Nyári Bécs!

Szikra Renáta - Mucsi Emese

Mikor érdemes Bécsbe menni? Kétségkívül mindig - az osztrák főváros mégis többnyire adventi, vagy koratavaszi célpont, de nyári aligha. Pedig az idei nyár kiállításai bőven szolgálnak csemegével, főként a nagy múzeumok nagyszabású, 'tuti befutó' kiállításai mellett különlegesek Bécs hívószavai: divat és cirkusz, cirkuszi divat, divatos cirkusz vagy éppen divat a porondon...
Következzék az Artmagazin meghívója a nyári Bécsbe.

 

Fiat modespereat ars
 

„Éljen a divat, le a művészettel!” – ezt Max Ernst se gondolhatta komolyan. A mumok három emeletét megtöltő több száz (köztük számtalan hordható) műalkotás a divat és művészet szoros összefonódásának gyümölcse. Az avantgárd művészei számára az élet művészet és a művészet élet – s miként a divat, mindig új utakat keres. Ők azok, akik teljes természetességgel viselték saját műveiket: Popova és Sztyepanova geometrikus ruhakompozíciói megelevenedett szuprematista képek, Balla futurista öltönyátiratai szinte lerobbannak viselőjük testéről és szinte látjuk, amint szembejön az egymáshoz öltözött Delaunay házaspár, a színek dinamikus kontrasztjára épülő, „szimultán” öltözékben, feltartóztathatatlanul. A századelő bécsi divatreformját a megkerülhetetlen Emilie Flöge és Kolo Moser libbenő, könnyed, fűző és halcsont nélküli reformruhái képviselik, a korabeli fotókon Emilie kockás-csíkos kaftánjában Klimttel táncol a napsütötte kertben.

Christo, Wedding dress, 1967 © mumok

Alig pár évtizeddel később, a szürrealisták már szinte együtt élnek a divattal, Man Ray divatfotókat készít, Coco Chanel Dalival és Cocteau-val dolgozik. Dali egyenesen lubickol ebben a közegben, Elsa Schiaparelli butikjának tervezi a legszexibb estélyit, az ártatlan fehér selymen araszoló nagy, vörös homárral (Woman’s DinnerDress, 1937). Ugyancsak ő jegyzi azt a hátborzongató kis feketét, melynek kidomborodó fekete rátétjei a test belső szerkezetét, a csontvázat vetítik a külsőre. Mai Thu-Perret hommage-a (Flow MyTears, 2011) tükröződő üvegarccal teszi még kísértetiesebbé az öltözéket. Aztán jönnek tömött sorokban a hatvanas-hetvenes évek ikonikus darabjai: Christo mázsás súlyként vonszolt esküvői ruhája, Yayoi Kusama bizarr cipő- és ruhaszobrai, Andy Warhol cipőtervei, vagy a védjegyévé vált motívumokat felvonultató Factory-ruhák, melyek ártatlan pop tréfának tűnnek Niki de Saint-Phalle festéklövő akcióin viselt steril kezeslábasa vagy Valie Export tetovált harisnyakötője és megcsonkított, mindent láttató farmere mellett. Cindy Sherman videóján papírbabaként önmagát öltözteti és vetkőzteti (Doll Cloth, 1975), különös kontrasztot alkotva Hajas Tibor kicsit odébb vetített Öndivatbemutatójával: alig egy év és világok választják el a két művet egymástól.

Elsa Schiaparelli & Salvador Dalí: Woman's Dinner Dress, 1937 © mumok

A kiállítás elszántan terel egyik műtől a másikig, Rudi Gernreich hetvenes évekbeli futurisztikus terveitől az orosz Talált Ruhák Gyára (GLYKLYA) művészcsoport 2003-as utópisztikus ruhaboltjáig. A tárlat komoly tempót diktál, a harmadik szinten már telítődik az ember és kifelé tekintget az ablakon. Pedig kár lenne, mert az egyik legérzékenyebb munka a terem végében vár, bár a divathoz vajmi kevés köze van. Maja Bajevic performansza és az egykori Jugoszlávia feldarabolt térképéből varrt ruhája a nemzeti identitás elvesztéséről, a száműzetésről, a régi új hazáról szól (Dressed Up, 1999). A kiállítás külön szintet szentel a tradicionális férfiviselet, a háromrészes öltöny metamorfózisának, Rodcsenko overalljától, Beuys filcöltönyén át az osztrák Erwin Wurm groteszk dobozlényéig. A művészet és a divat viszonya így a végére már korántsem tűnik olyan bensőségesnek és harmonikusnak, mint száz évvel ezelőtt. Wurm Hermés öltönyökből készített, Hermés üzletekben kiállított konstrukciói (Construction, 2008) és Olaf Nicolai lekoppintott és a Werkleitz Biennále alatt szórólapként terjesztett szabásmintája alapján készült hamis Prada öltönye (the pirate edition, 2000) egy ambivalens viszony két végpontját, a hatalmas iparággá fejlődött divatszakmával való összefonódást és a vele szemben tanúsított kritikus attitűdöt jelzi.

