HÁTÚSZÁS KÖZBEN IS SZOKTAM FEJBEN FESTENI...
Interjú Zoltán Mária Flórával
Művészi megújulás és felszabadulás 77 évesen egy, az avignoni-pápai lakosztály kőpadlójának részletét mutató képeslap hatására. Újrakezdések, megtorpanások és kiteljesedés – 20. században indult 21. századi magyar női művészsors.
Mayer Marianna: Gyerekként mindig szerettem a rajzórákat, azonban amikor nem egy beállított csendéletet, egy portrét kellett rajzolni, festeni, hanem azt mondta a tanár, hogy most mindenki azt rajzol, fest, amit akar, akkor sokáig meredtem tanácstalanul az üres papírra. Beállt a „horror vacui”, megijesztett a rengeteg lehetőség; lehet, ezek az élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy ne alkotóként, hanem művészettörténészként legyek egy olyan világ közelében, amelyben az alkotói fantázia folyamatosan elkápráztat, szórakoztat szellemességével, és kiemel a hétköznapok praktikus gondolkodásának monotóniájából. Mindig csodáltam a művészeket; ahogy képesek kreatív energiáikat évtizedeken keresztül mindig új feladatokra, megoldásokra mozgósítani. Az alkotás egyfajta rítus, speciális napi rendszeres tevékenység számodra?
Zoltán Mária Flóra: Nem rítus. Az értelme a napjaimnak. De ezt csak visszanézve tudom. Két, három vagy négy órát festek naponta, csak erre összpontosítva. A festék fölrakása, mint gesztus, három fázisból áll: van eleje, közepe, vége. Csak előtte szabad gondolkodni, közben nem: akkor elrontom. (Nagyon örültem, mikor nemrégen egy Kurtág-interjúban azt olvastam, hogy „Nem szoktam gondolkodni munka közben”.) A folyamat a szerelemhez hasonlít: vágy és beteljesülés. Ezt Rózsa Gyulának mondtam 1970-ben, első kiállításomon, mikor a Passió című képem keletkezéséről kérdezett.
A festőnek korlátlan a szabadsága, ha tudatában van, ha nem. Ezzel szembesülni félelmetes, hiszen az, hogy hova teszem az ecsetet, vagy a festőkést, vagy akár az ujjaimat (mert kézzel is szoktam festeni) – azt a pontot a végtelen számú lehetőségből akkor, abban a másodpercben kell kiválasztanom. A mámoros érzés, ami a folyamatot kíséri, a kötéltáncos élet-halál fölötti lebegését könnyíti meg. Hogy átérjek a másik oldalra, hogy ne zuhanjak a mélybe. Ez a metafora a kép sikere vagy kudarca.
Az, hogy mikor jó a kép, mikor nem, az a másik halálos kockázat. Ezt egyedül én tudhatom, mert ha másra hagyatkozom, legjobb esetben jó epigon vagyok. A megcsinált képnek tehát egyedül én lehetek az első felelős bírája. És ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel tudom most már vállalni, hogy bizonyosan tudom és érzem, nos, ehhez egy élet kellett.
Egyébként hátúszás közben is szoktam fejben festeni, gyorsúszás közben nem tudok.
Apai ágon a család több generáción keresztül orvosokból állt egészen a 19. sz. közepétől. Apád briliáns tudós gégészprofesszor, akit csak azért nem neveztek ki a klinika élére, mert életbe léptek a zsidótörvények. Anyai felmenőid művelt nagypolgárai között felsőházi képviselő, bankigazgató, földbirtokos egyaránt volt, műkincsek, festmények tartoztak a fasori villák berendezéseihez. A család sosem volt vallásos, de szüleid házasságkötésükkor, 1935-ben felvették a református vallást, mert azt hitték, így könnyebb lesz az életük. Soha senkinek sem egyszerű az élete, de a te generációdnak, s benne neked külön is nagyon kemény, sorsfordító idők jutottak, pedig születésedkor a körülmények éppenhogy ideálisnak tűntek.
Bizony. Én az Andrássy útra, egy Opera melletti házba születtem. Életem első, felhőtlenül boldog négy évéből kettőre már nem emlékezhetem, de így is annyi útravalót kaptam, hogy még most is töltekezem belőle. Azért csak négy év, mert akkor meghalt a húgocskám, azután meg jöttek a háborús évek. Ebből eleinte csak azt érzékeltem, hogy ’44 nyarán három nap alatt kellett kiköltöznünk a lakásunkból. Idejöttünk a fasori villába, amit csillagos házzá nyilvánítottak, itt lakott az anyai nagyszüleim családja, akik ezt építtették. Édesapámat három híres egyetemre is hívták – Bázel, Stockholm, Los Angeles –, de ő nem akarta itt hagyni idős szüleit, a klinikát meg a betegeit, akik rajongva szerették. Elrejtőzni sem volt hajlandó, hogy ne hozzon veszélyt azokra, akik rejtegetnék. Egy októberi napon vitték el, soha többé nem láttuk, Mauthausenban halt meg. Hétéves voltam ekkor.
