Fairy Tales II. – A Visitors Program
Ha olvasóink estefelé látnak egy őrült tempóban gyalogló nőt lobogó hajjal, amint maga után vonszolja elegáns, külföldinek látszó, kicsit már kidöglött emberek néhány fős csoportját a kortárs galériákat rejtő utcákon vagy jobb éttermek felé, akkor biztosak lehetnek benne, hogy Bagyó Annával találkoztak. Ő az ugyanis, aki már-már megszállottan igyekszik tenni az ellen, ami miatt mások különböző fórumokon eddig csak siránkoztak, vagyis hogy Magyarország nincs fenn a kortárs művészet világtérképén. Ő találta ki azt a programot, amely talán segít felszámolni viszonylagos elszigeteltségünket. A Visitors Programként elhíresült projektről Winkler Nóra kérdezi.
Mi hívta életre a Visitors Programot?
A program elindításának ötlete tulajdonképpen személyes frusztrációból fakad. Több mint két évtizede járom a nemzetközi művészeti és műkereskedelmi fórumokat, főleg vásárokat. Folyamatosan ott vagyok a „világ tetején”, a művészvilág krémjében lavírozom, de hiányzik a háttér, az a művészeti színtér, amivel nyugati kollégáimhoz hasonlóan reprezentálhatnék. Teljesen ismeretlenül, közeg nélkül olyan, mintha marslakó lennék abban a jól szervezett, professzionális világban. Az alulreprezentáltságot, a frusztrációt szerettem volna oldani és a büszkeséget erősíteni. Az elképzelés – meghívni a nemzetközi vásárok igazgatóit Magyarországra – már régóta érlelődött bennem, de a Visitors Program (VP) tervezete csak 2006 környékén született meg.
Mi a program lényege?
A magyar kortárs művészet többek között a szakszerű promóció és persze más összetevők hiányának következtében alulreprezentált, nemzetközileg szinte ismeretlen. Az ismeretlenségből fakadóan a kurátorok nem választják be művészeinket a jelentős nemzetközi fórumokra, kereskedelmi galériáink pedig, mivel nincs kint nevük és a szakmai kapcsolatoknak is szűkében vannak, megbuknak a művészeti vásárok bizottságai előtt, így kívül rekednek a rendezvényeken. A cica forog a farka körül – művészeink nem kerülnek be jelentős nemzetközi művészeti fórumokra, viszont lehetőségünk sem adódik megmutatkozásra. Így a Visitors Program lényege a fontos nemzetközi vásárok igazgatóinak/kurátorainak meghívása, hogy megismerhessék a hazai művészeti élet fontosabb szereplőit. És ezzel természetesen a szakmai és személyes kapcsolatok kiépítése.
Ki finanszírozza mindezt?
Az eredeti terv szerint a VP felmerülő költségeit a közvetlen érintettek, elsősorban a hazai galériák, illetve a gyűjtők fedezték volna. Tárgyalások is folytak, sőt konkrét ígéreteket is kaptunk. De ma már pontosan látom, hogy ekkora összeget soha nem lettünk volna képesek összegyűjteni, és nemcsak az összeg nagysága miatt, hanem mert az örökös érdekegyeztetések felőrölték volna az energiát és a kedvemet. Utópisztikus volt az elképzelés…
De szerencsére lett megoldás.
2007. november környékén Boros Géza, az OKM Művészeti Főosztályának főosztályvezető-helyettese egy beszélgetés során pillanatok alatt felismerte a projekt jelentőségét és időszerűségét. Közreműködésével a Reneszánsz Év keretében hatmillió forintot ítélt meg az OKM a Visitors Program támogatására. A Műcsarnok pedig mint háttérintézmény felvállalta a bonyolítást. Ott is szerencsém volt, mert Petrányi Zsolt igazgató az első pillanattól támogatta a projektet. Azon kevesek közé tartozott, aki felismerte a nonprofit szféra és a kereskedelmi galériák szoros együttműködésének szükségességét, az egymásrautaltságot, a szimbiózist. Mivel a stratégia már korábban megszületett, az összes feltétel a helyén volt, és kezdődhetett a vendégek meghívása, fogadása.
