Út a berlini Sturmtól budapesti aukciókig
Hincz Gyula újabban előkerült konstruktív-szürrealista művei
Szinte hihetetlen, hogy Hincz Gyula harminc éve lezárult gazdag életműve egyre frissebb meglepetésekkel szolgál. Az 1942-es erdélyi tájak és a nemrég felfedezett, 1958–63-as rejtett aktképek mellett kiemelést érdemel az utóbbi évek nagy árverésein felbukkant és méltó sikert (anyagit is!) aratott korai, dekoratív modern, konstruktív-szürrealista képeinek sora.
Ezek az immár egy tucatot kitevő korai művek azért is jelentenek szakmai szenzációt, mert fennmaradásukról még maga a mester is szkeptikusan nyilatkozott, amikor élete alkonyán meghívásomra feljárt a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai osztályára, és korai, korszakonként más-más okból elhallgatott modernista kísérleteiről beszélgettünk.1 1984-ben én a berlini Der Sturm Galériában megrendezett kiállításának anyagát kerestem egy kasseli projekt magyar társkurátoraként. Hubertus Gassnerrel (legutóbb a Hamburger Kunsthalle igazgatója) és tanítványaival összművészeti megközelítésben igyekeztünk feltárni a progresszív szemléletű magyar alkotók két világháború közötti németországi munkásságát. 1986-ban – Hincz halálának évében – került sor a kasseli múzeumban a Wechselwirkungen. Ungarische Avantgarde in der Weimarer Republik (Kölcsönhatások. A magyar avantgárd a weimari köztársaságban) című nagyszabású tárlatra hatszáz oldalas tudományos katalógus kíséretében. Az addig kevéssé kutatható téma ötven művésze között sajnos végül Hincz nem szerepelhetett, ugyanis nem találtunk tőle oda illő reprezentatív műveket. Elhittük, hogy a Sturm Galériában 1928 végén bemutatott alkotásai elvesztek. A mester nem tudott, talán nem is eléggé igyekezett a nyugat-németországi tárlatra kölcsönözni, politikailag pedig akkor még a Magyar Nemzeti Galériában nem lehetett ezt a kiállítást bemutatni. (Bernáth Aurél hagyatékából például kaphattunk kölcsön, noha ő a szocializmusban, haláláig megtagadta a Sturm Galériában szerepelt műveit.) A rendszerváltás idején, 1989-ben már itthon is bemutathattam egy hatásos grafikai válogatást méltó katalógussal,2 a Nemzeti Galéria anyagát magyar magángyűjteményekből bővítve, az avantgárdra nyitottabb Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezt a tárlatot 1990-ben meghívta a berlini magyar kultúrintézet, a Haus der Ungarischen Kultur. Ide Hincz hagyatékából is sikerült három „sturmos” alkotást kölcsönözni, melyekből kettő az ezredforduló után a Virág Judit Galéria árverésén aratott sikert.3 A Sturm Galéria magyarjai régóta népszerűek külföldön, de Hincz művei ma is hiányoznak közös kiállításukról.4
Zsákovics Ferenc még 2004-ben is ezt írta az Artmagazinban: „A visszaemlékezések szerint Hincz Gyula 1920-as években készült alkotásainak nagy része megsemmisült vagy lappang, csupán kisebb hányaduk maradt fenn (főleg grafikák – B. É.) közgyűjteményekben és magántulajdonban, bár az utóbbi évtizedben egy-egy darab felbukkant a műkereskedelmi galériákban és aukciók anyagában. Többet ismerünk azonban korabeli fotókról, a hagyatékban megmaradt üvegnegatívokról, de segítséget nyújthatnak e korszak értékelése során azok a későbbi, rekonstruált, a korai munkákat megidézők, amelyek már az 1960–1970-es években készültek.”5 (Egyébként a BÁV első képkereskedéseiben Scheiber „sturmos” képeihez hasonlóan olcsón hozzá lehetett jutni „sturmos” Hinczekhez is.) Csak papírra készült munkák kerültek bemutatásra 2004-ben, jórészt Hincz korai, expresszionista rézkarcaiból, melyekből tizenegy Rados Ernő gyűjtő-műkereskedő6 ajándékaként jutott 1927-ben frissen a múzeumba. Ő figyelt fel először a technikai kísérletezésre is fogékony művészre, aki főiskolás létére merész önállósággal értelmezte az izmusok tanulságait, szerény anyagi helyzete miatt főleg grafikáin. Rados művek fejében vitte magával Hinczet 1926-ban Velencébe és Párizsba, aki a Velencei Biennálén az olasz futuristák és az orosz konstruktivisták műveit tanulmányozhatta, Párizsban pedig megismerte a legfrissebb irányzatokat, a szürrealizmust és az art deco törekvéseket. A Rosenberg-gyűjteményben végre eredetiben láthatta a kubisták: Picasso, Braque, Juan Gris alkotásait, de rá ekkor főleg Léger és a purizmus, valamint Miró és a szürrealizmus hatott, ahogy ezt most előkerült képei bizonyítják. A főiskolai tanulmányait Rudnay után Vaszarynál folytató ifjú minden újat magába szíva tért haza; a friss nyugati törekvésekre is nyitott, a tehetségek szabad kibontakoztatását pedagógiai céljának valló Vaszary mellett fejezte be tanulmányait, aki támogatta Hincz absztrakt kísérleteit, és tanítványaként került be 1928-ban az UME és 1929-ben a KUT progresszív művészcsoportokba, majd szerepelt azok rangos kiállításain.7
