Flipperpamflet

A kánonvita hiányáról

Mélyi József

Kitaláltam egy kritikai gépezetet, a neve: kánonflipper. Külsőre teljesen olyan, mint egy igazi flipper, de itt a kilövőrugóval fémgolyó helyett szellemi alkotásokat indíthatunk útnak. Az univerzális gépezetbe filmek, könyvek, zeneművek, tv-műsorok kerülhetnek be, szinte bármi, ami a kultúrában megszületik. A kis tömör gömb a start után különböző csillogó-villogó akadályoknak ütközik, egyiktől a másikig gurulva járja be a hol szirénázó, hol zümmögő színes mezőket – közben a kijelzőn megjelenő pontszám növekszik vagy csökken. 

 

Benczúr Emese: Isolation, 2005
 
Az egész gépezet csak azért jutott eszembe, mert a magyar képzőművészet jelenlegi állapotában a kilőtt golyók – akármennyire várjuk is a hangot és akárhogy is (leginkább rosszul) nyomogatjuk a gombokat – egy előre sejthető középvonalon, hangtalanul és akadálytalanul gurulnak le a semmibe.
Nincs kánonunk, bár ez önmagában nem lenne baj. Sokkal nagyobb probléma a kánonról folytatott vita hiánya. Kortárs képzőművészeti kritikánkban – és ezzel egyúttal a félmúltról is beszélek – elvétve találunk kísérletet időtálló, konzisztens értékrendszerek kialakítására. Persze nemcsak a kritikáról és a belső értékrend hiányáról van szó, hanem ezzel szoros összefüggésben – és talán ebből is következően – a képzőművészet súlytalanságáról, a műfajok között és a közfelfogásban elfoglalt marginális helyzetéről. Talán nem túlzás, hogy a képzőművészet ma Magyarországon a kultúrának sokkal kevésbé fontos szelete, mint volt az utóbbi kétszáz évben bármikor – bár igazából sosem tartozott a legfontosabbak közé. Populárisan: ha egy kvízműsorban feltennék a kérdést, kicsoda Bak Imre, százból kilencvenkilencen kiesnének.
A leggyakrabban emlegetett ellenpélda az eleven és lüktető irodalmi élet, amelyben a kánonvita régi és új szereplőkkel folyamatosan napirenden tartott téma. A kritikai kánon és a közvélemény egyaránt az élvonalba helyezi Esterházy Pétert, Nádas Pétert vagy Kertész Imrét, legfontosabb műveikről nagyszámú elemzés nyomán vita és a fogalmak szintjén konszenzus alakul ki, ami aztán különböző útvonalakon a tömegmédiába is átszivárog. A filmes világ kánonjában többé-kevésbé egyetértés van olyan alkotók, mint Jancsó Miklós, Makk Károly vagy Bódy Gábor művészetével kapcsolatban. Ebbe a koordináta-rendszerbe kerülhettek be az utóbbi években, új összefüggéseket teremtve olyan rendezők, mint Fliegauf Benedek vagy Mundruczó Kornél. Ugyanígy értelmezhető és értékelhető a meglévő kánonokhoz kapcsolódva Schilling Árpád vagy Pintér Béla színházi tevékenysége.
A kortárs magyar képzőművészetben nem tudunk olyan neveket vagy alkotásokat mondani, amelyek az értelmiségi közvélemény számára – a kaposvári tanítótól a budapesti közgazdászon át a balassagyarmati orvosig – ismertek vagy esetleg elfogadottak lennének. Sőt csupán megfelelően kisszámú kritikus kiválasztása esetén érhető el konszenzus – akár csak a fogalmak tekintetében. Véleményem szerint a közvéleményben és a kulturális intézményrendszerben csak akkor változhat meg a kortárs magyar képzőművészet jelenleg méltatlan helyzete, ha a kritika nyilvánosan lefolytatja kánonvitáit. Az alábbiakban e képzeletbeli vita kiinduló helyzetét járom körbe, irányzatok helyett a nevekre fókuszálva, a tudományos feldolgozás és a listaállítás igénye (illetve kényszere) nélkül.
 