Ki választja ki a meghívottakat és ők hogyan válogatnak a magyar galériák közül?
A vendégek névsorát én jelölöm meg, de egyáltalán nem bonyolult a feladatom. Egyszerűen kiválasztom a vezető vásárokat – amelyeket mindenki ismer –, melléjük a szorosan felsorakozó kisebb, de jelentős szatelit vásárokat, majd megkeresem a rendezvények vezetőit. Az OKM felé már konkrét tervezettel pályáztunk, amiben a vásárokat, sőt a meghívandó vendégeket is pontosan megneveztem.
A vendégek részére pedig összeállítok egy programjavaslatot, amelyben elsősorban a kereskedelmi galériák szerepelnek, hozzávetőlegesen 27 – a két fő kortárs művészeti intézet, a LUMU és a Műcsarnok, esetleg az Ernst Múzeum, továbbá magángyűjtemények. Találkozásokat, ebédeket, vacsorákat szervezek a helyi művészeti szakemberekkel, műgyűjtőkkel. A vendégek a galériák honlapjának ismeretében „előtájékozódnak” és meghatározzák, melyiket szeretnék közelebbről megismerni. Természetesen ők maguk is tesznek javaslatot esetleges korábbi ismereteik, tapasztalataik alapján.
Honnan van kapcsolatod a nagy vásárok vezetőihez?
Több mint húsz éve járom a vásárokat, 2000 óta már mint VIP vendég aktívan részt vállalok a rendezvények VIP Programjában, jelen vagyok a fogadásokon, partikon, de a szűkebb közegek, mint a magángyűjtemények is megnyílnak már előttem. Folyamatosan keresem a kapcsolatteremtés, az ismerkedés, barátkozás lehetőségét ebben a különben barátkozásra nyitott, emberi kapcsolatokra érzékeny művészeti szférában. Ez csak fizikai értelemben fárasztó, különben nem munka, hanem életforma. Szeretek ott lenni, ahol a dolgok történnek. Az ember olyan, mint az állat, szeret a saját fajtája között lenni, mert ott elfogadják, befogadják. „Mindenhol” jelen vagyok, ismernek és érdeklődnek irántam és persze a művészeti közeg iránt, ahonnan jövök. A vásárok igazgatói, hiába vannak már magas pozícióban, egyszerű, közvetlen és jelentős részben érdeklődő és kedves emberek.
Min múlik, hogy hajlandóak betenni a naptárjukba egy budapesti látogatást, ha a fél világ sorban áll a kegyeikért?
Budapest mint gyönyörű város óriási vonzóerő. Sokan hallomásból már ismernek minket, esetleg már jártak itt, talán még családi kötődések is fűzik őket az országhoz. Tőkeerős, például közel- vagy távol-keleti versenytársainkkal szemben az érzelmi összetevőkre, a szimpátiára számíthatunk. Ugyan napjaink művészete csak haloványan ismert, a művészettörténetben ott vagyunk. Ebből is következően a nemzetközi kollégák, ha már bekerült valahogy a látómezejükbe, kíváncsisággal tekintenek a magyar kortárs művészeti jelenségekre. Persze személyes kapcsolataim, a barátságok is mérvadóak, de szerintem az említett tényezők együttesen fejtik ki a hatásukat.
Amikor már itt vannak, hogyan reagálnak?