Hincz Gyula teoretikus hajlamának megfelelően – ahogy elmesélte – már iskolás korától gyűjtötte a dokumentumokat; Párizsból Breton szürrealista kiáltványát és a Cahiers d’Art jól illusztrált folyóiratát, a L’esprit nouveau-t hozta haza az előbb említett mesterek illusztrációival. De aztán láthatott tőlük anyagot a bécsi MA-ban és a Kassák és Moholy-Nagy által közösen jegyzett Új művészek könyvében is. A Szépművészeti Múzeum könyvtárától az Amicus Kiadó és Műkereskedelmi Rt.-n át a Mentor könyvesboltig Pesten is megismerhetők voltak a külföldi avantgárd kiadványok. Ezek között a legfontosabb a berlini Der Sturm (A Vihar, 1910–1932) volt, mint a bezárkózott Magyarországról is előfizethető, modern folyóirat, amelynek szerkesztő-kiadója Herwarth Walden (Georg Lewin) orosz zsidó családból származott műgyűjtő-galériás, író, zeneszerző volt, a művészeti hálózatépítés első komoly képviselője Közép-Európában. Kassák Lajos már 1916-tól terjesztette Budapesten Walden kiadványait, a folyóirat mellett könyveket, albumokat, portréfotós és képreprodukciós levelezőlapokat. Ezeken Hincz tanulmányozhatta Kokoschka, Kandinszkij, Klee, Carra, Severini, Picabia, Schwitters és mások, a párizsiak közül főleg Gleizes, Léger, Metzinger, Marcoussis műveit. Walden nyitott volt a magyarokra is, a brassói Mattis Teutsch 1918–25 között például sokat szerepelt a Sturm kiállításain és a folyóirat közölte lírai absztrakt linómetszeteit.8 Az expresszionista Walden 1920 után már inkább a konstruktivizmus felé hajlott, megrendezte Moholy-Nagy és Péri kiállításait 1922, 1923-ban, Kassákét 1924-ben. Az inflációs időkben mindinkább preferálta a kis ráfordítással felfedezhető fiatalokat: Bernáth Aurélt, Ferenczy Bénit stb. és a könnyebben eladható művek alkotóit. Így lettek kedvencei Scheiber Hugó és Kádár Béla, akik kijártak Berlinbe, és 1923-tól rendszeresen részt vettek a Sturm egyéni és kollektív kiállításain. Kádár Béla rokonainál Berlinben deponált is „mesés álomképeiből”.9
Hincz Pesten a moderneket felvállaló kis magángalériákban ismerte meg Scheibert és Kádárt. Főleg a Belvedere és az Alkotás Művészház 1922–1924 közötti tárlatain szerepeltek műveik. Hinczhez Kádár elvontabb csendéletei kerültek közelebb. 1923-ban Walden Budapesten járt, fellépését a Belvederét vezető Fónagy Béla és az 1913-as budapesti Sturm-kiállítást fogadó Rózsa Miklós együtt segítették elő. Hincz minden bizonnyal ott volt ezen, éppúgy, mint a berlini kiadványokból, levelezőlap- és metszetanyagból a Magyar Írók és Újságírók Otthon Körében rendezett kis kiállításon. Walden egyébként még 1926-ban is járt Budapesten.10 Scheiber és Walden barátsága fennmaradt a Sturm hanyatló korszakában is, amikor 1928 szeptemberében Scheiber a Sturm Galériában immár sokadszorra kiállított, akkor ajánlhatta be tanítványát, Polgár Boriskát és pályakezdő barátját, Hincz Gyulát Waldennek.11
A nagy gazdasági válság időszakában, amikor Walden már kivonta pénzét a Sturm Galériából és az avantgárd hanyatlásával műkereskedői vállalkozása a végét járta, a politikailag is egyre zavarosabb viszonyok között került sor a legifjabb magyarok bemutatására. Hincz maga nem tudott a költségekhez hozzájárulni, és a galériavezető sem költött reklámra; eddigi tudásunk szerint sem meghívót, sem katalógust nem nyomtatott, s egyre ritkábban megjelenő lapjában sem közölt a magyar festőtől reprodukciót. Így Hincz berlini kiállításának pontos időpontja mindaddig bizonytalan volt, míg a müncheni Zentralinstitut für Kunstgeschichtéhez tartozó, Rainer Enders által négy éve alapított kutatási egységgel folytatott együttműködésem eredményeképp meg nem lett a véglegesnek tekinthető időpont: 1928 decembere.12 Ez megfelel annak is, amit Hincz Gyula téli berlini útjáról mesélt nekem:13
