ARTANZIX / 124
ÓRIÁSKUGEL
Werner Peiner nevét valószínűleg jóval többen ismernék, ha nem a Harmadik Birodalom hivatalos festője lett volna, az egyik legtehetségesebb, a 2. világháború idején. A német művészre először az expresszionizmus hatott, de ihletet merített a német romantikából és realizmusból is. Bár elsősorban festő volt, mégis inkább gobelinjei örvendenek nagyobb népszerűségnek – nem volt ez másként a világháború idején sem. 1940-ben megbízást kapott, hogy tervezzen falikárpitot a carinhalli könyvtár számára, amely Hermann Göring vidéki rezidenciája volt, s itt őrizték az Európában összeharácsolt műkincsek jelentős részét is. A négy tervből végül kettő megvalósításába fogtak bele, amelyeket a megszállt Franciaország egyik gyára, a Manufacture des Gobelins végzett. A Der Thronhimmel (Baldachin) és az Erdkugel (Földgömb) azonban sosem készültek el, ugyanis hatalmas méretük miatt több évig tartott volna a gyártás, amelyet a szövetségesek 1944-es előretörése után rögtön le is állítottak. Az eredetileg 10,2 x 7,1 méter (72 m2 ) méretűre szánt Földgömbnek az egyharmada valósult meg, így végül csak a Gesets (azaz a Törvény) és a Glaube (vagyis a Vallás) alakjait, Apolló és Vénusz isteneket és (valószínűleg) Atlaszt láthatjuk a monumentális földgömb társaságában. A művet a Louvre raktárában őrzik, nem sűrűn kerül ki onnan, legutóbb 2018-ban a párizsi Galerie des Gobelins kiállításán volt látható, amely az elmúlt 100 év legjobb Franciaországban készült kárpitjait mutatta be. Most újra előbukkant onnan, a rotterdami Kunsthal Extra Large (Extra nagy) című kiállításán lehet szemügyre venni. Sőt: mellette látható lesz a Liberté (Szabadság, 1943) című alkotás is, amely Jean Lurçat francia művész válasza Peiner művére. (Lépold Zsanett)
Extra Large. Wandkleden van Picasso en Le Corbusier tot Louise Bourgeois, Kunsthal Rotterdam, Rotterdam, 2021. január 3-ig
BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS
A legismertebb, vagyis inkább leghírhedtebb boszorkányüldözés a Massachusetts állambeli Salemben zajlott a 17. században. A korszak tömegriadalma több mint 400 embert érintett és 25 ártatlan ember – nők, férfiak, sőt gyermekek – halálához vezetett 1692 júniusa és 1693 márciusa között. A Peabody Essex Museum kiállítása most szakít azzal a hagyományos megközelítéssel, ami eddig a témát övezte: helyette a társadalmi és gazdasági válság kontextusába helyezi a történteket, párhuzamot vonva a mostani összeesküvés-elméletek vezérelte politikai légkörrel. A boszorkányüldözés európai eredetéből kiindulva a tárlat azt kutatja, hogy a puritánok hogyan mélyítették el a városlakókban a szorongást. A salemi boszorkányperekkel kapcsolatos számos elmélet – az anyarozsból származó gombák által fertőzött kenyér okozta mérgezéstől a vagyoni vitákon át az agyvelőgyulladás kitöréséig – a mai napig fennáll. A pánik azonban a küszöbönálló háború által fenyegetett és a rosszul működő igazságszolgáltatási rendszer alatt nyögő társadalomból nőtt ki, mély intoleranciában szenvedő környezetben, ahol ráadásul hemzsegtek a vallási konfliktusok. A kiállításban nem a képzőművészeti alkotásokon van a hangsúly, hanem a múzeum gyűjteményéből származó (egyébként ritkán látható), eredeti boszorkányperes dokumentumokon, amelyeknek köszönhetően az érintettek szemszögéből ismerhető meg a tragédia valódi története. És bár a kiállított kéziratok, festmények és háztartási cikkek egy részével egészen a 15. századig tekinthetünk vissza, a látogatók számára a történelmi tanulságok még mindig érvényesek: az előítéletek, az igazságtalanság és az intolerancia jelenléte a mai napig veszélyt jelent a társadalmakra. (Lépold Zsanett)
The Salem Witch Trials 1692, Peabody Essex Museum, Salem, 2021. április 4-ig
bbbbbbrrrrrrrruuuuuuuuuccccccceeeee A TATE-BEN
Bruce Naumanról először talán neonokat használó művei juthatnak eszünkbe – összemosódó, egymásba vágó szavakból álló szóhalmok, a saját nevét kisbetűvel és a mai csetnyelvezetben már oly gyakori betűismétléssel leíró mű, csupa kapitális betűs, az utcai reklámüzeneteket idéző felirat („EAT”, „WAR”, „READ”, „RUN FROM FEAR”). Nauman az 1960-as évek vége óta folyamatosan azt a kérdést járja körbe, hogy mi válhat műalkotássá, és mi értelmezhető akként a kortárs képzőművészet folyamatosan változó halmazában. Bruce Nauman a médiumok széles skáláját használja munkáiban – az életmű szobrokból, fotókból, neonokból, mozgóképekből és rajzokból áll. Régi formákat alakít újjá vagy használ: az 1960-as évek végén például elkezdett klausztrofób és zárt folyosókat, szobákat építeni, amelyekbe lépve a látogatók saját bőrükön tapasztalhatták meg a bezártság érzését. Most a Tate Modern retrospektív kiállításon mutatja be munkáit. A kiállítás különös figyelemmel fordul a hang- és mozgóképalapú művek, valamint a híres neonművek felé – azzal a céllal, hogy a most bemutatott 40 alkotás hűen tükrözze, mi foglalkoztatta Naumant 50 évet felölelő munkássága alatt. A munkákat nem kronologikus sorrendben bemutató kiállítás – szervezői szerint – tökéletesen illusztrálja, hogy Nauman művei mennyire szemben állnak a mai képernyőalapú információs és szórakoztató kultúra azonnali elégedettséget ígérő, szinte zéró energiabefektetést megkívánó gyakorlatával. (Szilágyi Róza Tekla)
Bruce Nauman, Tate Modern, London, 2021. február 21-ig