Cindy Sherman, Untitled 217, 1984 © mumok

ReflectingFashion. Művészet és divat a modernizmustól
Bécs, mumok, 2012. június 15. - szeptember 23.



A MQ divatnyarának másik kiállításán a freiraum quartier21 INTERNATIONAL kiállítóterében divat és technológia ad randevút egymásnak. A Technosensual nemzetközi designer gárdája szenzorokkal, ledekkel felszerelt elektronikus textileket és ruhadarabokat állít ki. Az interaktív, intelligens ruhadarabok színüket, hőmérsékletüket változtatják, világítanak, zenélnek. A „haut tech couture” hordható technocsodái a 21. század reformruhái. Már rég nem a kényelem a fő szempont: többségük inkább robotikus héjként, mint második bőrként funkcionál – de a találkozások minden esetben lenyűgözőek.


Technosensual. Divat és technológia találkozása
Bécs, MQ, freiraumquartier 21 INTERNATIONAL, 2012. június 15. - szeptember 2.

Sz. R.


A másság dicsérete

Amikor Alexander Calder 1926-ban Párizsba költözött, a cirkusz a zsezsegő nagyváros egyik legnépszerűbb jelensége volt. A körsátorban bemutatott műsor, amely már a 19. század végén a művészet témájává vált, a kulturális életnek is szerves részét képezte. A múlt századi cirkuszi élmény Calder érkeztéig nem változott sokat: a vegyes közönség rettenettel vegyes ámulattal tekintett az emberfeletti mutatványokra, a megvetett félemberekre, az egzotikus állatokra. A sátor ege alatt nagy erejű monstrumok, ruganyos műlovarnők, szőrös képű szűzlányok, légyként röpködő artisták, ügyes zsonglőrök és ügyefogyott bohócok keverték az oroszlánszagú levegőt. A cirkuszban a világ tótágast állt. A gravitáció meghazudtolta önmagát, sosem látott izmok feszültek, és a társadalom peremére taszított szörnyszülöttek itt főszerepet játszhattak. A Cirkusz mint párhuzamos univerzum című kiállítás nézője ebbe a parallel világrendbe tekinthet be a bécsi Kunsthalle nyári kiállításán. Ugyan a századelő cirkusza napjainkban még élő műfaj, a kiállítótérben főként másodkézből, a bemutatott művek témájaként tárul fel a cirkusz világa. Már a tárgyegyüttes összhatása is cirkuszi műsort idéz. Éppúgy van itt állatos műsorszám, bohóckodás és hinta, mint szellemidézés, fénysátor vagy álszörny. Csak oroszlánszag nincs.

Rona Yefman, Girl on Her Elephant (Detail), 2002 © Rona Yefman, Courtesy Rona Yefman und/and Sommer Contemporary Art, Tel-Aviv

A kiállítás Peter Blake cirkuszrelikviákból álló gyűjteményével nyit. Az angol művész stúdiójában tornyosuló hatalmas kollekciónak csak töredéke, bár igen látványos része kerül bemutatásra: az eredeti fellépőruhák és a megsárgult szóróanyagok mellett ezúttal Stromboli szörnyszülöttei ülnek. A három állatfajtából fércelt prémlényeket saját kezűleg készítette hajdani rémszínházához az egykori tulajdonos, egy nyugalmazott kés- és tűznyelő. Tőle vásárolta meg Blake, majd építette be saját művészetébe és gyűjteményébe. A reneszánsz Kunst-und Wunderkammerekhez hasonlóan a Blake-gyűjtemény a kuriózumokra épül, a válogatás alapja a különcség. Amíg azonban egy elzárt magángyűjtemény saját gyűjtője ízlését tükrözi és elégíti ki, a cirkusz és a kiállítás a közönség kegyét keresi.

Charles and Ray Eames, Clown Face, 1971 © Eames Office, Courtesy Eames Office

A Cirkusz mint párhuzamos univerzum egy időszakosan nyitott csodatár, a kiállított műalkotások a cirkuszhoz hasonlóan központi témájukká emelik a másságot. Van, aki a cirkuszigazgató szerepében (Federico Fellini, Peter Blake), vagy a látványosság nézőjeként (Diane Arbus) van, aki akrobataként (Matthew Barney) esetleg a bohóc álarca mögé bújva (Charlie Chaplin, Bruce Nauman, Cindy Sherman) feszegeti a tolerancia és a kivetettség problémáit. Alexander Calder pedig a bőröndös minicirkusz apró univerzumában az összes szerepet – még az oroszlánét is – magára öltve alkot.


Parallelwelt Zirkus
KUNSTHALLE Wien, 2012. szeptember 2-ig látogatható.

M. E.