„Scheiber Hugó írt Waldennek, hogy fogadjon engem – a Walden értesített, hogy jöjjek ki; így mentem ki jó pár képpel, amik ilyen papírosra festett temperák és tusképek voltak, konstruktivista dolgok, erősen stilizált formák. Erősen hatott rám Malevicsnek a szemlélete is. Nem tudtunk beszélni, mert németül nem nagyon tudtam. Bemegyek, a padló teleszórva képekkel, mit tudom én, hány kép ... Nézem, te jó Isten, földön fekszenek, zsebre lehet vágni. Összevissza mindenféle, gyönyörűek voltak. Üzent a Moholynak, hogy jöjjön, mert itt egy magyar. Ő megrendezte a kiállítást nagyon szépen. Volt egy olyan fogadónap is, amikor a szalonrészt megnyitották, táncoltak...” Hincz az útra ismerősök címeivel és nyilván Scheiber tanácsára mappában könnyen szállítható papírművekkel, tusképekkel és feltekert festményekkel készült. Scheiber kapacitálhatta arra is Hinczet, hogy nagyvárosi motívumokat fessen, hiszen ő szintén ezek egyikével szerepelt 1928-ban a Sturmban. A mondén berlini világ fényeivel szemben azonban egészen mást mutat Hincz nemrég előkerült monumentális tusfestménye a Nagyváros (Gyár).14 Mint aktivista példaképe, Uitz Béla, aki szintén eredendően grafikus tehetség volt (mindketten Olgyai Viktornál tanultak), a nagy sikerű kezdeti rézkarcok után olcsó anyagokat használtak, papírra tussal rajzolták lendületes vonalvezetésű műveiket. Hincz dinamikus városképén már megjelenik a rá jellemző kontrasztos szerkesztés: elöl a futurisztikus, absztrakt formákkal jelzett tér nyüzsgő kavalkádja, a háttérben az égre meredő gyárkémények konstruktív sora. A szociálisan is érzékeny festő nem az „arany húszas évek” mondén, szórakozásba merülő, csillogó világába invitálta a nézőt, ahogy a Sturm kedvence, a bohém Scheiber Hugó tette számos képén. Hincz, mint „... a kor fiatalságának egy része... rendkívüli érdeklődéssel fordult a világunk környezeti valóságához. Igyekeztünk megismerni mindazt, ami körülvett bennünket, a gyárakat, gyártelepeket, a város peremét, ott, ahol a szegénység nyújtotta segítségért karjait.”15 A Nagyváros megfestésekor tehát az izmusok egyéni szintetizálásával sajátos interpretálásban adta az új városi életet. Az ilyen képek kevésbé voltak eladhatók Berlinben. Walden sem vásárolt a művésztől, a közönség egyre kevesebbet költött a válság idején, az addigi izmusok már jócskán vesztettek vonzerejükből.
A művész Vácott őrzött hagyatékának újabb rendezésekor16 került elő egy széles ecsetvonással vázolt aktivista tradíciójú akt, melynek szélén Moholy-Nagy László17 és munkatársa, a magyar építész-konstruktőr, előzőleg Gropius alkalmazottja, Sebők István és mások telefonszámaira bukkantunk: Moholy Bavaria 5860, Sebők Rheingau 8190, Kurfürst 2584 (ez a Sturm Galériáé, mely Berlin W 15 Kurfürstendamm 173. alatt volt), másutt feljegyzésre: Fröbel Hospiz (Menedékház) Wilhelmstr. 10., Hotmann Speisehaus (Étkezde) Potsdamerstr. (Walden szalonjának címe Potsdamerstr. 134a). Ezek is jelzik, hogy Hincz teljes pénzhiánnyal küzdött Berlinben (míg korábban Scheiber kiadásainak tízszeresét kapta meg Waldentől). „Walden meghívott, minden este, de nem vette meg a dolgokat, azt mondta, hogy én adjak neki 50 Márkát. Mondom neki, nincs 50 Márkám. A Berliner Illustrierte Zeitungnál próbáltam rajzokat elhelyezni, mert ott volt egy magyar, (...) felírták nekem, hogy keressem meg. Éppen nem volt ott. Letettem a rajzomat, majd hogyha megjelenik, akkor kapok pénzt. Panzióban laktam. Ott kellett hagyni, mert nem tudtam kifizetni, és a Humboldt Egyetem aulájában jó meleg volt, mert, hogy tél volt odakint. Ott találkoztam magyarokkal... Kiutasítással fenyegetett a konzul, a magyar konzul. És akkor kizsuppoltak. Engedélyezett – azt hiszem – egy hetet, vagy mennyit és beutalt a Friedrichstrassen valahol egy Österreich-ungarisches Unterkunftheim nevezetű szálláshelyre. Ide csak éjszaka lehetett bemenni... Így kaptam aztán egy vasúti jegyet és hazajöttem. Barátom kijelentette nekem: Úgy kell neked, legalább rajta vagy a fekete listán! Ez volt a berlini Sturm!”