Vendége válogatja, milyen benyomással távoznak kortárs művészetünk és annak infrastruktúráját illetően, de azt szinte mindenki esetében ki merem jelenteni, hogy kifejezetten jól érzik magukat. Közvetlen a hangulat, belőlünk hiányzik a nyugati világban megszokott professzionális távolságtartás. Mindkét részről van kíváncsiság, érdeklődés. Mivel kevés információval rendelkeznek, általában ránk csodálkoznak. Említésre méltó, hogy a hazai galériák alig néhány hónap alatt teljesen ráhangolódtak a VP elképzeléseire, a nemzetközi elvárásokra. Gyökeres szemléletbeli változások történtek a galériák programjának, infrastruktúrájának és a művészek karrierjének építését illetően is. Szinte mindenki felismerte a nemzetközi jelenlét, a megmérettetés fontosságát, előnyét. Tavaly októberben érkezett első vendégünk, Daniel Hug az Art Cologne-tól elcsodálkozna a hazai művészeti színtér változásai láttán.
Ha teljesül az álom, és egy galéria meghívást kap az általuk vezetett vásárokra, hogyan tudja megoldani az egyik alapproblémát, azaz kifizetni a jelenlétet?
Szerencsés esetben maga a vásár és azok szponzorai is támogatnak egyes projekteket. Fiatal galériáktól vagy karrierjük kezdetén levő művészeket képviselő kiállítóktól kedvezményes standbérleti díjat kérnek. Ennek ellenére állami, vagyis NKA-támogatás nélkül a magyar galériák nem tudnának önerejükből rendszeresen jelen lenni ezeken a rendkívül költséges műkereskedelmi fórumokon. Idén is már szinte minden galéria kapott NKA-támogatást, és a térségbeli országokhoz hasonlóan tervben van egy pályázati rendszer kidolgozása kifejezetten a nemzetközi vásárokon való részvétel támogatására. A kultúra ezen területén, a kortárs művészet „exportálását” illetően nagyon szoros Public & Private együttműködés szükséges. A két szektor összefonódása alig néhány hónap leforgása alatt is már jelentős eredményeket tudhat magáénak, és a jövőbeli perspektívák szinte végtelen lehetőségeket kínálnak.
Saját élményed alapján a vásárvezetők olyan kultúrdiplomaták, akiknek a fejében ezer ország ezer művésze, kiállítása, kurátora, galériája ott van? Hány évig lehet ezt a tempót bírni, ennyi információt feldolgozni, rendszerben tartani?
Igen, nagyon érdekes és nyitott emberek, nemcsak hogy végtelen mennyiségű információt képesek elraktározni, rendszerezni, alkalmazni, de a művészet felé is értők és érzékenyek. Folyamatosan utaznak, a vásárokon kívül más művészeti fórumokra is, tájékozódnak, szelektálnak, sokféle kollégával beszélgetnek. Részemről csodálat övezi ezt a végtelen intenzitást, lelkesedést és elkötelezettséget, ahogyan ők élnek és teljesítenek. Hiszen a vásárok között is hatalmas a verseny. Minden évben újra és újra bizonyítaniuk kell, innovatív programokkal folyamatosan pozicionálni a rendezvényeket, odacsábítani a világ legbefolyásosabb galériáit, gyűjtőit és művészeti szakembereit. Az elmúlt néhány évben gigantikussá fejlődött a kortárs műtárgy piac, számtalan új vásárral, a kortárs művészet pedig a társasági élet részévé, státusszimbólummá nőtte ki magát.
Mi az, ami már látszik 2010-ből?
Várhatóan 16-17 magyar galéria vesz majd részt a jelentős vásárokon. Ez megközelítőleg 28–32 alkalmat jelent, mert egyes galériák ambiciózusak, és több fórumon is tervezik a megjelenésüket. Jövőre, szinte robbanásszerűen, akár 50–70 magyar kortárs művész is kikerülhet a nemzetközi színtérre és becsatlakozhat a műkereskedelem vérkeringésébe, jelentős magán-, intézményi és vállalati gyűjteményekbe választhatják be munkáikat és bemutatkozhatnak vezető művészeti rendezvények kiállításain. „Magyarország már felkerült a térképre” – kiáltotta utánam Jennifer Flay, a párizsi FIAC igazgatónője az Art Basel megnyitónapjának forgatagában.