klub akkori igazgatója aláírásával – igazolja, hogy 1974-től Kele Judit az FMK tagdíjmentes klubtagja volt.
18 Miután Kele Judit elhagyta az országot (majd később Szendrő Iván is), Király Tamás ebbe a lakásba költözött családjával. Bővebben: Evergreen Underground. Egy különutas divatguru: Király Tamás kiállítása kapcsán Schuller Gabriella színháztörténésszel és Muskovics Gyula független kurátorral Százados László művészettörténész beszélgetett. In: Színház, 2019/10., 21–26. o.
19 Halász András utóbbiakról nem is azt mondaná, hogy színdarabok voltak, hanem „egy furcsa happening atmoszférája volt az egésznek”.
20 Bán András is megemlítette ezt az esetet e-mailjében: „Andrássy úti villa hatalmas elhanyagolt lakása. Judit lakott ott? Mindenesetre ő volt a rendező. Bicikliverseny a lakásban. Tour de Merde (merde: ’szar’ – a szerk.) A résztvevők komolyan veszik lökdösődnek, hajtanak körbe a lakásban. A nyertes Molnár Feri.” (Molnár Ferenc Molnár Vera férje, a párizsi l’École nationale supérieure des Beaux-Arts igazgatója volt.)
21 Az I am a Work of Art 2009. október 17-től november 20-ig a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben megrendezett Illetékesség és provokáció kiállításon volt először látható, amely Agents & Provocateurs néven folytatódott 2010. május 14. – július 18. között a dortmundi Hartware MedienKunstVereinban. Miután Bencsik Barnabás, a budapesti Ludwig Múzeum akkori igazgatója felkereste Kele Juditot, a múzeum megvásárolta a sorozat fontosabbnak tekinthető darabjait. Kékesi Zoltán: Integratív és differenciáló: gender & művészet ma. In: tranzitblog.hu, 2011. január 23., tranzitblog.hu/integrativ_es_ differencialo_gender_amp_muveszet_ma/
22 Valamint Hock Bea 2010-es, említett értekezése szerint. Azonban 2011-es angol nyelvű cikkében már nem említi az FMK-ban rendezett kiállítást: „In 1979 she presented the photo performance Textile Without Textile in which she substituted her own naked body for the medium of the artwork by photographing herself as if her body were both the horizontal and vertical threads running through a loom.” Bővebben: Beata Hock: Agency Gendered: Deconstructed Marriages and Migration Narratives in Contemporary Art. In: Artmargins, 2011. augusztus 7.
23 Több katalógus is említi a Textil textil kiállításon résztvevők között Kele Judit alkotását, többek között: Szekeres Andrea – Fitz Péter – Attalai Gábor – Beke László: Eleven textil 1968–1978– 1988. Szerk. Herczeg Ibolya. Budapest, Műcsarnok, 1988; Textilbiennálék – Szombathely. 1970–1988. Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 138. Szerk. Dénes József. Szombathely, Vas Megyei Múzeumok, 1988
24 Textile without textile / Textil textil nélkül. Szerk. Galántai György. Budapest, Artpool, 1980; artpool.hu/bookwork/textile/default.html
25 Textil – textil nélkül. Fiatal Művészek Klubja, Budapest, 1979. október 19–26.; Velemi Textilművészeti Alkotóműhely, Velem, 1979. november 1–7. Vas Megyei Múzeumok katalógusai 61. Szerk. Fitz Péter és Bán András. Szombathely, Savaria Múzeum, 1979
26 Galántai 1980
27 Soós–Kele 2021
28 Helyzet. A hetvenes évek művészete a Sárospataki Képtárban. Szerk. Kishonthy Zsolt. Budapest, Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság, 1983
29 Bordás István szíves közlése e-mailben, 2021. március–április. A kért fotókból kiderül, hogy a Sárospataki Képtár gyűjteményében szereplő alkotás adatai a következők: Kele Judit: Textil textil nélkül, 1979, fotó, 49 × 59 cm.
30 Kele Judit: I am a Work of Art, 1979, nyomat papíron. (A tanulmány írásakor a Covid-19 okozta járványügyi intézkedések miatt nem volt lehetséges az eredetit megtekinteni a Ludwig Múzeumban, így bővebb adatok nem állnak rendelkezésemre.)
31 Ezt Kele Judit akcióként értelmezte.
32 Százados 2019} 

^{33 Hock Bea 2010-es tanulmányában az 1979-es Textil textil nélkül fotóperformansz leírása után ezen akció idejét a „következő év”-re teszi, tehát 1980-ra. Ezzel ellentétben a Ludwig Múzeum adattárából kapott dokumentáció 1979-re datálja.
34 Ez az információ feltehetőleg Kele Judit visszaemlékezésén alapult, s ezért írta Kele műegyüttesét tárgyaló szövegébe Hock Bea és Szipőcs Krisztina is a Ludwig Múzeum dokumentációjában. Ez utóbbi online: ludwigmuseum.hu/ mutargy/i-am-work-art
35 A részletek pontosítása még további kutatásokat igényel.
36 Hock 2010
37 A művész emlékei szerint az, hogy Garas Klára, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója megengedte e „performanszot”, az akkor ott dolgozó Simon Zsuzsának köszönhető. Simon Zsuzsa mellett a másik művészettörténész, aki szoros kapcsolatban állt Kele Judittal és aki segíthetett az akció kivitelezésében, Gyetvai Ágnes volt.
38 Részlet. A szerző fordítása.
39 A performanszról a Sárospataki Képtár gyűjteményében őriznek két, egymás alatt elhelyezett fotót, melynek együttes adatai a következők: Kele Judit: Időtapéta/keresztelő, 1979, fotó, 59 × 49 cm. Ezen információ a Bordás István által küldött képeken alapszik.