E helyzetkép után nézzük Hincz 1928–29-es, tág értelemben „sturmos”-nak tekinthető avantgárd műveit, melyek Csendélet, illetve Kompozíció címeken kerültek az utóbbi évtizedben aukcionálásra. (Az avantgárd mestereknél ez a semleges címadás vagy a csak Kép megnevezés absztrakcióra utalt. Most a művek könnyebb megkülönböztetését zárójeles megjegyzésekkel próbálom segíteni.) Reprezentatív sort adnak ki e „sturmos”: fekete tus, színes gouache, tempera- vagy olajképek. Ezekből és Vácon, a hagyatékban restaurálásra váró korai képekből, valamint a fennmaradt fotókból következtethetünk majd tehát a művész berlini szereplésére.18 Írásom most csak az utóbbi aukciók sztárképeivel foglalkozik.
1928 elején már a Vaszary körüli főiskolás fiatalokat tömörítő Új Művészek Egyesülete (UME) kiállításain szerepelt Hincz hét műve, köztük a Csendélet vázával és a Csendélet II. Közismert, hogy a csendélet, mint egyszerű képtéma Cézanne óta a formakísérletek műfaja lett. A kubizmus törvényei szerint rendezett, majd az absztrakció határát feszegető művek Párizsban eredetiben hatottak Hinczre a Rosenberg-gyűjteményben. Csendéletei egy ismert rajza kivételével azonban éppúgy eltértek a francia analitikus kubizmustól, mint a fiatal magyar kortársak megszelídített kuboexpresszív formáitól. Társai között a maga útját járva eleinte kihívóan élénk, kiemelő, egyszínű piros háttér elé helyezte a tárgyakat. Absztrakt csendéletén19 a tárgyi formák térkitöltő szerepe helyett a rendkívül erős színek dominálnak. Az 1920-as évekre jellemzően nem a vonalakkal, inkább a színre bontás és az áthatások problémáival kísérletezett a mester. Fej (Tánc) című képén20 – az UME 1928-as katalógusában 86. tételként szerepelt egy Konstruktivista fej című képe – a kollázsszerűen egymásra épülő színes felületek kontrasztjában nehezen, de felismerhető egy napszemüveges nő elvont ábrázolása. A síkok néhol art decósan variált felületei nemcsak gazdagabb anyagszerűséget, hanem a kompozíció dinamikáját közvetítik.
Az 1920-as években Hincznél a motívumok síkba terítése, a deformált tárgyi megjelenítés mellé társult a képek dekoratív kiszínesedése. Amit Read a kubizmus „rokokó” irányba fejlesztésének nevezett, abba a körbe utalhatók Hincz 1928-ból való képei közül a legszínesebbek. Ezek között van egy méretben szerényebb, felülnézetes, kuboexpresszív csendélete, melyen a háttér fehér ecsetvonásokkal dekoratívan oldott színes függöny-textúrája art decós vonásokat is mutat. A franciák csendéleteinél lágyabb, líraibb hangulatot áraszt a kép a szokásos tárgyak még felismerhető együttesével.21 Expresszívebb, vonalvezetésében oldottabb a KUT-ban 1929-ben Hinczcel együtt szereplő magyar társak alkotásainál. Ők inkább visszatérni látszottak a Nyolcak tradícióját követő posztimpresszionisztikus felfogáshoz (Berény, Márffy mellett a fiatalabb Korda, Halápy, Perlrott, Gráber, Novotny, Walleshausen), melyek között Hincz Csendélet piros vázával (Kat. 71. tétel) címében hangsúlyozott színességével inkább az UME fiataljaihoz (Gadányi, Peitler, Lahner stb.) állt közelebb. Az 1930-as KUT-kiállítás nyitott leginkább a modernek felé: Kassák és Munka körének fiataljai is szerepelhettek, ezen Hincz két Csendélettel, a hozzá legközelebb álló Schubert Ernő pedig három Képpel vett részt. A Nemzeti Szalonban a magyar avantgárd év végére tervezett seregszemléjére azonban már nem került sor.
