Az apóriatároló kipakolása
Tasnádi József munkáiról
1986-ban jelent meg a kulturális antropológia iránt is érdeklődő vizionárius amerikai író, Ursula K. Le Guin The Carrier Bag Theory of Fiction (A fikció tarisznyaelmélete) című szövege (1). Az írás az emberi eredet történetét meséli el újra – gondolatmenetének lényege, hogy a technológiára, technikai vívmányokra nem mint az uralom lehetséges eszközeire, hanem kulturális batyuként, hordozóként tekint. Hogy ez pontosan mit jelent? Olvasatában a marokkövek, ölésre alkalmas szerszámok előtt őseink legnagyobb találmányai a tárolásra alkalmas eszközök voltak: kosarak, hajból készített hálók és társaik. Hiszen ha nincs miben hazavinni az élelmet, akkor csak a gyomor által befogadható táplálék hasznosítható, hogyha pedig az élelem nem osztható meg az otthon várakozó, gyalogolni képtelen társakkal, akkor őket kell a hátunkon cipelni, ami lassítja a mozgást – hogy csak két evidens példát említsünk. Le Guin szövegében a főhős szerepét a tárolók, batyuk és zsákok kapják – véleménye szerint az egyik legemberibb gesztus, hogy amire szükségünk van, azt el akarjuk tenni, magunkkal akarjuk vinni, hogy megőrizzük vagy épp megosszuk. Le Guin konklúziói a sci-fi irodalom felé kanyarodnak, azonban néhány fogalmat behelyettesítve könnyedén jutunk el a képzőművészet területén is érvényes tudáshoz. Hiszen: a mű is tároló, üzenetet foglal magában, az üzenet dolgokról mesél, a dolgoknak pedig jelentősége és jelentése van. A művészet egy csomag, amely a dolgokat sajátos és erőteljes kapcsolatban tartja egymással és velünk.
Mindez Tasnádi József nemrég megjelent rendkívül részletes, a 2010 utáni művek készülésének munkafolyamatát, megvalósulásuk minden helyszínét és formáját bemutató katalógusa (amely MODEM-beli Apóriák című kiállítására lett készen) kapcsán jutott eszembe. (2) Az ő művei is az élet meghatározó fogalmairól levont résztapasztalatok és előremutató konklúziók rögzítésére keresik a legmegfelelőbb eszközt – hasonlóan ahhoz, ahogy kezdetben őseink a tárolók széles skáláját alkották meg, újabbnál újabb technológiák segítségével a frissen felismert és megismert alapanyagok és ételek, vagyis a számukra kinyíló világ tárolására.
Tasnádi a kolozsvári informatikai gimnázium után építészeti tanulmányokat folytatott, majd képgrafika szakon kezdte el a kolozsvári képzőművészeti egyetemet. Az 1980-as években a festészet mellett grafikusként, építészként is működött, az 1990-es években pedig viaszból, papírból, fából és műanyagból készült installációkat és szinte kizárólag textuális indíttatású tervműveket hozott létre, hogy aztán az ezredfordulón majdnem tíz évre beszüntesse művészeti tevékenységét. Ezalatt az idő alatt érdeklődése az informatika, a művészet kevésbé materiális vonatkozásai felé fordult – ekkoriban több nem szorosan a képzőművészet területén értelmezhető munkát hozott létre szoftveres segítséggel vagy újmediális eszközökkel. A tíz év szünetet követően a multimédiainstalláció, az új média és az intervenció fogalmaival írható le működése – a MODEM-ben megvalósult, áttekintő kiállításán már ezekkel a munkákkal találkozhattak a látogatók. (3)
