Történelmen innen, történelmen túl
Állomások Pinczehelyi Sándor pályáján
Pinczehelyi Sándor (1946) munkásságából tavaly ősszel adott ízelítőt az érsekújvári Művészeti Galéria, mely az utóbbi évtizedben intenzívebben figyel a magyar művészetre. A Kassák városában működő intézmény, hűen a nagy ős ars poeticájához, arra törekszik, hogy a jelenben éljen, színvonalas kortárs művészeti kiállításokat rendezzen s fellazítsa a határokat a hazai és külföldi művészet között. Három évvel ezelőtt Pinczehelyi Sándor részt vett egy párbeszéd jellegű kiállításon – Július Kollerrel (1939), mely egyaránt rámutatott a művészek közös és egyéni vonásaira. Ezután merült fel az idei önálló kiállítás gondolata, amely Látogatás címen 2006. szeptember 7. – október 14. között meg is valósult. A kiállítás tényleg ízelítő volt, hisz érintette az előző korszakokat, a hangsúlyt a 70-es évekbeli főművek átértelmezésére és az utóbbi évek termésére helyezve. Párhuzamosan voltak jelen a visszatekintő-átértelmező és újat kereső tendenciák.
A kezdeteket a legendásnak számító Csillag, utcakő (1972) és a Sarló és kalapács (1973) fotói jelzik. A koncept racionális, tárgyilagos nyelvén szólalnak meg, magukban foglalva a kiindulópont és a dokumentum kettős státusát. Ők jelentik a nullpontot, ahonnan elindult az ötágú csillagok, sarlók, kalapácsok folyamatos expanziója más-más médiumokba és összefüggésekbe kerülve. A fűben utcakőből kirakott ötágú csillag egykor forradalmi eszméket hordozó szimbóluma számára idegen természeti környezetbe került, s kiszorult a történelemalakító folyamatokból. Militáns mivoltában megszelídült, tartalmilag kiürült, valahogy mégis fenyegetőnek tűnik – nem tudni, mikor válhat újra (nem csak ideológiai) fegyverré.
A Sarló és kalapács (1973) Pinczehelyi Sándor legismertebb, leggyakrabban reprodukált műve. Helyzetkép és annyiban „önarckép” is, hogy a művészt jeleníti meg, kezében munkaeszközökkel. A tárgyiasult hatalmi jelképek behatárolják arcát, kijelölik az egyéni és társadalmi lét kereteit. A művet hieratikus szigora, szuggesztív tartalma az ikonokkal rokonítja.
A 80-as években lezajló szemléletváltást a Kis csillag, Coca-Cola IV. (1988) képviseli. Az új festészet eklektikus hangja, jelképek halmozása, jelentések rétegeződése, fokozódó expresszivitás jut szóhoz benne. Az ötágú csillagot ellepő pop-art ikon logója egyszerre válik ambivalens ideológiai és vizuális-esztétikai értelmek hordozójává. A kép olvasható úgy is, mint a jelképek „harca”, melyben kaotikusan összemosódnak Kelet és Nyugat határai.
A 80–90-es évek fordulóján megnövekszik a narráció jelentősége, folytatódik a jelentések rétegeződése, gyakoribbá válnak az idézetek s a motívumok vándorlása különböző médiumokba. A szubjektív történelem jelképévé vált nemzeti színű sávok szignatúraként köszönnek vissza a művekről. Többek között az átalakított talált tágyakról is. Például a PFZ kampósbotról (1991), mely lehet akár segédeszköz is a rendszerváltást követő időkben. Vagy arról a provokatív emlékműtervről (Emlékműterv II., 1991), mely az ötágú csillagra helyezett Megfeszített jelképes alakjával indítja be az asszociációs láncolatokat. A megváltozott társadalmi helyzet rezonál a már régebben beindult átértékelésekben és átértelmezésekben. Más távlatokat ad nekik, az irónia már nem provokatív robbantóeszközként működik, hanem tanulságokat levonó kommentárként. A történelem evidenciáján át szűri meg az egymást követő emlékképeket. A példázat moralizáló hangja mellett az esztétikum is hangsúlyossá válik.
Egy 1992-es grafikai sorozatban Pinczehelyi Sándor kollázsszerűen rétegezi az 50-es évekből való újságfotókat saját művei idézeteivel, s közben el-eljátszik a faktúrával is, gesztikus finomságokat visz beléjük, különböző eljárásokat kapcsol össze (Kapálunk, 1992). Némi vanitas-utóízzel süt át rajtuk a nem is oly távoli régmúlt illuzórikus optimizmusa. A művész nemcsak a történelmet szemléli bizonyos távolságból, hanem saját munkásságát is. Újraértelmezi főműveit, melyek már túl vannak a megmérettetésen és a művészettörténet részévé váltak. A Már megint (Csillag, utcakő, Sarló és kalapács, 1973–2002) sorozatban minimális színbeli és gesztikus beavatkozásokkal teszi koncentráltabbá az eredeti művek jelentését. A korábban különféleképpen átírt motívumok akár a végtelenségig is értelmezhetőnek tűnnek, mindig az aktuális program szerint. És mégis: az emblematikus formákba sűrített mondanivaló szinte kikezdhetetlen. Valahányszor felbukkan, mindig megmarad benne valami az eredeti feszültségéből. Újabban a neokoncept tárgyilagossága ötvöződik benne a posztavantgárd festőiségével. A színrétegek és árnyalati különbségek metaforikus jelentésekkel telítődnek, hasonlóan a felületen lerakódó kultúrrétegekhez vagy a képekhez tapadó értelmezésekhez. Az eredeti motívum szuggesztivitását megtöbbszörözve viszik tovább a mítoszt.
