Rituális látványshow a konyha körül
Egy milánói megatárlatról
Hogyan változott az idők során viszonyunk az élőlények egyik alapfunkciójához, az evéshez? Milyen társadalmi helyzet milyen étkezési szokásokat alakít ki, és mindennek milyen tárgyi nyoma marad? Mire helyeződik a hangsúly: a funkcionalitásra, a tömeges igények ipari kielégítésére, a pazarlásra, az élvezetre vagy az egészségre? Kalandozások a konyha és az ebédlő körül, avagy hogy kerül az asztalnemű a múzeumba. Art & Food.
A minősítés magától a kiállítás kurátorától, Germano Celanttól származik. A nemzetközi hírű művészettörténész ugyanis az Interni hasábjain hosszas interjúban számolt be impozáns projektjéről, amelyet következetesen show-nak nevez. A tárlat a lombard főváros nevezetes bútorszalonjának előestéjén nyílt meg, valójában azonban egy még nagyobb – mondhatni világra szóló – esemény alkalmából, az Expóra készült. Nemcsak időtartamával igazodik hozzá: november 1-jéig fogadja a látogatókat a Triennale Design Museum harmincas években emelt neoklasszicista épületében, de a világkiállítás művészeti pavilonjaként léptékében is ahhoz szabták.
A négy év munkájával Italo Rota installációs tervei szerint 7000 négyzetméteren megvalósult projekt csaknem teljesen megtölti az intézményt. Még a kertre is kiterjeszkedik. A 2000 alkotás fele designtárgy, amelyhez 400 képzőművészeti alkotás, 350 fénykép és 120 film(részlet) kapcsolódik. A többi makett, építészeti együttes, kiadvány. Celant koncepciója ugyanis az volt, hogy a kultúrának minden olyan vonatkozása helyet kapjon a kiállításon, amelynek az elmúlt jó másfél évszázadban köze volt – ez is az ő kifejezése – az étkezés rítusához. Így kerültek ide a rituálé olyan végletes megnyilvánulásai, mint amilyenek egyfelől a művészien illusztrált szakácskönyvek, másfelől ételekkel kapcsolatos idézetek neves íróktól és filozófusoktól. Vagy éppen – horribile dictu – egy kannibalizmustól sem visszariadó polinéziai törzs pompásan faragott harci bárdja a modernizmusra nagy hatást gyakorló primitív népek díszítőkultúrájának képviseletében.
A kiállítás, amely szigorú kronológiában sorakoztatja fel anyagát, két enteriőr- rekonstrukcióval indul. Az egyik egy reprezentatív polgári ebédlő, igényesen megmunkált historizáló bútorokkal, értékes fajanszedényekkel. A másik egy vidéki gazdálkodó puritán otthona, jobbára a tulajdonos (vagy felmenői) készítette egyszerű és praktikus holmikkal. Mindkettő a tizenkilencedik század derekáról való. Celant ugyanis – a Great Exhibitionről protofunkcionalista szellemben beszámoló Gottfried Semperrel és a tanulmányait közreadó Bauhaus szerkesztőivel tartva – az 1851-es londoni világkiállítást határkőnek tekinti mind az ipar, mind a tárgykultúra történetében. Ezt a fordulatot illusztrálják a lakásbelsők mögötti tárlókban a design olyan előhírnökei, mint Josiah Wedgwood minden dísztől mentes fekete teáskannája, Christopher Dresser egész sor edénye, másfelől a kor egyszerű és mégis (vagy épp ezért?) jól használható konyhai eszközei.
Miközben történeti jelentőségű tárgyak szemléltetik a feladatára rátaláló iparművészet önkiteljesítő fejlődését, Celant és stábja másra helyezi a hangsúlyt. Mindenekelőtt arra vállalkoznak, hogy megelevenítsék azt az alighanem még fontosabb – a civilizáció szempontjából döntőnek tekinthető – átalakulást is, amelynek során az étkezés, úgy is, mint a létfenntartás aktusa, táplálkozásból testi és szellemi élvezetekben gazdag, örömszerző tevékenységgé humanizálódik mind több ember számára. Nem utolsósorban az egymást váltó modern művészeti irányzatok és képviselőik ennek érdekében kifejtett tudatos törekvései jóvoltából.
