Velence, Roma – romantikus giccsből kreatív potenciál
Winkler Nóra
Az idei az ötvenkettedik biennále Velencében. A szállodában, ahol laktunk, a korábbi mustrák plakátjai díszítették a tágas aulát és a kávézót, látszott, a helyiek büszkék erre a közel fél éven át tartó kiállításra. Az speciel szíven ütött, mikor meghallottam, ez az első év, amikor roma művészt is találni a kiállítók között. Hosszasan és szomorú arccal lehetne értekezni a kiszorítottságról, jelen nem létről, előítéletről, aztán jön egy ilyen adat, ami magáért beszél.
Na de idén rögtön önálló, nemzetközi pavilonban mutatkoznak be Európa roma művészei, nyolc országból tizenöten. A Giardini viszont tele van, ott igazi, határokkal bíró országok sem férnek már el, az 1906-ban épült nemzeti pavilonok sorából kiszorult nációk Velence egyéb pontjain, bérelt palotákban állítanak ki. Esetünkben leszáll az ember a vaporettóról a Rialtónál, és onnan elsőre egy órán keresztül keresi a Palazzo Pisani Santa Marinát, hogy utólag ne akarja elhinni, hogy egyébként azt épp hét perc alatt is el lehet érni majd másodjára. Gyönyörű, 16. századi palota, oldalán óriási molinó hirdeti, Paradise Lost, vagyis az anyag címe: Elveszett paradicsom. Nehéz lenne megmondani, a jelen lévő művészek mindegyikére érvényes-e a veszteség érzete és gyásza. Legnagyobb érdeme a válogatásnak ugyanis épp a sokfélesége. A roma beilleszkedés évtizedének egyik deklarált célja, hogy a meglévő cigány-képet az új, értelmiségi, öntudatos roma képe egészítse ki, illetve annak felismerése, hogy Európa legnagyobb kisebbsége – 10-12 millió emberről beszélünk – semennyire sem homogén, épp annyira sokféle, mint a nem roma lakosság.
Bárki, bárhonnan jön is, fejében bármilyen elképzeléssel sétál is a palazzo felé arról, hogy milyenek a romák – hát nem olyanok. Például én nem ismertem még egyetlen roma származású embert se, akiről ezt ne tudtam volna, pusztán ránézésre. Meglepetés tehát a művészportrék sora, az első emeletre vezető, régiesen meredek lépcsősor mellett a falra kiakasztott rövid életrajzok, bibliográfia mellett a fotók. Van, akin látszik, hogy roma, van, akin nem. Tudom, hogy ez a fejtegetés meg a rácsodálkozás határeset, közben meg azt gondolom, fontos elmesélni ezt is, mert hozzátartozik.
Az anyag vegyes, minden tekintetben. Használja-e a kortárs művészet nyelvét, foglalkozik-e a roma eredettel, konkrét vagy áthallásos, dühös-e vagy jól elvan. Nagyon sokféle felelősség terhelhette a szervezőket, hogy az anyaggal úgy legyenek jelen, hogy az önazonosságot adjon a roma művészeknek, szórakoztassa a látogatókat, de közben engedje előjönni a politizáló indulatot is, ahol van. Velencében a nyitónapokon a kurátori/múzeumigazgatói/művészetszponzoráló/gyűjtői világ abszolút nemzetközi krémje vonul néha bizarr ruhákban fel-alá, hozzájuk és az összes többi pavilon közt zajló dialógushoz kell érthetően szólni. Persze minden pavilon, minden nemzeti válogatása esetében feladat olyat kiállítani, amely anyanyelvén, de idegen nyelveken is akcentus nélkül beszél.
Gabi Jiménez például fogta a roma életmód egyik legerősebb motívumát, a lakókocsit, és addig egyszerűsítette és sokszorozta, míg rá se jönni, mi az, csak látni egy képet tele kicsi, vidám, színes ábrákkal, mintha mondjuk egy Hundertwasser-csomagolópapír lenne. Így lehet belopni a karavánt mások nappalijába, mondja, hogy nem is látják, mi az, csak azt, hogy olyan helyes.