Mi úgy éltük túl, hogy amikor jött egy nyilas razzia, nagymamám testvére, Maaka tudott itt a fasori házban egy dísztornyot, ahová csak ő ismerte a feljárást, ott bújtunk el. Utána apám műtősnőjéhez, Ilonához mentünk a Horánszky utcába. Ekkor anyámat is elvitték, egyszer megszökött a sorból, másodszor meg az Ilona férje, aki leszerelt csendőr volt, kihozta a Mosonyi utcai csendőrlaktanyából, ma is őrzöm a szabaduló céduláját. Engem közben a karmeliták Maglódi úti kolostorába vittek, ahol a kedvesnővérek az életükkel játszottak: a hatvan zárdanövendéket hazaküldték, és a helyükre hatvan kis üldözött gyereket vettek oda. Soha nem tudtam megköszönni nekik az életemet, mert a háború után szétzavarták őket. Télen ért a felszabadulás, anyukám egy szánkón húzott haza Kőbányáról a szanaszét heverő holttestek között úgy, hogy testével igyekezett eltakarni előlem az úton-útfélen heverő hullák látványát. Idejöttünk, vissza a fasori házba, ahol ekkor már csak Maakát találtuk, mindenki más elmenekült, meghalt vagy elvitték. A házat bombatalálat érte, a kert végében még évekig egy nagy kráter volt, az ablakok kitörtek, a lakásban is hó volt meg egy lótetem. Próbáltunk rendet rakni, újságpapírral tömtük ki a betört ablakok réseit, reménykedtünk, de tavasszal megtudtuk, hogy apámat megölték. A klinikán is várták még két évig, csak azután nevezték ki a helyére Germán Tibort, Bajor Gizi férjét.
Mikor a háborúból kimászva itt maradtam a családom és az országom romjai között – mikor eszmélni kellett – féltem, és unatkoztam. Mire ez az egész?
Elszegényedve, örökre sérülten, de túléltünk egy rendszert, majd jött egy másik, amelyikbe osztályidegenként szintén nem passzoltam bele: „Zotyókám, nem adhatok neked kitűnőt, mert nem vagy munkásszármazású” – mondta Eszti néni, az általános iskolai osztályfőnököm.
A borzalmas ötvenes évek rákosista általános gimnáziumából elmenekültem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ami akkor egy sziget volt. Sok gyerek szeret rajzolni, csak én „úgy” maradtam. Boldogan, sikeresen festettem és rajzoltam, rajzversenyeket nyertem. Az egyetemre – akkor főiskolára – nem vettek föl. Máig sem tudom, hogy miért, talán a származásom nem volt megfelelő. 1956-ot írtunk. A prágai Képzőművészeti Akadémiára hatalmas gaudiummal vettek föl, ösztöndíjat, kollégiumot biztosítottak két éven keresztül. A prágai évek után Domanovszky fölvett harmadévesnek, és így végeztem évvesztés nélkül 1962-ben itthon. Prágából hazahoztam hat nagyon jól sikerült képemet. Egy szép napon kiderült, hogy ezeket itt a főiskolán ellopták, kellett az alapanyag, amire ráfesthettek. Ez annyira megviselt, hogy egy év halasztást kértem.
A diplomaév után férjhez mentem kollégámhoz, Novák András festőművészhez, és ahelyett hogy a művészkarrieremet építgettem volna, ahogy azt kitűnő évfolyamtársaim, Klimó, Maurer, Nádler, Birkás, Bak, Kemény tették, családot alapítottunk.
Ekkortájt festett képeim természetelvűek, nem tudtam arról, ami Nyugat-Európában történt, pláne a tengerentúlon, nem hallottam az absztrakt expresszionizmusról sem. Bálint Endrét, Lossonczy Tamást ismertem, voltam Ország Lilinél, nagy tisztelettel jártam Mancikához1. A főiskolás évek alatt tolmácskodtam, mert tudtam csehül meg angolul, nyáron szállodában mosogattam, nevelőnek mentem a Münnich Ferenc gyermekotthonba, Bandi konzervgyárba járt dolgozni. A szakmánkba vágó munkát a plakátjavítás jelentette meg üzemi plakátok festése: Függő teher alá ne állj!, Dohányozni tilos!… meg ilyesmik. Nagyon szegényen éltünk, az ún. „hetizsűrire” festettünk. Édesanyámnak volt egyedül rendszeres jövedelme, és jöttek a gyerekek, 1964-ben Andris, 1965-ben Zsófi.
1966-ban mehettünk először a kecskeméti művésztelepre – az maga volt a boldogság! Újra kezdtem dolgozni, itt festettem az első kiállításom anyagát. Itt lépett be a művészi életembe Frank János 1969–70-ben, ő volt az, aki minden akadályt leküzdve létrehozta első kiállításomat a Fényes Adolf Teremben. Ezt írta:
„Első kiállítása ez a fiatal művésznek, (…) bemutatkozó tárlatnál azonban ritka dolog az ilyen önállóság, szuverenitás, mint a ZMF-é. Nem kötődik mesterekhez, iskolákhoz, saját festői világot teremtett magának.”