A stílusok sorát a Guild of Handicraft darabjainak londoni forgalmazójáról Olaszországban Libertynek nevezett irányzat kezdi Charles Rennie Mackintosh ebédlőjével. De hogy milyen alapos – a teljes nemzetközi színtérre kitekintő – kiállításról van szó, azt a folytatás talán még jobban mutatja. Egy cseh berendezés arra hívja fel a figyelmet, hogy a kubizmus – az ismert szakmai panelekre rácáfolva – északi szomszédunknál nem korlátozódott csak az építészetre és a képzőművészetre. Vonatkozik ez a futurizmusra is, amelynek tárgyi kultúráját Giacomo Balla jól ismert színes kerámiaedényei társaságában a pályáját a mozgalom tagjaként kezdő festő, Gerardo Dottori otthonának (Casa Cimino) szobabelsője teszi szemléletessé a látogató számára. Az orosz konstruktivizmus törekvéseiről Nyikolaj Mihajlovics Szujetyin szuprematista kompozíciókkal dekorált porcelánjai adnak képet – az irányzat szellemi atyja és névadója, Kazimir Malevics kubisztikus formákból komponált, vagy ha úgy tetszik, azokra tördelt – teáskannájával egyetemben. A vele rokon De Stijl-mozgalom nemrég restaurált nevezetes belsőépítészeti különlegességéről, a strasbourgi Aubette-kávéházról viszont korabeli folyóirat-reprodukciók mellett egy élethű makett tudósít, érzékeltetve a vezető tervező Theo van Doesburg és két társa (Hans Arp és Sophie Taeuber-Arp) elképzeléseit.
A hagyományos műfaji keretek között maradó képzőművészet – mindenekelőtt a festészet – produkciója az első száz évben még külső szemlélőként alkotott zsánerekre korlátozódik. Különböző stílusokban bár, de az étkezés tárgyi-személyi feltételeinek megörökítésére koncentrál. Erről tanúskodnak a falakon sorakozó képek: Monet szakácsportréjától Ensor kacsás csendéletén vagy Braque szőlőt is magában foglaló kubista asztalkompozícióján át Morandi neoklasszicista butéliasoráig.
A húszas évektől a műszaki felkészültséggel rendelkező és ily módon használható megoldásokkal operáló építészek veszik át a kezdeményezést az étkező terének megreformálásában. A beépített (első megvalósulásának helyéről frankfurtinak nevezett) konyha megalkotójaként egy belsőépítész említendő, az osztrák Grete Schütte-Lihotzky, akinek hat és fél négyzetméteres összkomfortos helyiségét itt egy makett és néhány fiók modellje képviseli. Nevezetes utódaként – már az ötvenes évekből – Le Corbusier marseille-i Unité d’Habitationjának életnagyságú mintapéldánya szerepel. Még ennél is teljesebb illúziót nyújt kollégája, Jean Prouvé hétvégi háza, amely tökéletesen berendezve érzékelteti, milyen környezetet álmodott a modernizmus, majd valósított meg polgárai számára a háború utáni jóléti társadalom. S e kellemesség érzetét csak fokozzák a háztartás szolgálatában kiteljesedő design pazar darabjai a vitrinekben – Gio Ponti, Arne Jacobsen, Kaj Franck és mások példás teljességben sorakozó munkái.
Ezt követően azonban valami nagyon megváltozik – a valóságban, s természetesen a kiállításon is, amelynek második nagy egysége a hatvanas-hetvenes évekről ad számot. Miközben az akkorra már nagykorúvá érő product design (a piknikező kisbusztól a mobil konyháig) egyre tágabban értelmezi és ugyanakkor profi módon teljesíti önmagának szabott feladatát, a pop-art révén a piacvezérelt ételkultusz – az élelmiszerek színének-formájának tudatos befolyásolásától az attraktív csomagolásokon át a vágyképző tálalásig – a képzőművészet egyik központi témájává válik. Festmények, plasztikák, objektek sora tanúskodik erről a fejleményről; Tom Wesselmann, Claes Oldenburg, Andy Warhol közismert műveire kell csak gondolnunk, amelyek valóságos apoteózisként értelmezik és jelenítik meg tárgyukat.