40 Ezt egyelőre csupán egy Performance a Genova 1979–1983 nevű Facebook-oldalra 2016. január 16-án feltöltött, az Időtapéta filmből kivágott kép leírása igazolja, azonban az oldal szerkesztőjével, Angelo Pretolanival – akiről kiderült, hogy ő hívta meg Kelét Genovába – felvettem a kapcsolatot, s ígérete szerint küld majd ezt igazoló anyagot, ám dolgozatom leadási határidejéig ez még nem történt meg.
41 Az Artpool archívumában található plakát alapján.
42 Faludy Judit: Kele Judit. In: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I–III.
43 A meghívó szövege magyar nyelven az Artpool Művészetkutató Központ gyűjteményéből: „IDŐTAPÉTA: Az idő belső falait boritó burkolat. Mintázatának egyszerü ismétlődésével feltünés nélkül megerősiti az adott időfalak között élő egyedekben az izlésvilágukba vetett hitet. Más IDŐTAPÉTÁ-tól /szinház, utazás, házasság/ semmiben nem különbözik, legfeljebb annyiban, hogy IDŐTAPÉTÁ-nak nevezzük. Judit Kele HUNGARY 1068. Budapest Benczur u. 28.”
44 Bán András 2021 márciusában e-mailen így írta le emlékeit erről az előadásról: „Performance, FMK nagyterem. Sötét van, csak a színpadot világították be. A színpadon egy asztalon vagy hokedlin lavór. Erdély Miki megmarkolja Kele Judit haját és belenyomja a fejét a lavór vízbe. A lavór behangosított. Újra és újra belenyomja Judit fejét. Egyre elviselhetetlenebb a levegővétel hörgése. Hirtelen felpattan a nézők sorából Szilvitzky Margit és kitépi Miki kezéből Juditot. Vége.”
45 Turai 2011
46 Turai 2011
47 A Kele Judit által küldött szkennelt csekk alapján adom meg ezen összeget. Hock Bea – már idézett – 2010-es cikkében, illetve a Ludwig Múzeum által küldött Kele Juditról szóló angol nyelvű dokumentációban is 3250 frank olvasható – hibásan, ugyanis ezek a számok három nullát figyelembe sem vesznek. 48 A Ludwig Múzeum őrzi a Libérationban feladott hirdetésre érkezett válaszleveleket, a Christian Tamet által a műtárgyért kiállított csekket, a meghívót Kele Judit és Christan Tamet esküvőjére, valamint az 1981. február 23-án kiállított házassági anyakönyvi kivonatot. Lásd még: Turai 2011.
49 Judit Kele: I am a Work of art. In: Plus Minus Zero (+−0), No. 30. Revue d'art contemporain, 1980
50 Kele Judit fordítása. Franciául: „Elle expose son propre corps // Et hurle à la face du monde // Que la vie d’un être humain // Vaut plus qu’une œuvre d’art.”
51 Kele Judit fordítása.
52 Kele Judit fordítása.
53 Sarah Colton: Judit Kele: The Sound of The Way it Feels. In: Fiberarts – The Magazine of Textiles. 1987/3.
54 Faludy 1993–2001
55 Kele Judit hallgatóival ment Velemre – ugyanis meghívásos előadó volt a párizsi École nationale supérieure des Arts Décoratifs-on. A performansz pontos dátuma sincs még tisztázva, de abból kiindulva, hogy az utolsó Velemi Textilművészeti Alkotóműhelyt 1983-ban tartották, e performanszra 1981–1983 között kerülhetett sor.
56 Kele Judit kiemelte, hogy „ez egy pszichológiai állapot: tulajdonosának lenni egy műalkotásnak; ez egy személyes viszony, azért ölni tudna, ha azt elveszik.”
57 Hock 2010
58 Soós–Kele 2021
59 Colton 1987
60 A Ludwig Múzeum adattárából további információk e videóról: Készítette: Roberto Martinez, Antoine Serre és François Darrasse. A felvétel alatt hallható hanganyag egy része a France Culture számára készült 1985. április 26-án a Párizsi Biennálé alkalmából. Riporter: Martine Cadien.
61 A videó magyarra fordított átirata a Ludwig Múzeum adattárából. A fordító ismeretlen.
62 Soós–Kele 2021
63 Ligeti György. Rendezte: Michel Follin. ARTE, 1993; Gyufaember – Az én Kurtágom. ZDF/ ARTE, Film d'Ici, Hunnia Filmstúdió, 1996; A hetedik ajtó, Eötvös Péter. ZDF/ARTE, Film d'Ici, Hunnia Filmstúdió, 1998–99; lásd még: Soós–Kele 2021.
64 Jeff Koons: un homme de confiance. Rendezte: Judit Kele – Patrick Javault. ARTE, 2003
65 Feltehetőleg ezért, a Ludwig Múzeum már említett angol nyelvű dokumentációjában az I am a Work of Artot egy 1979–2009-ig tartó intervallumon belüli sorozatként datálja. A múzeum más, magyar nyelvű dokumentációiban hol 1984, hol 1985 a sorozat végdátuma. Mivel 1985-ben váltak el, én ezt tekinteném a sorozat lezárásának logikus évszámának, ugyanis 1985 és 2009 között Kele Judit nem képzőművészettel foglalkozott, s e 2009-es kisfilmet egy huszonnégy évvel későbbi addícióként értelmezem.
66 Az nGbK archívumában további információ található e performanszsorozatról: archiv.ngbk. de/en/projekte/leftperformance-histories/. A „szertartás” online megtekinthető: youtube.com/watch?v=APLU64tyMos&t=4}