Plakáthistória

könyvkritika

Bakos Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályának főmuzeológusa komoly plakáttörténeti albummal örvendeztette meg az alkalmazott grafika és az elmúlt évszázad reklámtörténete iránt fogékony olvasókat. Bakos Katalin fiatal művészettörténészként fedezte fel a plakátművészet különös világát, mikor 1986-ban részt vett a Műcsarnok 100+1 éves a magyar plakát címet viselő kiállításának megrendezésében. Ez a tárlat a műfaj feldolgozásában azóta is mérföldkőnek számít, de a ’86 óta eltelt bő két évtized rengeteg új eredménnyel és adattal gazdagított az akkoriban még meglehetősen gyerekcipőben járó hazai plakátkutatást.

 

Bakos Katalin: 10×10 év az utcán. A magyar plakátművészet története. Budapest, Corvina, 2007, 204 oldal, 9990 Ft

A falragaszok alantas műfaját ugyanis a csak csúcsművekkel foglalkozó modern esztétika és a haladó hagyományokra összpontosító marxista művészettörténet közös erővel hanyagolta el évtizedeken keresztül. Hiába hoztak a két világháború között működő reklámgrafikusok azóta is csodált, páratlan plakáttermést. (Elég, ha a vizuális téren legerősebb cégek termékeit említjük, a Modiano-cigarettát és a Palma-gumit!) A korszak kapitalista kalmárszellemével átitatott reklámgrafikák ugyanúgy politikai karanténban senyvedtek, mint a századfordulós aranykor historizáló-szecessziós dokumentumai. Egyedül a klasszikus avantgárd kommunista propagandaanyagai örvendtek szélesebb ismertségnek, Bíró Mihály kalapácsos emberétől Uitz Béla menetelő vörös katonáiig. A rendszerváltás és az egész világon érzékelhető művészettörténeti paradigmaváltás (ami a modernista remekművek helyett a vizualitás teljes történetét helyzete a középpontba) egyik nagy nyertese a plakát volt. Bakos Katalin is sorra rendezte a jelentős kiállításokat, például a rendszerváltás politikai plakátjairól (1990), a fordulat éveinek terméséről (1998), Gábor Pál és Káldor László munkásságáról (2001), a századforduló plakátumairól (2001–2002) és Konecsni György kulcsfontosságú életművéről (2005–2006). A sok „előtanulmány” után eljött a rendszerező összefoglalás ideje.

Az új kötet évtizedekre lebontva tárgyalja a magyar plakát változását 1890-tól 1990-ig. A művészet- és reklámtörténeti áttekintést nyújtó, gazdagon illusztrált fejezeteket bőséges bibliográfia és egy-egy kiemelt plakát részletes elemzése követi. „Minden tárgyalt évtized – írja Bakos a bevezetőben – hoz valami fontos új sajátságot a plakátművészetben. Nem az 1890-es éven, hanem az 1890-es éveken van a hangsúly, kétségtelenül ez az a történeti szakasz, amikor egyre gyorsuló ütemben önállósodott a plakátművészet, s a vizuális művészetek rendszerén belül az iparművészet szférájába illeszkedett be. Az 1900-as évek folyamán alakul ki a szecessziós festészet és díszítőművészet, valamint a populáris műfajok keveredésével a plakátra jellemző nyelvezet, amely máig meghatározó. Az 1910-es években a reklám- és politikai feladatoknak, a nagyvárosi élet dinamikus kibontakozásának megfelelően ez a vizuális kultúra különböző rétegeiből táplálkozó, a nézőt közvetlenül megszólító előadásmód tovább differenciálódott. Az 1920-as években a plakát közeledett a designhoz, a kor fő művészeti mozgása a dekoratív stilizálástól a szerkesztés racionalitása felé tartott.

Az 1930-as évek magyar plakátművészetét ideológia és művészet, a »nemzeti és modern«, bonyolult problematikája határozta meg. Az 1940-es években az országot háborúba vivő államnak és politikai mozgalmaknak, majd a kommunista rendszerváltás szereplőinek üzeneteit kellett közvetítenie a plakátnak. Az 1950-es évek maradandó eredménye az a folyamat, melynek során a szocreál hivatalosan előírt ábrázolásmódját megtagadva a művészek átplántálták a kortárs képzőművészet kifejezésmódját a plakát eszköztárába. A művészileg igen gazdag 1960-as években a modern élet fontos elemének tekintett plakát felhajtóereje az ipar és a fogyasztás korszerűsítésének hivatalosan meghirdetett programja volt, mely magával vonta a korszerű környezetkultúra igényét, s így lehetővé vált a plakáttervezők számára a neoavantgárd és a kortárs design bizonyos elemeinek merész átvétele. Az 1970-es évek meghatározó folyamata a polarizálódás a művészi kifejezés és a reklámüzenet dominanciája szerint. Az 1980-as évek plakátművészei a vizuális eszközök szinte végtelen tárházból választhattak. Azok az alkotások emelkednek ki, melyeken átsüt a művészek személyes világlátása, meggyőződése, esztétikai leleménye. Az 1990-es év sem zárta le a magyar plakátművészet történetét, mégis az első szabad választások plakátjai nézetem szerint az utolsók, melyek a plakát eredendő funkciójának megfelelően magas művészi hőfokon szólították meg közönségüket. Az egész társadalom által szükségesnek, fontosnak tartott feladatot töltöttek be, és mivel az alkotók azonosultak a feladattal, műveik maradandó egyéni teljesítménynek és egyúttal a kor hű lenyomatainak bizonyultak.” A rendszerváltással le is zárul a majd háromszáz illusztrációval ellátott vaskos kötet. Bakos 1990-nél abbahagyja a gyűjtőmunkát, egész pontosan átadja a stafétabotot a szociológusoknak és a médiakutatóknak. A klasszikus plakát kora ugyanis leáldozott, az új grafikusok átpártoltak a reklámfotóhoz (és a Photoshophoz), amit a művészettörténet klasszikus eszköztára már nem képes elemezni és leltározni. De a folytatáshoz már megvan a nélkülözhetetlen alapmű: Bakos Katalin plakátművészeti összefoglalója.

Rieder Gábor

 

 

 

Artmagazin 2007/6. 86-87. o.