Hincz a maga útját járva hamarosan egy sajátos, konstruktív-szürrealisztikus megfogalmazással kísérletezett. A művészettörténet-írás mind ez ideig kevés figyelmet szentelt neki, sőt a művésszel személyesen is találkozó szakember, Mezei Ottó meg sem említette A szürrealizmus enciklopédiája magyar zárófejezetében (Budapest, 1983, Corvina Kiadó) Hincz Gyula nevét, noha a későbbi, Európai Iskolás törekvések méltó elődjét kereshette volna benne. Párizsban ugyanis a magyar festők közül Hinczet a mozgalom indulását követő évben az elsők között érintette meg a szürrealizmus, amelynek hatása a három nemrég aukcionált Csendéletén is kimutatható. Még a puristák tiszta tárgy- és térteremtésével volt rokon megoldású a Régi világ – modern világ tárgyi ellentéteit didaktikusan szembeállító, többször reprodukált, monokróm tusfestmény. Stilárisan a művész további útját jelzi az ugyancsak fekete-barna Art deco csendélet fekete vázával.22 A fehér háttérpanel előtt az asztalon a gyümölcsöstál és a fekete váza geometrikus rendjét már szétrobbantani látszik a dekoratívan odavetett apró motívumok sokasága. Itt már az észlelet és a képzelet találkozik, ahogy Breton fogalmazott a szürrealista manifesztumban, a művész számomra is örömmel elemzett olvasmányában. Még inkább az értelem ellenőrzése nélküli tiszta automatizmussal dolgozott az ennél elvontabb Csendélet (növénymotívumokkal) változaton,23 melyen kontrasztosan emelte ki a lazán odavetett biomorf részleteket, a fa-, levél- és virágmintás középmotívumot a háttér síkját kitöltő négyszögformák közepén. Hincz tehát megnézte egyrészt a puristák műveit, másrészt rá jellemző bravúrral rajzolta szürrealisztikus vízióit. Feltehetően ez a két tuscsendélet szerepelt az UME 1928-as év eleji kiállításain. S később ezeket továbbfejlesztve született meg egy nagy tempera Csendélete (középen vázával),24 talán a berlini kiállításra. A nemrég felbukkant reprezentatív képen a konstruktívan sávokba rendezett különös kompozíció középterét uraló nagy váza előtt immár egy modern gyümölcstál emelkedik ki a nosztalgikus, metafizikus elemek: felhők, víz, hajó, épületek, lépcső, sorompó szürrealisztikus együtteséből. Hincz itt az asszociatív szürrealista alkotói gyakorlat útjára lépett; immár teljesen feladta a komplett látvány utáni komponálás elvét és az autonóm struktúraépítéssel váltotta fel azt. Szabad akart lenni, de mégsem veszítette el végleg a kapcsolatot a realitással. A vizuális látványelemek és emlékképek, a közeli tárgyak és a távoli épületrészletek dekoratív csoportosításában merőben új kompozíciók születtek. Hasonlóan motívumgazdag és talán a legattraktívabb megoldású Hincz 1928-ban festett képei között a Csendélet viadukttal.25 A purista, keményen, függőlegesen vágott sávok kevert, pasztelles színekben oldódnak nosztalgikus, lírai emlékegyüttessé. A kint és bent tárgyainak rafinált összekomponálása adja itt is a mű kontrasztra épülő teljességét. A köznapi tárgyakkal feloldotta a masszív építészeti elemek súlyosabb struktúráját. Míg az általa Picasso után leginkább tisztelt Léger-nél (Város, 1919) csak szerkezeti, ipari civilizációt idéző elemek torlódnak egymáshoz a vertikális csíkok dinamikus hálózatában, addig Hincznél a városképi motívumok: a metafizikus De Chiricótól ismert árkádsor és a tereket összekötő lépcsők, valamint az új ipari civilizáció embertelen magas házai között nosztalgikus női fej, gitár, az előtérben gyufa, feltekert vázlatrajz közvetítik a művész intim létének alapmotívumait.
Az Egyensúly keresése és a még elvontabb Anyagszerűség a Tamás Galéria 1929. májusi katalógusa szerint (26., 26.) tusképeinél is jelentkezett. Hincz a csendéleti motívumoktól csaknem a teljes absztrakcióhoz jutott el vászon híján papírra festett, eddig soha nem látott temperaképein (Nagy csendélet I., Nagy csendélet II., Tragór Ignác Múzeum, Vác). Az oeuvre-ben legszélsőségesebbnek számító elvont szín- és formagazdag, egyébként pedig restaurálás előtt álló művek anyag- és textúrakísérletekről vallanak. Nem „csendéletek” a szó igazi értelmében, de nem is transzcendens víziók, a befogadói szemjárás dinamizálásának avantgárdista kiváltói. Hincz maga a csendéletfestést munkásságában a „dolgok festői létét analizáló és szintetizáló” laboratóriumi munkának, koronként változó sajátos alkotásnak tekintette.26
Az ösztönöket felszabadító szürrealizmus művészei úgy akartak teremteni, hogy semmiféle előítélet, civilizációs megszokás ne álljon az alkotás és az alkotó közé. A rátalálás, a megérzés, a spontán kifejezés volt fontos számukra. Ezt próbálgatta Hincz is 1929-ben. Képein a motívumok kötetlenül lebegnek a térben. A szokatlan, véletlen elemek kavalkádját adta, nem nyugalmat, kompozíciós rendet keresett, hanem ahogy Breton írta: a lelkeket akarta mozgásba hozni. Ha Párizsban él, bizonnyal a lírai szürrealistákhoz, az ún. muzikalistákhoz csatlakozott volna, ahogy azt Martyn Ferenc is tette.