Tasnádi munkamódszere nem titok. A szövegeket alkotó – ezek pontos szerepéről később – művész a katalógusban is olvasható Küszöb című töredékes írásában, annak korábbi ars poetica-jellegű videóverziójában, illetve a kiállításon is látható Szövegvideók című műveiben is felmerülnek a művészeti praxisát mozgató központi gondolatok. A művészeten kívül keresett inspiráció következtében – „Adott esetben minden fontosabb lehet a művészetnél” – megalkotott művek „a nemtudásból keletkeznek, miközben ott duzzog bennük a tudás reménye.” Az identitásprotézisként értelmezett munkák egymást követő rögeszmés öndefiníciók sorai – így az alkotás és létezés tevékenysége és élményei szorosan összekapcsolódnak egymással. Ahogyan Szoboszlai János írja Tasnádiról: esetében a „művészetcsinálás mint élettechnika” értelmezhető. Az emlékezetes félelmek lenyomataiként is aposztrofált munkák mind-mind a szinte irracionális, érzelmekkel teli belső világból fednek fel – vagy őriznek meg – valamit. „A művészetet magánügyként kezelem [...] és saját örömömre csinálom. Belső kényszerek miatt és nem a szakmai megfelelés alapján” – mondja a művész Mucsi Emesének a kiállítás guide-jában közölt interjúban. Tasnádi szerint „időnk önmagunk apránkénti megközelítésével telik” – mi nézőként ennek a tapasztalásnak a hatásosan megfogalmazott, megőrzött, „batyuba pakolt” konklúzióival találkozunk. Tasnádi művei zárt tárolók – hiszen azok „emlékezetessége fontosabb, mint érthetősége”, illetve „a művészetnek nem üzennie, hanem hatnia kell” –, amik a gondolattársítások útján egy elbizonytalanítási folyamaton vezetik végig a nézőt. Ez nyitott helyzetet teremt, amiben teljességgel eldönthetetlenek lesznek a dolgok.
Ahogyan Le Guin is írja: amire vágyunk, azt el akarjuk tenni, hogy megőrizzük. Műalkotások esetében a megőrzésből fakadó birtoklást követően már csak egy lépés a megérteni akarás és az emlékezés. Kérdés azonban, hogy az emlékezés és értés milyen kapcsolatban állnak egymással. Szent Ágoston szerint az emlékezés az értelemmel és akarattal együtt a lélek fő képessége volt – de vajon működik-e egyik a másik nélkül? Képesek vagyunk-e olyasmire emlékezni, amit nem értünk és megérteni valamit, amit nem akarunk? A Tasnádi József munkái által keltett eldönthetetlenségérzés oka éppen az, hogy a művekben egyszerre van jelen a képzelet és valóság együttese, művei egyszerre számítanak az „emlékezés intellektuálisan passzív” állapotára és tudásunk felidézésének képességére (hiszen a kultúra maga sem más, mint ismétlődések és variációk évezredes, alakváltoztató organizmusa). Az összetett helyzetnek köszönhetően minden mű esetében kérdés, hogy azt az álom, a valóság, a vágyak vagy az emlékek tartományaiban érdemes-e vizsgálnunk. A szövegek Tasnádi munkásságában betöltött központi szerepére kitérve: az előbb említett tudás megszerzése és az emlékezés két, az írás, a szövegalkotás hagyományával kifejezetten szoros viszonyban lévő aktus. A szövegek eredői és egyben eszközei a tudás megszerzésének és átadásának, valamint az emlékezésnek. Tasnádi esetében a szöveg oka és alapja az általa választott vizuális kifejezésmódnak, művei „térbeli esszék”, szövegei nem a művek mentén születnek, hanem azokkal összefüggésben. Alkotóként a megőrizni kívánt szöveghez, gondolathoz keresi a legmegfelelőbb tárolót – a legmegfelelőbb technikát, anyagot, médiumot –, a folyamat során a világban tapasztalható folyamatokkal összhangban egyre több technikai, mechanikai és digitális vívmányt hasznosítva (3D-nyomtatás, LED, szoftverek, csak hogy néhányat említsünk).
Művészetének visszatérő eleme gép és ember, technológia és ember kapcsolatának tematizálása. A gépek létrehozásához szükséges szaktudás hiányától („Semminek sem vagyok a szakértője” – Megállapítások) a technológiához fűződő kritikátlan viszonyunkon (Gép Éden), a készítőjének munkavégzésére szinte végzetesen visszaható mechanikus szerkezeten (Futópad) keresztül a technológia segítségével átadható létélményig (Metaxy) sok minden szóba kerül. Tasnádi Egyensúly molekula című munkájához kapcsolódó soraiban úgy fogalmaz, hogy „a technológia nemcsak önmagában érdekes, hanem azért is, mert az önmagán túlmutató jelentések kutatására inspirál.”