Bak Imre: In medio, 2002, 140x210 cm


Maurer Dóra: Overlappings No 7, Sajka, akril, vászon, fa, 118x258,5 cm
 
Ha a kortárs képzőművészet kánonjáról gondolkodunk, kétféleképpen választhatunk nézőpontot. Közelíthetünk az intézményrendszerek felől, így megkülönböztethetünk többek között oktatási, kereskedelmi, múzeumi-kiállítási, kritikai kánont és ezek mellett egy populáris értékrendet is, amely leginkább a tömegmédiumok közvetítésével alakul ki. Természetesen egyik sem képzelhető el a másik nélkül, mindegyik szerepet játszik az összes többi alakulásában is. A nézőpontot az időbeli horizont megválasztásával is meghatározhatjuk, hiszen a jelenkori kánon gyökerei tetszőlegesen hosszú idősorok mentén követhetők visszafelé. Ha csak az utóbbi tizenhat évre összpontosítunk, a kortárs művészet viszonylatában valamennyi értékrendszer átalakult, leginkább a kereskedelmi – ilyen 1990 körül még talán nem is létezett –, legkevésbé a populáris; egy reprezentatív felmérésen Szász Endre még mindig tarolna. A médianyilvánosság, és ezen belül az értelmiség ingerküszöbét az utóbbi években talán csak El Kazovszkij, Fehér László vagy Nagy Kriszta neve léphette át – utóbbi egyébként valóban felmerült kérdésként az egyik tévés kvízműsorban.
A rendszerváltás óta a gyűjtemények gyarapításának anyagi nehézségei miatt a múzeumi kánon is egyre súlytalanabbá vált, miközben a nagyobb kiállítóhelyek reprezentatív tárlatai nyomán kirajzolódó értékrend ebben az időszeletben folyamatosan változó képet mutatott – a Műcsarnok egymást követő igazgatóinak programjai között például kevés szemléletbeli átfedést találhatunk. Az oktatásban szintén gyakoriak a változások, de a kortárs művészet továbbra is biztosan háttérbe szorul.
A kortárs művészet kritikai kánonjának alakulása szempontjából leginkább az elmúlt negyven év időspektruma tekinthető relevánsnak, hiszen ebben szinte valamennyi ma élő és alkotó generáció múltja benne foglaltatik. Az utóbbi másfél évtized legtöbb kánon-elképzelésének sarokpontja az Iparterv-generáció és Erdély Miklós művészetének kiemelése volt. A kanonizálás folyamata egyik esetben sem tekinthető befejezettnek: a kiállítás óta máig nem készült el az Erdély-katalógus, és nem került sor az Iparterv-csoport hatvanas-hetvenes évekbeli művészetének következetes feldolgozására sem.
 
Jovánovics: L.W. J.GY.-vel sakkozik, 1979

Kisspál Szabolcs: Holtpont, 1999, installáció
 
Az utóbbi évtized egyetlen valódi kánonvitája is az Iparterv-generáció szerepének újraértékeléséből indult ki. Ahogy azóta kiderült, a Sturcz János által a kilencvenes évek közepén felvetett problémák egyike sem bizonyult megfelelő kiindulópontnak a helyzet átértékeléséhez: alapvetően nem generációs kérdésről, nem az új szenzibilitás szerepének túlértékeléséről és legfőképp nem is hatalmi-pénzügyi lobbik tevékenységéről volt vagy van szó, hanem egy ennél sokkal mélyebb értékválságról. (Eközben nem feledkezhetünk el arról, hogy Sturcz volt ugyanebben az időben az egyetlen, aki következetes kísérletet tett a kilencvenes évek közepén végzett művészgeneráció értékrendszerének megteremtésére.) Az értékválság része többek között az Iparterv-csoport, sőt az egész tágabb generáció mai napig egységes egészként történő kezelése. Míg ez a fajta – sokszor felemlegetett – megközelítés a rendszerváltásig politikailag indokolható volt, annál meglepőbb, hogy az utóbbi tizenhat év sem szortírozta a maradandó és kevésbé maradandó pozíciókat. Így lehetséges, hogy Jovánovics György vagy Bak Imre a Kossuth-díj, a kerek születésnapra kitalált nagy kiállítás vagy a mégoly reprezentatív katalógus ellenére sem része a kulturális köztudatnak. Ha arra gondolunk, hogy Birkás Ákos retrospektív kiállításának megnyitóján sem a politika, sem a média képviselői nem jelentek meg (Németországban ez egy hasonló súlyú rendezvényen elképzelhetetlen lett volna), és a napilapok sem álltak készen az elemzésekkel, akkor látszik, hogy messze vagyunk a normalitástól.
A kánon szó nálunk gyanús, aki használja, a szűk tér miatt rögtön a személyeskedések és sértődések terepén találja magát. Így fordulhat elő, hogy Szentjóby Tamás, akivel sokan nincsenek beszélő viszonyban, de aki az egyik legeredetibb gondolkodású magyar művész, két éve úgy múlt el hatvanéves, hogy személyes ellenségein és barátain kívül erről senki sem vett tudomást. Az értékrend zavarához tartozik, hogy Pauer Gyula, Tót Endre vagy Lakner László, túl „a nagy kiállításon”, (kimondva vagy kimondatlanul) nem tartoznak kézenfekvően a kánonhoz.
 