Az 1920-as évek végén, a gazdasági, egzisztenciális válság idején a művészek jó része a valóságból újfajta álomvilágba menekült. A racionális formakísérletek kora lejárt, az újat keresők az álmok, a pszichologizálás, az irracionalitás felé fordultak. A tudományok területén a lélektan és a biológia vált fontossá. A művészek is ebből az irányból keresték az új harmóniát. Pl. a kristályok rácsszerkezete inspirálta őket, ahogy Hinczet is Kristály – antikristály című, Vácon őrzött képén. A szürrealista módszer, az önkényesen kiválasztott motívumok irreális összeállítása, s a geometrikus rend helyett a felületen elszórt, játékosan odavetett formák különc, sokszor megfejthetetlen világa jelentkezett további művein. Az 1929-es Kompozíció (hálóval)27 előterét geometrikus formák és növényi elemek töltik ki a művész által amőbaizmusnak nevezett stílus jegyében. A festő ezen különös összhangot keresett, sajátos képi ritmusban vitte egymás fölé a biomotívumok és négyzet, línea, papírhenger szokatlan találkozásából összeálló titokzatos kompozíciót. A felső térben földi törvények nélkül képlékenyen formált biomorf alakzatok hatják át egymást, ahogy egy meditációs térben gomolyogva bukkannak fel az automatikus rajzolatok. (Letisztultabb, önálló biomorf absztrakt kompozíció is található a restaurálásra váró hagyatéki anyagban.)
Az ellentétek harcát látjuk egy másik 1929-es Csendéleten.28 Már csak virtuális asztal fölött lebegnek a kozmikus mozgásformák, alig kivehető tárgyi utalások között. Rossz álmok víziója sejlik fel az árnyakban. Ha a szürrealista spanyol festő, Joan Miró éhezésből, nélkülözésből fakadt hallucinációit festette le, mint maga vallotta, képei kiindulópontjául, úgy valami hasonlót tételezhetünk az ugyancsak nehéz anyagi körülmények között élő magyar esetében is. Hincz legjava alkotásai Miró, Arp, Klee művészetével rokoníthatók, de a lebegő elemek nem vidámak, sötét formációk úsznak az univerzum világos terében.
Festőnk hamar eltávolodni látszott az organikus formáktól. Egy 1930-as Kompozíción29 (architektonikus elemekkel) már konkrétabbak a motívumok. Sötét és világos, biomorf és építészeti formákból válogatott kollázsszerű mű született. (Hincz magát a kollázs korai mesterei közé sorolta, de sajnos csak későbbről fennmaradt kollázsait ismerjük.) „Grafikai játékok – mondta élete alkonyán a mester –, amelyek a vonalak, vonalstruktúrák és foltok variációiból tevődnek össze és fejlődnek fel, természetesen társulnak a színvilág képzeteivel, formáival. Így mintegy átvezetésképpen jelenítenek meg egy olyan színes világot, amely a festészet és a puritán grafika között helyezkedik el. Később az optikai játékot a grafikáról átvittem a festészetem területére is, s ezzel rendkívül sok formai gazdagságot és gondolati ötletet kaptam.”30
A legmodernebb műveket akkor a Tamás Galéria mutatta be. 1929 májusában Hincz Gyula nem véletlenül szerepelt együtt a Sturm körében korábban szintén kiállító Mattis Teutsch Jánossal (Mészáros László szobrai között). Kassák a tíz évvel korábban általa a Sturmba közvetített brassói művészt mint külföldi minták követésébe merevedettet már elutasította, míg a fiatal, másik erdélyi szász származék, Hincz Gyula bátor és tudatos kereséseiben látta a jövőt.31 De egy korábbi feltételezéssel ellentétben az itt szereplő egy olaj-, három tempera- és három tusfestmény nem adhatta ki a Berlinben szerepelt képek összességét. Azok feltehetően nem kerültek akkor még haza. A budapesti sajtóban megjelent kritikák jellemzően mutatják, hogy képeinek itt sem jött el az ideje. Még ha különös tehetségét elismerték is, azt vélték, hogy „felbontott formák ürügyével, a természet és élet összevissza szabdalt és dobált motívumait rakja össze.”32 Jellemző, hogy Lyka Károly is tipikus konzervatív értetlenséggel marasztalta el képeit: „síkfestmények benyomását keltik, amelyek bátran szerepelhetnének intarzia-, textil, vagy fayenc-kartonok gyanánt.”33
Nem ismerték fel, hogy a csendélet műfaj továbbvitele a Hincz által próbált sajátos szürrealizmus felé páratlan jelenség volt a magyar művészetben. A hazai kritikusok által az École de Paris hatása alá sorolt KUT-as festők képei mellett Hincz kísérletei újszerűbbek, merészebbek voltak barátaiénál: Barcsaynál, Gadányinál, Désinél stb. Közelebb álltak a Kassák köréhez tartozó új progresszív művészek elvontabb formakereséseihez. Trauner, Kepes, Korniss és társai főiskolai kiutasításuk után el is mentek Párizsba. Majd már újra itthon konstruktív-szürrealista kísérleteik a hazai motívumokból másképpen sarjadtak ki. Hincz újra vágyott Párizsba, de konkrét lehetőség híján itthon maradt, 1928-ban ugyanis hiába pályázott párizsi ösztöndíjra.