Damien Le Bas (angol) ezzel szemben pont nagyon is láthatóvá teszi a romákat, igazságot tesz a National Geographic világtérképén és átrajzolja Gypsylanddé. Londonból Romeville lesz, kedvencem a Roma-Svájc, aha, azt megnézném. Önironikusan sző bele a képekbe roma-sztereotípiákat, kendős fejű asszonyok akciósan jósolják a jövőt, csak ma féláron.
Felesége, Delaine kisebb színtereket rendezett be a kiállítótér sarkaiban, összehordva mindazt, ami az igazi cigány giccs – színes kendőket, farsangi álarcokat, csiricsáré ékszereket, cigányzenei kazettákat, babákat és agyondíszített csörgőket. Falain textilképek, kézzel hímzett, naplószerű feliratok, kivágások, fotók, csillogó flitterek, ragasztások. Nőiesek, szépek a sűrűn egymásra csúszó intim rétegek. Aztán beleolvasgat az ember a tétova gyerekírással hímzett szövegekbe, olyanok, mint Az anyu azt mondta soha ne -ezt áthúzni- mindig a cigányokkal játsszál az erdőben.
Szintén angol Daniel Baker, aki festett tükröket állított ki. A kopottas felületeken nem az igazi valóság tükröződik tisztán, kitakarják részleteit a színes foltok és karcolások – ahogy a romákat se látjuk már jól, mert annyi prekoncepcióval szemlélődünk, hogy azt, ami ténylegesen ott van, át- és felülírjuk.
A finn Kiba Lumberg egyik munkáján tőrök rögzítenek egy lila redős szoknyát a falhoz, rácsok mögött. Elsőre Carmen ugrik be, a nő, aki szépségével bűnt okoz – lásd tőrök és börtönrácsok. Közben meg azon gondolkodik, ha cigányszoknyát hord, lesz-e ő majd önazonos, vagyis nő, művész, feminista, finn, roma, vagy egy ilyen viseletben csak bezárja magát az egyik identitásába és ki a többiből.
Berlinben él a szerb származású Nihad Nino Pusija. Portrésorozatán roma ismerősei állnak különösebb izgalom nélkül virágos tapéták előtt, ki az apjával, ki a fiával vagy a cimborák együtt. Megkérdeztem a nyitóbulin DJ-kkel együtt játszó, frenetikus cigányegyüttes vezéralakját, a nagy fekete kalapja alól huncutul nézegető énekest, melyik művész világa kelt benne otthonos érzéseket, hát e fotókra mutatott.
Több magyar is szerepel a válogatásban. Balogh Tibor üvegfiolái az egyik terem plafonjáról lógtak le százasával, benne a roma holokauszt könnycseppei, ezt a munkát a Műcsarnok Elhallgatott holokausztján láthatták már többen. Nem politizál a ’76-os születésű Raatzsch Jenő André műve, sőt. Egy pipacsokkal pettyezett zöld domboldalon bukfencezni készülő figura gömbölyödik. A megnyitó előtt a művészek egymásnak és a szervezőknek tartottak vezetést, ki-ki mesélt a saját munkájáról, ő kiállt a többiek elé és csak annyit mondott, hogy azt hisszük, tudunk bukfencezni, mert gyerekként még könnyen ment, de olyan nehézkes lesz ebben az ember idővel, próbáljuk ki.
Érdekes volt ezt az áramlást figyelni, a rasszizmust feldolgozó, a múlt gyötrelmei felől induló, az egyszerűen szellemes, a terapeutikus, a tipikus és a játékos közelítések váltakozásait termeken és szinteken át.
Oláh Mara kék képeivel egy önálló szobát rendezett be. Szövegekkel magyarázott sorsfordulatokat fest, egyik se happyendes – csalódások, iskolai kegyetlenkedések, elvesztett rokonok és nem sikerült házasságok. Mindezeket büszkén túlélve, sőt megerősödve, a megnyitón talpig ékszerben és piros klepetusban pompázott Omara, és minden arrajárónak – ideértve a termeket épp végigjáró Soros Györgyöt – fülébe kiabálta, mi mindenféle betegségen esett át, illetve hogy a szemetek, akik eddig csak gáncsolták, elnyerik a büntetésüket, mert eljön a napja, hogy csak rendes emberek lesznek a földön. Addig azért még alszunk párat.
2007/3. 12-14. o.