​Ahhoz, hogy Király Tamás ruhatervezői munkásságát megértsük és helyére kerüljön a rendszerváltás előtti utolsó évek művészeti-társadalmi struktúrájában, nemcsak ruháinak művészeti és politikai kontextusát kell megvizsgálnunk, hanem röviden áttekinthetjük a korabeli ruhaipar társadalmi szerepét is, amelyre Király Tamás munkája akarva-akaratlanul is reflektál – úgy, hogy teljes egészében negligálja.

Nagyon nehéz ma elképzelnünk, hogy mennyi mindent jelentettek Király Tamás ruhái, illetve az önkifejező öltözködésnek az a kultusza, amit ő is képviselt az 1980-as években, amikor a gyárak tömeggyártott, ruhaipari termékei szinte egyenruhává alakították az utcaképet is. A gyári divattervezők hiába követték a nemzetközi trendeket, hiába szervezték a gyári divatbemutatókat, ha a boltok és áruházak nem rendelték meg a merészebbnek gondolt színű és formájú modelleket, ezért az aktuális nemzetközi divat az állami üzletekben csak nyomokban jelenhetett meg. A ruhaipari tömeggyártásnak egyébként történelmi gyökerei vannak: a második világháború után egyre többen költöztek vidékről a városokba, kis méretű lakásokba, majd a házgyári program beindultával az új panel lakótelepekre. A nagyipari termelés, különös tekintettel a ruhaiparra, azt a célt is szolgálta, hogy a hozott társadalmi és kulturális különbségeket gyorsan homogenizálja. 

A rendszerszintű életmódváltás következtében a ruhagyárak szintén alakítói a városkép vizuális változásának. A háztartások új szükségleteire reflektált a Pohárnok Mihály nevéhez fűződő, 1972–75 között lezajlott Házgyári Konyhaprogram is, ami mind a mai napig Magyarország legnagyobb rendszerelvű dizájnprojektje volt. Az akkor tervezett konyhai eszközök a korszak ikonikus darabjai lettek, mint például Horváth László Saturnus készlete vagy Kovács Júlia citromfacsarója és almareszelője. A modernizációnak a ’80-as években még közel sem volt vége, így ebbe a homogenizálódó, masszív könnyűipari közegbe nyitott rést Király Tamás, aki mindennek az ellenkezőjét állította és tette. Azt is mondhatjuk, hogy a rendszerváltás előtti ruhaipar jó minőségű alapanyagokból gyártott jó minőségű ruhákat, amiket aztán évekig hordtak tulajdonosaik, ami ma kifejezetten fenntarthatónak lenne tekinthető. Ezzel szemben Király Tamás ruhákról alkotott képe sokkal inkább köthető egy olyan efemer attitűdhöz, amely a színházhoz, filmhez vezet, ahol a jelmezek készítésénél nem a tartós hordhatóság a cél, hanem a látvány. Király Tamás nem ezt a szakmát tanulta, hanem a kirakatrendezést. Bachman Gábor révén, barátságuknak köszönhetően került közel a filmhez, és ezen keresztül a ruhákhoz is, hogy aztán élete végéig a jelmezek és show-k csodálatos világában éljen. Önálló jelmeztervezőként Sándor Pál Szomorú vasárnap című, 1981-ben készült filmjében láthattuk először, majd ezután következett a Kutya éji dala (Bódy Gábor), a Hülyeség nem akadály (Xantus János), Az emberevő szerelme (Cantu Mari – Pázmándy Kati), később Szabó Ildikó Csajok című filmje, számos kisebb produkció és színházi előadás.