A magányos művésznek joggal szemére vetik pályája ellentmondásos kanyarjait, következetlenségét, de anyagi lehetőségeket is kellett keresnie, s az ösztöndíjak máshová vitték: Róma, Balaton, Erdély felé. Mindenhol másképpen alkotott, az absztrakcióhoz csak az 1960 körül enyhülő kultúrpolitikai légkörben közeledett újra. Ismét születtek csendéletek, elvont kompozíciók, melyek akkor relatív modernségükkel meghozták számára a sikert.
Az utóbbi évtized aukcióin felbukkant korai munkák a maguk korában valóban újszerű kísérletek voltak. Az avantgárdhoz koronként más szempontok miatt társuló negatív megítélés sokáig késleltette előkerülésüket, művészettörténeti felfedezésüket. Tény, hogy csak a rendszerváltás után, a nemzetközi rangra törekvő aukciósházaknál kaphattak méltó elismerést. Az árveréseken sikerre vitt művekkel esélyes Hincz Gyula célkitűzésének elérése: az izmusok nyomán olyan szintézist kell teremteni, ami nemcsak itthon egyedülálló, hanem egyszer egyetemesen is elismerésre méltó lesz.
(1) Beszélgetés Hincz Gyulával. Magnóra rögzítette Bajkay Éva, 1984. 06. 8. és 15. MNG Adattár 22150/1984
(2) A magyar grafika külföldön. Németország 1919–1933. Kat. Szerk. Bajkay Éva. Békéscsaba–Budapest, 1989.
(3) Fekete figura, 1929, kréta, papír, 110 x 68,5 cm, j. j. l.: Hincz 29; Csendélet, 1928, tus, papír, 73 x 60,3 cm, j. j. k.: Hincz 928, Virág Judit Galéria, 2010. 49. aukció 46., 44.; Nőalak zöld háttér előtt, 1928 k., tempera, papír, 90 x 68,5 cm, j. n., Virág Judit Galéria, 2001. 7. aukció 82. (Itt került árverezésre Hincz Gyula tíz későbbi műve századunk első évtizedében.)
(4) Lásd Passuth Krisztina tanulmányát. L’avant-garde hongroise à la Galerie der Sturm (1913–1932) Kat. Párizs, 2018, Galerie Le Minotaure – Alain Le Gaillard
(5) Zsákovics Ferenc: Európa művészeti központjaiban. Budapest–Párizs– Berlin–Róma, 1922–1930. Hincz Gyula visszaemlékezései pályájának első évtizedére. Artmagazin, 2004/2. 54–56. o.
(6) Zsákovics Ferenc: Rados Ernő. Egy elfeledett műkereskedő a 20. század első feléből. In: „Bátran megnyitni a művészettörténet kapuit” Tanulmánykötet Bajkay Éva 75. születésnapjára. Szerk. Földi Eszter, Hessky Orsolya. Budapest, 2018, MNG. 206–225. o.
(7) Lásd Kopócsy Anna tanulmányát. Kat. Merítés a KUT-ból IX. Hincz Gyula (1904–1986) festőművész emlékkiállítása. Budapest, 2005, Haas Galéria.
(8) Bajkay Éva: A berlini Sturm vonzásában. In: Mattis Teutsch és a Der Blaue Reiter. Szerk. Bajkay Éva, Jurecsko László, Kishonthy Zsolt, Tímár Árpád. Kat. Budapest/Miskolc, 2001, MissionArt Galéria. 83–96. o.
(9) Gergely Mariann: Melankolikus utazás. Kádár Béla 1877–1956. Budapest, 2002, Mű-terem Galéria. 41. o.
(10) Mezei Árpád: Herwarth Walden portréja. Gépirat MTA MI Adattár MKCs-C-1-96/4. Közölve: Molnos Péter: Scheiber, festészet a jazz ritmusában. Budapest, 2014. 107. o.
(11) A KUT-taggá lett Polgár Boriskának 1930. februárban nyílt kiállítása a Sturm Galériában, katalógusa nem található, meghívó az MNG Adattárában 3085/1930
(12) www.zikg.eu. Rainer Enders utolsó levele a szerzőhöz 2018. 01. 18. elveti az 1929. január/februári időpontot, mivel új sajtókutatásai szerint 1929 januárjában egy görög festőnő, Erasmie Bertza kiállítása volt a Sturmban. Hincz tárlata csak 1928. decemberben lehetett, Enders számozása szerint a 173. Sturm-kiállítás.