Tasnádi munkái identitásprotézisek. A protézis szó abban a világban, ahol a kiborgok lassacskán valósággá válhatnak, az AI (mesterséges intelligencia) -technológia már kilépett a sci-fi könyvekből, a deepfake módszere pedig az internet mély bugyraiból a popkultúra csúcsára mászott, egyre izgalmasabb konnotációkat von maga után. A protézis eredendően mesterséges testrész, valamelyik alapműködéshez szükséges tagot pótoló elem – és szinte az emberi kultúra kezdeteitől, már az időszámítás előtti 10. évszázad, az első etruszk fogpótlások óta jelen van mindennapjainkban. A korok változásával, az emberiség fejlődésével azonban – a fogalom tágabb értelmezésével – egyre több dolgot tekinthetünk protézisnek: az információ és a gondolatok szabad áramlását és azok megörökítését, valamint átadását biztosítani tudó technológiát is. Hiszen ez is olyasmit pótol és tesz lehetővé, amire testünk a megváltozott elvárások és körülmények miatt már képtelen. Tasnádi lírai munkái ebben az értelemben az érzések megőrzésének eszközeiként értelmezhetők.
A képzelet és valóság szorosra szőtt párhuzamos szálai miatt Tasnádi műveinek – intervencióinak, helyspecifikus installációinak, kinetikus műveinek, videómunkáinak – felbukkanása önmagában zavart szülhet. Munkái mind olyan tárgyak remixelésével jönnek létre, amelyek jelentése konszenzuson alapul. Egy autót (Joyride), fát, csónakot (Tegnapok), ágyat (Desert Inn) nagy valószínűséggel mindannyian ugyanannak látunk: a tárgyi világ részei, amit ismerünk, használunk, tudással rendelkezünk róluk. Ha azonban az autóból fa nő ki, ha a csónakok a padlón hevernek partra vetve, vagy épp egy hegyre húzza fel őket valaki, a néző elbizonytalanodik, de ekkor lép működésbe az intuíció. A bizonytalanságot nem oldja fel a tudás, viszont a bizonytalanság érzése negatív előjelűből pozitívba fordul. „Szeretném azt hinni, hogy a munkáim hasonlítanak az álmokra. [...] Azok is az ébrenlét valóságából épülnek és talán azok sem akarják, hogy megfejtsék őket.”
Mégis, az álomfejtésben rejlő lehetőségek legalább négyezer éve foglalkoztatják az emberiséget. Tekintették őket jövendölés tárgyainak, vélt isteni üzenetek hordozóinak vagy épp a napi benyomások lecsapódásainak. Az értelmezések változásától függetlenül egy azonban biztos: nem tágítunk, hiszen az ember kíváncsi a működési mechanizmusokra; hogy bizonyos dolgok miért vannak és miért épp olyan hatással vannak rá. Jelenlegi ismereteink szerint az álmok leginkább az élet gyakorlásából fakadnak – Tasnádi József munkái ebben hasonlítanak rájuk. Már csak a megfelelő álmoskönyvet kell megtalálnunk.
1 A könyvnek jelenleg még nincs magyar fordítása – a szerk.
2 Az Apóriák című kiállítás 2022. február 26. – május 1. között volt látható a debreceni MODEM-ben. Katalógus: Tasnádi. Apóriák. Szerk. Bodóné Hofecker Zsuzsanna. Debrecen, MODEM, 2022, 420 oldal, 18 000 Ft. Apória: gondolkodásbeli vagy egy probléma megoldásával kapcsolatos nehézség, bizonytalanság. 3 A kiállításról mi is írtunk az Artmagazin Online-on: Tamás Dorottya: Az ábrázolás lehetetlensége. Tasnádi József metaverzuma, artmagazin.hu/articles/ pszeudoposzt/az_abrazolas_lehetetlensege