Waliczky Tamás: Marionettes, 2006, számítógépes animáció, részlet


Pauer Gyula: Tüntetőtábla-erdő, 2006, Varsó
 
A kánonvita hiányából következik, hogy a mai magyar képzőművészet derékhadának tisztességes vagy éppen átlagos festői, szobrászi pozícióit úgy hagyja figyelmen kívül a kritika, hogy közben egy-két kivételtől eltekintve soha nem hangzik el pontos érvrendszerrel alátámasztva, miért nem lehet része a kánonnak mondjuk a Belvárosi Művészek csoportja vagy a különböző szövetségek hadserege. Sokan pedig épp ebből a hiányból szerzik önigazolásukat.
Saját kritikai kánon híján a nemzetközi kritikai-kiállítási élettől várjuk a megmérettetést. A kivárásra építő kánonalakítás több szomszédos vagy közeli országban működik, a művészet keleti közvetítői és az általuk érdeklődővé tett nyugati kurátorok, kritikusok révén szinte valamennyi volt szocialista ország „kitermelte” művész-sztárjait. Magyarországon inkább csak a kivárás maradt. Jellemző megállapítás, hogy a mai magyar művészetben a velencei biennále az egyik legfontosabb kanonizáló tényező, miközben mindenki sóvárogva gondol a Documenta-részvételre, amelyre Sugár János szereplése óta hiába várunk. Ezzel egyidejűleg olyan művészek, akik folyamatos külföldi elismerésben részesülnek, mint Forgács Péter vagy Waliczky Tamás, itthon nem tartoznak a kortárs képzőművészet legelismertebb alkotói közé.
 

Csáki László: Girl with phone, 2003, fa, furnér, intarzia, 150x180 cm

Kis Varsó: Nefertiti teste, berlini fotó az összeállításról, 2003
 
Végigtekintve az elmúlt évek magyar képzőművészetén, elmondható, hogy egyre gyorsabb tempóban tűnnek el a semmiben az újabb és újabb generációk. Roskó Gábor, Révész László „elveszett generációjáról” azt gondoltuk, épp rosszkor születtek, de most már valószínűsíthető, hogy ez a kijelentés azóta mindenkire érvényessé vált. A hatvanas években születettek közül két igazán tehetséges művész, Csörgő Attila és Lakner Antal bármely más országban már kiugró jelentőségű kiállításokat, elemzéseket tudnának maguk mögött, itthon azonban elmaradt az értékelés, miközben a nemzetközi áttörés is várat magára. Viták híján nem tudjuk megmondani, hogy merre visz vagy vihetne Chilf Mária, KissPál Szabolcs vagy Benczúr Emese útja. Itthon nem fogja fel őket sem a kifejlődőben lévő műkereskedelem, sem a kiállítási kánon, ezzel párhuzamosan pedig a nemzetközi vérkeringésbe is csak sporadikusan tudnak bekapcsolódni.
A kortárs magyar művészet utolsó, nemzetközileg is mérhető teljesítménye századunk első éveiben a Kis Varsó nevéhez kötődik; az utolsó akcióik óta beállott csendben pedig az egész magyar szcéna dermedtsége is jobban látszik. Amikor feltűnik egy-egy tehetség, ahogy a fotósok között szinte egyszerre Szabó Sarolta és Csoszó Gabriella, az installációban Gyenis Tibor, minden más mozgó és nem mozgó képben Csáki László, azt kell sajnálattal megállapítanunk, hogy pillanatok alatt úgy halványulnak el a súlytalan, mindent egybemosó közegben, mintha még meg sem jelentek volna.
 

Csoszó Gabriella: Part, 2005, fotó, 385 db, részlet


Csörgő Attila: Cím nélkül, 2000 (1 tetraéder + 1 kocka + 1 oktaéder = 1 dodekaéder) fapálcika, zsinór, görgő, vasváz, elektromotor, 180x110x80 cm
 
A gépezet pedig tovább működik, a művészek készítik műveiket, a kritikusok leadják kézirataikat, azonban nincs olyan rendszer, ami az elkészült műveket egyik mezőből a másikba juttatná, így villámgyorsan nyeli el őket a felejtés. A kánonvita természetes terepe a napisajtó lehetne, ahol azonban jelenleg átlagosan heti egy kortárs képzőművészeti kritikánál több nem jelenik meg. A hetilapok közül az Élet és Irodalom képzőművészeti témában alkalmazott affirmatív stratégiája teszi lehetetlenné a kitörést. Kevés a következetes műkritikusi életmű, amelyből hosszabb távon igazi értékrend rajzolódhatna ki: ily módon talán csak P. Szűcs Julianna és Hajdu István véleményét ismerhetjük.
A művészeti lapok közül a Balkon és a Műértő progresszivitása sem éri el azt az ingerküszöböt, ami egy, a szélesebb közvéleményhez is eljutó kánonvitához szükséges lenne. Sorolhatnánk még a könyv formájában megjelent állásfoglalásokat (alig néhányról van szó), a másik oldalon a hiányzó könyveket, az utóbbi évek nagy gyűjtőkiállításait, a piramiselv hiányát és még számos tényezőt – nehéz a kitörési pontot megtalálni. De valószínűleg muszáj, mert úgy tűnik, a gépezetből mostanra elfogyott a levegő. A kritika részéről legalábbis egyértelmű állásfoglalásokra lenne szükség, mert az építészet példája azt mutatja, hogy a kritikából és a folyamatos párbeszédből akár új közeg is születhet.
 


Szabó Sarolta: Kísérleti lakótelep, 2002, fotó, c-print, 40x120 cm


Lakner Antal: The Icelandic Army, 2000, makett-verzió