Ahol a pénz nem isten – Visszatekintés az ArtMarket Budapestre
Szakítva a művészeti vásárokon szokásos beléptidíjas rendszerrel, az ArtMarket Budapestet ingyen látogathatta bárki, aki szereti az idejét kortárs művek nézegetésével elütni. Vagy aki szereti a pénzét kortárs művészetre költeni.
Látszik, hogy minden átalakulóban van a magyar kortárs műkereskedelemben. Akármennyit lehet nevetni a Forrás Galéria Kínába juttatott anyagának nagy részén, vagy azon, hogy Kerényi Imre történelmi festményeket rendelt (ami persze inkább művészetpolitika, mint piaci mozgás), az azért nyilvánvaló, hogy a ki nem nevelt, hanem csak úgy növő közönségnek, aki művészettel általában csak a Képcsarnok, illetve Idea bolthálózat közvetítésével találkozott, inkább ezek tetszenek. És az biztos, hogy ők vannak többen.
Mi akkor a teendő? Beengedni a kortárs galériák elitista egyesületébe azokat, akik képesek ezt a fajta igényt kielégíteni, vagy zárjanak össze a tekintetüket magasabbra, a világ művészetének mai állására függesztő tagok, és próbálják elérni, illetve megőrizni, hogy az igazán értő vásárlók csak azokat a szereplőket vegyék komolyan, akiket az egyesület befogadott? És hogy nézzen ki egy kortárs művészeti vásár Budapesten 2011-ben? Legyen tényleg olyan, mint egy piac (amint azt a mostani név is sugallja), vagyis ahol árusok bérelnek területet, és igyekeznek minél több mutatós dolgot kipakolni a standjukon, vagy legyen inkább a nemzetközi élvonalbeli vásárokra hasonlító bemutató, előőrs, ami húzza magával a piacon egyébként megjelenő művek színvonalát is? És ha az első ne, akkor a második, az elegánsabb megoldást ki és miből fogja finanszírozni?
Érdekesen mosolyogtak a nagyon fontos vendégek, akiket már hetekkel korábban szétnyúztak az egyes kiállítók munkatársai, árulják már el, jönnek-e az Art Market Budapest VIP-VIP-VIP megnyitójára, mert akkor majd kártyát kell nekik csináltatni (a kvótán felüli VIP-kártya meg irtózatos összegbe fog kerülni!), amit nem, most még nem tudunk kiküldeni, majd fel lehet venni valahol, egy VIP-pultnál. Ez most nem a Budapest Art Fair, hanem az Art Market Budapest, Budapest Art Fair nem lesz idén, nem, nem tudjuk sajnos, hogy miért, és hogy lesz-e jövőre, most Art Market van. És a Millenárisra kell jönni, nem, most idén nem a Műcsarnokban lesz, a Millenárisnál is teljesen jól lehet parkolni. ́s ez színtiszta kortárs vásár, semmi régi kacat, halott művésztől is csak akkor lesz valami, ha fiatalon halt meg, és nem olyan rég. Azért persze nem jöhet mindenki, hiába él, a rendezők válogattak, az egyik legbefolyásosabb galériát például nem is vették be. És most védnökök is vannak, egy egész hosszú listányi, mert ez is baj volt, hogy a Budapest Art Fairnek sokáig nem volt védnöke.
A mosolygás végül is annak szólt, hogy a VIP-rendezvények, elegáns jótékonysági vacsorák, védnökök és 50-es listák korában teljesen szokatlan és üdítő megoldás született (és csak a használatba nem vett beengedő-rendszer árulkodott arról, nem ez lehetett az eredeti koncepció): az ment be, aki akart. És nemcsak a megnyitó estéjén, hanem végig, az egész vásár alatt. Magyarország a kortárs művészet szempontjából nem számít igazán befogadó közegnek, de így végre olyan embermennyiség mozgott a standok között, amilyen a már bevezetett külföldi vásárokon megszokott. Ez persze nemcsak az ingyenességnek volt köszönhető, hanem a profi előkészítő kampánynak is, meg annak, hogy a Millenáris Park már eleve a budai családok kedvelt szabadidős helyszíne.
Arról, hogy a látogatók milyen benyomásokkal távozhattak, megoszlanak a vélemények, de hát mikor nem. Az mindenesetre jól látszott, hogy mind a két tábor, a kipakolósok és a koncepciózus kiállítók is képviseltették magukat, volt egy sajátos ritmusa a nézelődésnek: kipakolós, kipakolós, kipakolós, majd végre egy egységes stand, úgy is mondhatnánk, hogy a jól felismerhető arculattal rendelkező galériák szigetekként dacoltak a műtárgy-áradattal. Aztán voltak más szempontból kiemelhető esetek is:
A Léna és Rosselli Galéria egyébként teljesen megfejthetetlen kiállításpolitikával rendelkezik, kitalálhatatlan, hogy milyen elv szerint válogatja össze a művészeit, de most egy Oleg Kulik-kiállítással szerepelt, amiért csak hálás lehetett a műértő közönség, aki meg csak úgy a gyerekével sétálgatott, annak is szembe kellett néznie olyan kérdésekkel, hogy mi történik azon a videón, amin egy meztelen ember áll négykézláb, pórázzal a nyakában más, felöltözött emberek között.
Az egyik legjobb üzenetet közvetítő ötlet az Inda és a Viltin Galéria közös standja volt. A szakmára egyébként jellemző mentalitással szembemenve, igyekeztek inkább a közös érdekeket nézni: mivel mindketten szeretnék népszerűsíteni és a gyűjtők számára még vonzóbbá tenni a papíralapú munkákat, közös kiállítást rendeztek ilyenekből.
Ha létezne jó hangulat-díj, azt az Amadeus Alapítvány standja kaphatná, a fiatal ösztöndíjasok munkáiból rendezett kiállításával, személyként pedig Tóth Árpád, a Neon Galéria tulajdonosa: őt gyűjtők és más galériások is imádják, mert nem mond rosszat sem a helyzetről, sem a többiekről. És tulajdonképpen az egész Art Market megérdemelné: a mai magyar kortárs művészet erődemonstrációjaként kifejezetten jól működött. Hogy mi zajlik a háttérben, mennyi eladás történt, ki kivel veszett össze, az abból a szempontból úgysem számít, hogy a VIP-vendégek hogy érzik majd magukat a következő évi megnyitón.