Nagyon nagy siker volt, és én azt hittem, hogy eztán ez mindig így lesz, több képemet is eladtam, külön költözhettünk az egymásba nyíló kétszobás lakásból. Addigra lassan véget ért a házasságunk, egyedül maradtam a gyerekekkel, szó szerint egy fillér jövedelem nélkül. Rettenetes nehezen éltünk.
Hogy kimentsem magunkat a szegénységből, a szocializmusból és mindabból, amit át kellett élnünk – és még ezután kell majd –, 1973-ban férjhez mentem egy svéd férfihoz, és kiköltöztem a gyerekekkel. Kiállításom is volt Stockholmban, ahol ugyancsak nagyon nagy sikert arattam a képeimmel. De látva a sikert, kapzsiságból, mohóságból a tudtom nélkül olyan árakat szabtak, mintha Picassók lettek volna, így senki sem vett. De így legalább megmaradtak a kezdeti, fontos munkáim. Nagy csalódás volt az a fél év, szinte hazaszöktünk, anyagilag, lelkileg kizsákmányolva, nagyon megviselt, tíz évig nem tudtam festeni utána, létezni is nehezen.
1984-ben tértem vissza az életbe. 1997-ben pedig, édesanyám halála után sikerült visszaköltöznöm ebbe a lakásba, itt van a műtermem, a hazatérés a gyökereimhez megnyugvást és biztonságérzetet adott. A margitszigeti Thermál Szállóban jelentkeztem újra kiállítással, de a szakma addigra elfelejtett, csak az első próbálkozásom volt sok év után, jeladás, hogy létezem, dolgozom.
Megpróbáltam eszköztelenebbül festeni, viszonylag nagy méretekben azonos témákat, motívumokat dolgoztam fel többször is. Például Geertgen tot Sint Jans Keresztelő Szent János a pusztában című képe 1990-től kezdve évtizedeken át inspirált. Passauban rendezhettem ebből egy szép kiállítást, amit a Svédországban élő fiam tett lehetővé. A 15. századi, valószínűleg árva gyerekként a szerzetesekhez került holland festő, akinek még neve sincs, úgy hívják: „A kis Gert, aki a Johannitáknál lakott”, személyes sorsa is hatással volt rám, a saját háború alatti életem miatt is.
1993-ban megjelent első albumomban a lányom, Zsófi írta az alábbiakat: „ZMF Budapesten született gazdag és művelt nagypolgári családban. Hogy festő lett, amolyan Buddenbrook-választás. De női, és tragikusan kelet-európai Buddenbrook. A háború után következő abszurd tragikomédia nyomasztó forgatagában tehát eléggé magányos és különleges szereplő: az elveszni látszó európai polgári műveltség által formált tudattal – amihez a kifinomultság és védettség érzete is hozzátartozott, de amelynek éppen e védettség-érzete szenvedett halálos sebet és rendült meg visszavonhatatlanul – szemlélte és dolgozta fel a körülötte szinte felfoghatatlanul megváltozott világot. (...) És semmi sem lehet fogékonyabb a posztmodernre, mint ez a megtépázott, megrendített, saját magával szembefordult, a világot és a saját ellentmondásosságát skizofrén módon tisztán látó tudat.”
„Ekkor válik a cirkusz, a clown, a ló, s mindezzel a játékosság mélyén húzódó, azt ellenpontozó és elválaszthatatlanul kísérő szomorúság központi motívummá.” „Az objektek drapériából, törékeny, millió szálból álló dróthálóból, gyöngyből, poliészterből (...) ebbe a közegbe emelve újra csak paradox jelentést nyernek: a gondos, klasszikus szépségű megformálás ilyen anyagok esetében ironikus kérdéssé formálja a szakmai tökély kívánalmát, s ezzel megint a hiábavalóság mindennek mélyén húzódó szomorúságát sugallja.”
Avignonban vettem egy képeslapot még a ’80- as években a pápai palota hálószobájának kőpadlójáról. Elraktam, és amikor sok évvel később, 2013-ban a kezembe került, beindította a fantáziámat. Úgy éreztem, életem végéig tudnék csakis ezzel foglalkozni. Elkezdtem ezeket a kőlap-variációkat csinálni, és eltűntek a korábbi görcsök, bizonytalanságok. Nem csupán színek és formák egymáshoz való viszonya, hanem az emberi érzelmek kifejezése is érdekel. Úgy áll össze egy-egy kompozíció, hogy szinte nem is gondolkodom, amikor a festőkést belemerítem vagy az olajkrétát kiválasztom és az üveglapról felemelve a képig viszem. A kitalálás és a megvalósítás között belső szabadság tölt el, a tevékenység maga, mint a levegővétel felszabadít. A műteremben csend van. Hallom a Máté-passiót: „Welt, geh aus, lass Jesum ein”.
Nagyon örülök, ha Rothkót említik velem kapcsolatban. Soha nem voltam ilyen boldog, de az ő boldogtalanságát is sajátomnak érzem. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek a génjeimért, hogy még egészséges vagyok. Megpróbálom ezt minél tovább megőrizni, ezért járok rendszeresen úszni. Jövőre leszek nyolcvanéves.