ARTANZIX / 122
PACE, PACE
Útjára indult egy hiánypótló kezdeményezés, amelynek célja, hogy népszerűsítse a régió kiemelkedő építészeti alkotásait, illetve hogy felhívja a figyelmet a közelmúlt értékeire. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kar Középülettervezési Tanszéke által alapított regionális közösségi kezdeményezés, a Public Architecture in East-Central Europe (röviden PACE) három kategória építészeti örökségeit gyűjti össze: az egyik az Emlékezet és építészet, idetartoznak a műemléki rekonstrukciók, épületbővítések és emlékművek. A másik a Fenntartható közösségek, amely a hátrányos helyzetűek, kisebbségek számára biztosít hátteret közösségi projektek megvalósítására. Illetve a harmadik csoport, az Innovatív közösségi terek, ahol új és újraértelmezett középületek, közösségi terek kaptak helyet. A PACE honlapján (paceproject.eu) már megtekinthetők az első körben kilenc ország (Csehország, Horvátország, Lengyelország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia és Ukrajna) által delegált építmények, melyeket egy építészekből és teoretikusokból álló szakmai kuratórium válogatott öszsze. A Közösségi Építészeti Alkotások Kelet-Közép-Európai Regionális Gyűjteményébe bekerült a Balázsfalvi Kultúrpalota (1930) is, melyet egy bukaresti építész, Victor Smigelschi alkotott meg az ASTRA Kulturális Egyesület rendezvényei számára. 1995 telén egy tűzvészben az építmény jelentős része odaveszett – többek között a tető, a belső terek és a nagy előadóterem szenvedett komoly károkat. A romos épület 2012-ig elhagyatottan állt, mígnem a helyi önkormányzat pályázatot írt ki rehabilitációjára, s végül az a döntés született, hogy az épületet az építész eredeti tervei szerint rekonstruálják, de úgy, hogy közben a tűzvész pusztításaira is történjen utalás, de ami fontosabb, hogy variálható belső-külső tereket hoztak létre, a közösség változó igényeinek megfelelően.
(Lépold Zsanett)
MIAU!
Ha egyetlen képpel kellene illusztrálni a világháló csatornáin hömpölygő 21. századi digitális képözönt, akkor az minden bizonnyal egy macskás fotó lenne. Bár a kutyások máig vitatják, az internet nem hivatalos címerállata a csupa rejtély, öntörvényű, pihe-puha cica lett. Az állat nyilvánvaló szépsége és cukisága mellett többek között olyan tulajdonságainak köszönheti mérhetetlen népszerűségét a kortárs vizuális kultúrában, mint emberszerű arckifejezése, elbűvölő intelligenciája, keresetlen humora, örök kiszámíthatatlansága és arisztokratikus természete. A macskához kapcsolódó jelentésrétegek a háziasításától kezdve folyamatosan rakódnak egymásra. Bár megszelídítése legendásan sokáig tartott, az azóta eltelt több ezer év alatt az ember társaként összetett állatszimbólummá vált: az éjszaka, a titkos tudás állatává; az éleslátás megtestesítőjévé; a nőiség jelképévé; a bujaság ikonjává. Mindezeknek köszönhető a „macskás fotó” alműfaj közérthetősége és közkedveltsége. A MIAU! kiállításon a világ folyamatosan bővülő cicáskép-archívu mából egy apró egység látható: kilenc kortárs magyar alkotó (fotóriporter, fotográfus, képzőművész) fotói és a hozzájuk tartozó személyes kis történetek macska-ember és ember-ember viszonyokról, képelméleti összefüggésekről, szociológiai megfigyelésekről, babonákról, mániákról, szemekről, bajuszokról.
(Mucsi Emese)
MIAU! Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest, 2020. július 15. – augusztus 30.
MŰVÉSZET A SPITZBERGÁKON
A norvégiai Spitzbergákon a kétezres évek második felében nemzetközi magtrezor épült. Célja, hogy a globális klímaváltozás által fenyegetett növényvilág megőrizhető legyen – így a kilencmillió dollárból emelt épületbe a világ minden tájáról szállítottak magokat. A Földön nagyjából 1700 regionális magbank létezik, ezek azonban mind ki vannak téve a természeti katasztrófáknak, ellentétben a sarkkörön található svalbardi trezorral. A magbank hegybe ékelődő házának tervét Peter W. Søderman készítette. A hegyből kiálló kültéri elemen keresztül keskeny folyosó vezet az intézmény belső terébe, ami százhúsz méterig benyúlik a hegyet borító örökfagyba. Az ezer négyzetméteren elterülő intézmény három, egyenként huszonhétszer tízméteres kamrában végződik – itt tárolják a vetőmagokat (mintánként nagyjából ötszáz darabot), ezüstfóliába burkolt konténerekben. A svalbardi magbank épülete a hegy földtömegét és az éghajlatot kihasználva épült, sőt a helyszín kiválasztásakor már előre gondoltak a klímaváltozás lehető legrosszabb következményeire. Az épület százharminc méterrel a mostani tengerszintmagasság felett helyezkedik el – ez annyira magasan van, hogyha a teljes Antarktisz jégállománya leolvadna, a magok akkor is biztonságban lennének. A trezor idén februárban 60 000 új mintával bővült, így már egymillió felett jár a vetőmagminták száma – amelyek között magyar eredetűek is találhatók. Habár az intézmény nem turizmuskompatibilis helyszínen valósult meg, építésze mégis fontosnak tartotta, hogy a magtáron legyen művészeti vonatkozású nyom – így került az épület hegyből kiemelkedő elemére Dyveke Sanne Perpetual Repercussion (Folytonos visszaverődés) címet viselő installációja, amely a sarkvidéki fényviszonyok változásaira reagál. A magbank ettől nyáron úgy ragyog, mint az éjféli drágakő, télen pedig, amikor a nap fel sem kel, finoman változó fényekkel világít. A mű mögötti tervezői döntés jól mutatja az intézmény vezetőinek biztonsággal kapcsolatos elképzeléseit: a magbankot inkább igyekeztek úgy megépíteni, hogy a lokális közösség jól ismerje és bármi furcsaságot érzékel, azonnal reagáljon rá. Reménykedve abban, hogy mindenki felismeri: a magbank közös érdekünk.
(Szilágyi Róza Tekla)