Az ezredfordulót követő években Pinczehelyi Sándor folytatja az aktuális helyzetet kifejező új szimbolika keresését s a régi átértelmezését. Az újakat a valóságból meríti és helyezi megfelelő környezetbe, a régebbieket új összefüggésekben jeleníti meg. S közben ötletesen él a mesterség alapfogásaival – utalásszerűen alkalmazza a szín szimbolikáját, rend és káosz viszonylatait, sajátos humorral veti be tautologikus fogalmi játékait. Így lesznek a reklámgrafikai realizációkból is ismert Coca feliratú malacok emblematikus alakjaiból rusztikális kocák, melyek a véletlen szabályainak következtében elkeverednek a Coca-Cola logójával (Majdnem kilenc coca, 2003). Máskor pedig egy moralitás játékos, naivan szeretetre méltó hősei (Négy coca, 2003). Újra felbukkannak a halak különböző változatai, a trikolór színeiben, európai kékben és ezüstben, amint rózsaszín vizeken úsznak zavartan, irányvesztetten (Egy ezüst hal, 2003).
Jellegzetes alakjaik olykor csaknem dekoratívan hatnak – amikor hatalmas pöttyös háttérre kerülnek (Pöttyek, 2005), mégsem válnak öncélúvá – valahogy ott kísért a mögöttük levő tartalom, utalás az állandóan változó életre s a benne lejátszódó konfliktushelyzetekre. Az oldott festőiségű síkokon a halak egymással szembesülnek (Szemben, 2005), egy irányban haladnak (A kék felé, 2005), vagy egyikük a rajból kiválva, az ár ellen úszik (Fekete hal, 2005). A konceptuális múlt letisztult nyelvét idéző fotókon – különböző minimalista változatban tárgyrelikviaként – jelennek meg csendéletszerűen, időtlenül (Foszlánymaradvány I–III., 2005).
De felvillanak az egykori land artos és akciós természetbe való kivonulások emlékei is, világos és talányos megfogalmazásokban (Műveletek hallal, 2004–2005). A hal-motívum terítékre kerül a kirobannó festőiségű kisméretű vásznakon – ambivalens szakrális és termékenység szimbólumként, szőlővel párosítva. S az utalások nyomán haladva, elvezetnek a mediterránum életigenléséhez, az egyetemes kultúrák kezdeteihez.
Különös helyet foglalnak el Pinczehelyi Sándor művei között a 2003-ban készült festménysorozatok. A művész 90-es évek végén aktualizált jó pásztor őstípusához kapcsolódik bennük. Némi öniróniával átveszi szerepét, és mint Birkás, Malacos és Kakasos viseli gondját a közelében levő lényeknek. Túl a természetközeli „lírán”, a jelen ideiglenességén, valahogy továbbra is ott munkálkodik a múlt, a Sarló és kalapács távoli kisugárzása. Emlékeztet rá az emblematikus koncepció és a szuggesztív kifejezés. Mégis valami másról van szó. Mint ahogy megnőtt a távolság a múlt és jelen között, árnyaltabbá váltak a tapasztalatok, mélyebbekké a barázdák a művész arcán – a művek is más időbeli és érzelmi tartalmakat kaptak. Oldottabbá, festőibbé, vizsgálódóbbakká váltak. Patinás mesterdarabokká, melyekben nem elég értelmezni a tükörben látottakat, mivel az előképként szolgáló fotográfia néha leplezőbb, hitelesebb, festői beavatkozásokra ingerlőbb kiindulópont lehet, mint a kép, amit ki-ki magában őriz magáról.
Pinczehelyi Sándor (1946)
Művei megtalálhatók a magyarországi nagy múzeumok (Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Modern Magyar Képtár, Pécs, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár stb.), valamint többek között a Museum Moderner Kunst / Stiftung Ludwig, Wien, Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, Graz, Neue Galerie, Sammlung Ludwig, Aachen, Musée d’Art Contemporain, Lyon, Muzej Savremene Umjetnosti, Sarajevo, Muzeum Narodowe, Wroclaw, Muzeum Sztuki, Lódz, Muzeum umeni, Olomouc gyűjteményében. Képviselője a budapesti Vintage Galéria (Pőcze Attila). Ez év elejétől a MODEM művészeti igazgatója.