Ugyanakkor Arman rozsdás kanalainak heringdobozos kavalkádja vagy az eat-artot életre hívó Daniel Spoerri ételmaradékból komponált számos dokumentumreliefje újabb tendenciát jelez: a himnikus attitűdöt ugyanis a nyolcvanas évektől a jelenig tartó periódusban – ez a kiállítás harmadik részlege – már döntően oppozíciós magatartás váltja fel, amely nemegyszer társadalomkritikus műveket érlel. Nem is elsősorban a racionalista esztétikának hadat üzenő antidesign (Alessandro Mendini vagy Ettore Sottsass) keljfeljancsis produktumai feltűnőek. Sokkal inkább jellemzőek mind a korra, mind az arról egyszerre hitelesen és látványosan tudósító Celant vállalkozására az olyan művek, mint Mario Merz kenyér- vagy inkább kekszdarabkákból emelt Igloo-ja, Frank O. Gehrynek a forgalmazó cégre cápaként utaló hatalmas fahala, az élelmiszerláncok akcióin ironizáló Andreas Gursky fotó-diptichonja. S akkor még nem szóltunk a publicisztikus hangvételű művekről: az afrikai éhezők drámájáról tudósító fotóktól (Don McCullin) a halálba torkolló Nagy zabáláson át (Marco Ferreri filmje) a munka után kimerülten bevásárló kisgyerekes házasszony élethűen megmintázott figurájának üres tekintetéig (Ron Mueck). Ezek már annak a kétkedő szellemiségnek a szülöttei, amelyben a művészet témáiként napjainknak a politika szféráit is érintő ökológiai, egészségügyi és egzisztenciális krízisei jutnak meghatározó szerephez.
Arts & Foods. Rituals since 1851
Triennale Design Museum, Milánó
2015. november 1-jéig
Ételed az életed. Így egyél, hogy egészséges legyél. Konyhádban a gyógyulás. Teljes élet gyógynövényekkel. Diéta az életért. Diétával a betegségek ellen.
Hosszan időzhetünk könyvesboltok önsegítő polcainál, ha orvosi problémák étkezésen keresztüli megoldásaihoz keresünk olvasnivalót.
Ezen a téren a „nagyanyáink konyhai praktikái” a netes újságírás „brit tudósaival” rokon, egy forrás, amiben bízhatunk, ahonnan végre kiderül, mi az, ami objektív, és működik. Se seri, se száma a tanácsoknak, recepteknek, házifőzeteknek, kipróbált diétáknak, étkezési megszorításoknak, amik a garantált gyógyulást hozzák. Egy részük valóban, mert tényleg az vagy, amit megeszel, és vannak testi elváltozások, melyeket megfelelő ételekkel és mások teljes elhagyásával jól lehet kezelni. De ki ne látott volna elkerekedett szemű orvost, amikor elétárták, hogy a felírt gyógyszerek helyett egy ideig perui búzafűlével kevert porított kagylóhéjjal kísérletezett valaki, de az arcszíne alapján most úgy fest, a csodaszer mégsem vált be.
Közben dübörög a gluténmentes gyógykonyha, nem lankad az ősemberek diétáját visszahozó paleo-koszt népszerűsége, a vegetarianizmust továbbgondoló vegán vonal, a nyersétel- őrület vagy az igazán elkötelezettek makrobiotikus étrendje. Szegény ételek felett árgus szemmel nézik egymást diétahívők és a nyugati orvoslás képviselői. Mi most kihúztuk közülük a tálat, és az ételek, főzés, étkezés témáját a művészet békés vizeire bocsátottuk, ismertetve, hogyan látják e két terület kapcsolódási pontjait az elmúlt százötven év tekintetében Milánóban.
Winkler Nóra
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.