(13) Hincz Gyula: Visszaemlékezések Berlinre. Lásd Kat. 1. lábjegyzet 51–53.
(14) Nagyváros (Gyár), 1928, tus, papír, 100 x 71,5 cm, j. j. l.: Hincz 28. Kieselbach Galéria, 2016. 52. aukció 65. Kisebb, Gyár című tusvázlat volt az első ott elárverezett Hincz-mű, Kieselbach Galéria, 1998. 5. aukció 25.
(15) Hincz Gyula-portré (Mű és vallomás), az interjút készítette D. Fehér Zsuzsa, 1981. MNG Adattár 21633/1982
(16) Ezúton köszönöm Dudás Barbara (Tragór Ignác Múzeum, Vác) és Tokai Gábor (MNG) együttműködését a 2017-es kutatásban.
(17) „Moholy-Nagy szeretettel foglalkozott a dolgaimmal, és szerette volna, hogy nála alkalmazást nyerjek. Láttam nála a plexiből és alumíniumból készült konstrukcióit. Sajnos visszahívták Berlinből Dessauba, és én már nem tudtam vele többet találkozni.” Lásd Fejér Ernő: Álmok és realitások. Beszélgetés Hincz Gyulával. 1979. Művészet, XX. 1979. 3. 9. o.
(18) Hincz Jenőnél megőrzött archív fotók nagybátyja műveiről további 1927–29-re datálható egy tucatnyi képről tanúskodnak, köztük 1928-ból Sakktáblás csendélete, Vázás csendélete, két absztrakt biomorf kompozíció és 1929-ből a botrányt kavart Algolagia. Ezen művek sorsa még mindig ismeretlen, kivéve, hogy a legutóbbi Földes bankigazgató tulajdonából a bombázáskor biztosan elpusztult.
(19) Absztrakt csendélet (Csendélet), 1928, tempera, papír, 96 x 96 cm, j. j. f.: Hincz 28. Árverezve: Kieselbach Galéria, 2008. 39. aukció 111.; Virág Judit Galéria, 2017. 56. aukció 168.
(20) Fej (Tánc), 1928, pasztell, tempera, papír, farost, 102 x 98 cm, j. k. l: Hincz. Virág Judit Galéria, 27. aukció (2007. tél) 156. tétel
(21) Gordon Zsuzsa és Váradi István szekszárdi gyűjteményéből árverezve Csendélet, 1928, gouache, papír, 37 x 32 cm, j. j. f.: Hincz 28. Virág Judit Galéria, 2015. 50. aukció 40.
(22) Art deco csendélet fekete vázával, 1928, tus, papír, 100 x 115 cm, j. j. l.: Hincz 28. Kieselbach Galéria 2015. 51. aukció 78.
(23) Csendélet (növénymotívumokkal), 1928, tus, papír, 73 x 60,3 cm, j. j. k.: Hincz 928. Virág Judit Galéria, 2010. 49. aukció 71.
(24) Csendélet (középen vázával), 1930 k., tempera, farost, 70,5 x 100,5 cm, j. j. l.: Hincz. Virág Judit Galéria, 55. aukció 92. tétel
(25) Csendélet viadukttal, 1928, tempera, fa, 55 x 69,5 cm, j. j. l.: Hincz 928. Virág Judit Galéria, 2015. 50. aukció 73.
(26) Hincz Gyula tanulmánya, Dési Huber István megjegyzéseivel. Közli: Tímár Árpád. Ars Hungarica, 1985. 2. 233–235. o.
(27) Kompozíció (hálóval), 1929, gouache, papír, 87 x 97 cm, j. j. l.: Hincz Gy 29. Kieselbach Galéria, 2015. 50. aukció 180.
(28) Csendélet (kozmikus vízió), 1929, vegyes technika, papír, 52 x 66 cm, j. j. l.: Hincz Gy. 929. Szerepelt Hincz további itt elemzett hat képével a Berlin Budapest kiállításon. Virág Judit Galéria, Budapest, 2016. 268.
(29) Kompozíció (architektonikus elemekkel), 1930, vegyes technika, papír, 98 x 103 cm, j. j. l: Hincz Gy. 930. Kieselbach Galéria 2008. 38. aukció 54.
(30) Hincz Gyula-portré. (Mű és vallomás.) Interjút készítette D. Fehér Zsuzsa, 1981. Kézirat MNG Adattár 21633/1982. Újraközlés: Hincz Gyula. Katalógus. Szerk. Zsákovics Ferenc. Budapest, 2009, 20’21 GALÉRIA. 12. o.
(31) Kassák Lajos: Két fiatal festő. Nyugat, 1928. 5. 397. o.
(32) Lásd a Tamás Galéria mappájában az 1929. májusi kiállítási recenziókat. MNG Adattár 7038/1954 33 Lyka Károly: Kiállítások. Magyar Művészet, 1930. 234. o.